A hatalomátvétel fő kérdése, hogy az új elnök milyen Iránt vizionál, és hogy ennek nyomán milyen szerepet fognak játszani a nukleáris fegyverek a XXI. században. Másképpen megfogalmazva, Észak-Korea, vagy Kína útját választják-e Teheránban?

Előbbi az elszigetelődés, valamint a politikai rezsim külső és belső biztonságának garanciáját látja a nukleáris fegyverarzenál fejlesztésében. A fegyverkezés számukra a külföldi erők beavatkozástól való elrettentésének biztosítéka, ezáltal a koreai nép tartós elnyomásának, a belső elégedetlenkedés ellehetetlenítésének eszköze.

Ennek a szemléletnek természetesen megvannak a maga képviselői Iránban is - jellemzően a Forradalmi Gárda képviseli legerőteljesebben ezt a retorikát. A nyitás politikáját követő szárny erejét mutatja azonban a döntés, hogy Irán ismét hajlandó részt venni az USA-val folytatott tárgyalásokon. Ennek egyik fő oka az országgal szemben alkalmazott nemzetközi szankciók továbbgyűrűző hatása, a belső feszültség jelentős mértékű növekedése. A kérdés az, hogy elegendő-e mindez a nukleáris kapacitások feladására?

Ahogy Mark Mykleby, nyugalmazott tengerésztiszt és a Nemzeti Stratégiai Narratíva társszerzője fogalmaz: „annyi ideje próbáljuk irányítani Iránt, hogy elfelejtettük, hogy valójában azt szeretnénk, változtassanak a viselkedésükön". A legfőbb szempont, teszi hozzá Mykleby, hogy az USA lehetőséget biztosítson ehhez a váltáshoz.

Ezt a nézőpontot osztja Nader Mousavizadeh, Kofi Annan korábbi főtanácsadója is: „Ha elég bölcsek vagyunk, jól taktikázunk, és felhagyunk azzal a gondolattal, hogy képesek vagyunk a saját képünkre formálni más országokat, akkor úgy fogjuk látni Iránt, mint a Közép-Kelet Kínáját, annak minden ígéretével és kihívásával".

A folyamat várhatóan ugyanolyan nehéz, helyenként konfliktusos lesz, mint Kína esetében, azonban ha sikerül rádöbbenteni Teheránt a politikai reformok szükségességére, ezek életbeléptetése utat nyitna Irán és az irániak gazdasági, technológiai, és oktatási potenciáljának kiteljesítéséhez. Bár Friedman maga is szkeptikus azt illetően, hogy a megosztott teheráni vezetés képes lenne-e keresztülvinni mindezt, de optimizmust sugallóan vallja be, hogy korábban épp ebben a kérdésben tévedett Kína kapcsán is.

Thomas L. Friedman (1953) háromszoros Pulitzer-díjas újságíró, publicista, a The New York Times állandó rovatvezetője. Ismertségét a globalizáció folyamatáról és sajátosságairól szóló könyveivel vívta ki magának. A nagysikerű The World is Flat című kötete És mégis lapos a föld címmel jelent meg magyar nyelven. Az elmúlt évek írásaiban Friedman a globális felmelegedés, a megújuló energián alapuló fejlődés és az Egyesült Államok új világgazdasági szerepének összefüggéseit járja körül.