Erős érvek szólnak az agresszívebb monetáris politika mellett. Az infláció 2011 vége óta egyfolytában csökken, jelenleg 0,7 százalék, jóval az EKB 2 százalékos célja alatt van. A piaci előrejelzések szerint az idei évben a fogyasztói árak 1,1 százalékkal emelkednek, az infláció mértéke 5 éves távon 1,4 százalék alatt marad. Egyértelmű tehát, hogy deflációs nyomás van.

Az EKB-nál zajlik a nagy európai bankok átvilágítása. Ez oda vezethet, hogy a rossznak minősített portfóliójú pénzintézetek tovább korlátozzák hitelezési tevékenységüket. Az államadósság szintjének fenntarthatósága számos ország esetében illuzórikus, főleg az alacsony és egyre csökkenő kamatszint miatt. Ezekben a tényezőkben kódolva van a következő válság. Mit lehetne tenni?

A kiindulópont az agresszívabb monetáris politika lehet. Az EKB elkésett a tavalyi kamatcsökkentéssel. Németországban nagy vita zajlott arról, hogy az alacsonyabb eurókamat miként értékteleníti el a német megtakarításokat. Ám a központi banknak ilyen szempontokat nem lenne szabad figyelembe vennie.

Az EKB hitelessége múlik azon, hogy amennyiben az árstabilitásra vonatkozó mandátumát teljesítette, járuljon hozzá a gazdasági és a szociális kohézióhoz is. Az inflációs cél teljesülni fog, sőt a deflációs nyomás aláássa a kohéziót és súlyosbítja a periféria országainak eladósodottságát. Szükség lenne tehát további kamatcsökkentésekre, kombinálva azokat hosszabb távú likviditásösztönző intézkedésekkel.

Közvetlenül kellene ösztönözni a vállalati és a lakossági hitelezést. Ezzel ki lehetne fogni a szelet a defláció vitorláiból. Az előző hosszú távú, a hitelintézeteknek nyújtott finanszírozási program (LTRO) tapasztalatai vegyesek. A központi bank által adott hitel nagy része ugyanis államkötvények vásárlására ment el, s nem a vállalkozások hitelezésére fordították. Az EKB-nak ezt büntetnie kellene, arra kellene ösztönöznie az európai bankokat, hogy azok a reálgazdaságot hitelezzék, ne az államot.

Fontos az eszközvásárlások kérdése is. A legkevésbé vitatható az lenne, ha az EKB vállalati kötvényeket és a bankok által felkínált hitelportfóliókat vásárolna. Ez jótékonyan hatna az eurózóna perifériáján lévő országok hitelezési viszonyaira. Hasonlóan működne, ha megszüntetnék a korábban vásárolt államkötvények sterilizálását.

Jogos a vita azonban abban az esetben, ha újonnan kibocsátott állampapírok vásárlásába kezdenének. Ezzel egyrészt csökkenteni lehetne a periféria országainak kötvényei és az eurózóna magállamainak papírjai közötti hozamkülönbséget. Ugyanakkor ennek az eszköznek a hatékonysága megkérdőjelezhető, nem serkentené a növekedést 
és az inflációt.

A német és a francia vállalkozások finanszírozási feltételei nagyon kedvezőek. Különösen igaz ez a német cégekre, amelyek beruházásaikhoz kényelmesen tudnak belföldi megtakarításokhoz jutni. A periféria országainak ugyanakkor végszükség esetén az EKB által indított államkötvény-vásárlási program tűnik a használhatóbbnak.

Összefoglalva: élénkebb jegybanki szerepvállalásra lenne szükség, s ezzel az EKB nem menne túl a neki adott mandátumon. Főleg a periféria országai járnának jól egy újabb kötvényvásárlási programmal és más hitelélénkítő eszközök alkalmazásával. Az eurózóna központi országainak, így különösen a németeknek, inkább a kínálati oldal reformjára lenne szükségük.

Csökkenteni kellene a középosztály adóterhelését, növelni az állami beruházásokat annak érdekében, hogy megerősödjön a gazdasági növekedés és emelkedjen az infláció. A monetáris politika tehetne sokkal többet. Ez azonban persze nem jelenti azt, hogy a fiskális politikának ne lennének további feladatai.

A szerző a brüsszeli Bruegel Intézet igazgatója