Az elektronikus útdíjrendszer az élesítése pillanatában összeomlott. Aztán az első napján még egyszer becsődölt. A kereskedelemben senki nem tudja, mikor, kitől, milyen áron szerzi majd be a jogszabályoknak megfelelő pénztárgépeket. Az országszerte megnyitni tervezett nemzeti trafikok kisebb hányada jutott el a kapunyitásig a július elsejei startra. Több mint 1400 helyen egyelőre a korábbi boltosok vihetik tovább az üzletet, közülük is csak azok, akikre a helyi polgármester rábök.

Három, a kormánypártiak szívének kiemelten fontos piaci átszervezés rajtja sikerült tehát kaotikusra. Nem ezt szoktuk meg az Orbán-kormánytól. Aminek eddig nekifogtak, legyen szó a magánnyugdíjpénztárak felszámolásáról, a földbirtokok kiosztásáról, a multinacionális vállalatok nagyobb tehervállalását célzó unortodox adórendszer bevezetéséről, minden javaslatuk, intézkedésük a körülményekhez képest simán, határidőre átment, megvalósult. Most azonban akadozik a gépezet. Vajon miért? Szabotázs áll a kudarc mögött, mint a régi, harcias időkben? Aligha. Az államigazgatás szokásosan lassú ügyvitele akadályozta volna meg, hogy minden készen álljon az év közepére? Ez sem tűnik kielégítő magyarázatnak. Az engedélyek kiadása például a trafikok esetében gyorsabban ment, mint amit a NAV-tól egyébként megszoktunk. Az e-útdíj sem az autópálya-kezelő társaság tutyimutyisága miatt bukott meg az első napon, ott csak próbáltak folyamatosan alkalmazkodni az újabb és újabb kormányzati megrendelésekhez.

Másról van itt szó. Az ország mikroszintű átszervezése nem megy parancsszóra. A makroszintű döntésekhez elég egy erős akarat, a kormány és a parlamenti kétharmad támogatása. A mindennapokat azonban jóval bonyolultabb hálók tartják egyben, s e fonalakat soha nem a kormányzati törvénygyárakban fonják. Rengeteg érdek, függőségi viszony köti össze a mikrovilág szövetét. Itt azért – még – másként hatnak a természeti törvények, mint a Kossuth téren. Miről is van szó? Mesélik, hogy a pénztárgépváltás ötletét tavaly novemberben találta ki Matolcsy György, aki erről egy azeri–magyar tárgyaláson hallott csupa jót. Annyira lenyűgözte a Bakuban bevált rendszer, hogy lényegében azonnal akart egy ugyanilyet itthon. Miután csalódottan tudomásul vette, hogy ez nem megy pár hét alatt, az ügy lezárására – a kormányzati világban szokatlanul hosszúnak számító – fél évet szabott meg. Így esett július elsejére a nyitány, amit utóbb, belátva, hogy ez a határidő is tarthatatlan, nyár végére toltak el.

Szóval idelent másképp mennek a dolgok, mint odafent. Egy ujjpattintás nem elég, hogy működésbe lépjen a rendszer, a pusztán jogalkotásban testet öltő szándék kevés ahhoz, hogy a gyártók önteni kezdjék magukból a pénztárgépeket, a kereskedők pedig egyik napról a másikra üzembe is állítsák azokat. Az akarat hegyeket képes megmozgatni, de ahhoz valakinek értenie kell a hegyhordáshoz is.