Mint mondta, a hegymászókat a siker hajtja, azonban alaposan mérlegelniük kell, mikor mit tesznek azért, hogy maximalizálják a siker esélyét úgy, hogy közben a lehető legalacsonyabb legyen egy esetleges tragédia lehetősége.

"Jó esetben az ember jól méri föl a hegyen kialakuló állapotokat és saját aktuális erőnlétét. Rossz esetben előfordulhat, hogy hibázik" - fogalmazott Klein Dávid. Kiemelte: a két magyar mászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter tudhatja csak, hogy miért vállalták el a hosszúnak számító, több mint 24 órás csúcsmászást. "Valószínűleg úgy érezték, fizikai állapotuk és a hegyen uralkodó körülmények lehetővé teszik, hogy egy hosszabb csúcsmászással érjék el a legmagasabb pontot" - tette hozzá Klein Dávid.

Kifejtette: a 8000 méter körüli - a közbeszédben halálzónaként emlegetett - magasságban drámai változások érik az emberi szervezetet. Mint mondta, leginkább egy erős részegséghez hasonlít az az állapot, amelybe a hegymászók 8000 méter körül kerülnek. "A gondolkodásunk esetlenebbé válik, természetesen ez hat az ítélőképességre is. A mozgásunk lassul, bizonytalanabbá lesz, a látóterünk beszűkül, a légzés nehézzé válik, a legeslegfelső, 8500 méter feletti zónában már csak 1-2 lépést teszünk meg percenként" - érzékeltette a helyzetet Klein Dávid. Mint megjegyezte, 8000 méter fölött "tényleg annyira nehéz létezni, annyira emberidegen ez a környezet, hogy rendkívüli odafigyelést igényel a túlélés. Szinte az szorul magyarázatra, hogy mitől élünk túl ebben a magasságban, és nem az, hogy mitől halunk meg esetleg". Kiemelte, hogy a motiváció is egy nagyon "trükkös" dolog, mert egy bizonyos pontig nagyon kell magukat motiválniuk a mászóknak, hogy menjenek tovább, de ha a csúcs már elérhető távolságban van, amikor az emberben tudatosul, hogy "már csak ennyi óra vagy ennyi méter hiányzik", akkor annyira el akarják érni, hogy kezdik feszegetni határaikat, ilyenkor nehéz visszafordulni, nehéz "elengedni a csúcsot".

Klein Dávid szerint nem azért nehéz megmászni a 8000 méternél magasabb hegyeket, így a Kancsendzöngát, mert hegymászó-technikailag annyira bonyolult lenne, hanem azért, mert a viszonylag egyszerű hegymászófeladatokat nagyon hosszú ideig és nagyon nagy magasságban kell végrehajtani. Hozzátette: az Alpokban például sokszor másznak technikailag sokszorosan bonyolultabb helyeken, de ott nem kell számolni extrém magassággal és ennyire hosszú idővel.

Felidézte, hogy a Kancsendzönga csúcsának meghódítása után a magyar hegymászóknak kétszer is kényszerbivakolniuk kellett, ami azt jelenti, hogy a hegymászók a szabad ég alatt, mínusz 30 fok körüli hidegben voltak kénytelenek éjszakázni, ilyen körülmények között pedig nemcsak az emberi szervezet, hanem az esetleges segítséget jelentő rádió akkumulátora is feladja a harcot. "Azon nincsen különösebb csodálkoznivaló, hogy Zsolt rádiójának akkumulátora lemerült. Egyébként valószínű is, hogy az akkumulátor előbb merült le, mint maguk a hegymászók, hiszen az utolsó megfigyelés szerint az egyik hegymászó lefelé mozgott, miközben már nem volt rádiókapcsolat" - jegyezte meg Klein Dávid.

Hozzátette: léteznek bonyolult berendezések, amelyek segíthetik a hegymászókat, a lavinarádióval például a hó alatt rekedt mászókat meg lehet találni, de nem szokták magukkal vinni, mert "nem ez a nehézség a dologban". Úgy vélte, GPS használatának sincs túl sok haszna, a hegymászók jellegzetes alakzatok - például sziklagerincek - mentén navigálnak, azt jól meg lehet mondani, hogy rajta van-e valaki egy egy, maximum két lépés széles részen vagy nincs. "Lehetne ilyen űrtechnológiákban gondolkozni, de nem az a baj, hogy nincs náluk egy bizonyos felszerelés, hanem az a baj, hogy nagyon-nagyon elgyengültek, valószínűleg végkimerültek" - mondta Klein Dávid a magyarokról. A kimerült embereknek a folyadék, mondjuk egy korty tea sokkal jobban hiányzik, mint valamilyen technikai eszköz - tette hozzá. Ennek kapcsán elmondta, hogy ha az ember hosszú csúcsmászásra készül, nem rossz ötlet egy főzőfejet és gázt magával vinnie, hogy havat tudjon magának olvasztani. Erőss Zsolték esetében azonban nem lehet tudni, hogy eleve tervezték-e a hosszú csúcsmászást vagy időközben változtattak a stratégián, és az is lehet, hogy főző is volt náluk. Kiemelte, hogy egyelőre nagyon sok a bizonytalanság, nem lehet tudni, pontosan mi történt. "Úgy gondolom, hogy ez lejátszott, befejezett történet, de nem ismerjük a végét, nem tudjuk, mi történt a tegnapi hírek óta" - fogalmazott Klein Dávid, hozzátéve: próbál mindenkit arra biztatni, hogy ismerje meg a tényeket ahelyett, hogy találgatásokból túlságosan messzemenő következtéseket vonna le. Hozzátette: még hosszú ideig fogják elemezni a történteket hangsúlyozottan azért, hogy tanuljanak belőle. Klein Dávid felidézte, hogy 1999-ben találkozott először Erőss Zsolttal, 2003-ban pedig a pakisztáni expedíció alkalmával több hónapot töltöttek együtt.

A legnehezebben az oxigénhiánnyal küzd meg a szervezet

A több ezer méteres magasságban az oxigénhiány okozza a legnagyobb megterhelést a szervezetnek, hiszen a páratartalom, a vér oxigénszaturációja és a mínusz 30 fokos hideg nagyon eltér attól, amelyhez egy európai szervezet hozzá van szokva - fejtette ki Petrekanits Máté, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának tudományos munkatársa. A szakember annak kapcsán beszélt minderről, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter, miután hétfőn sikeresen megmászta a Kancsendzöngát, a lefelé vezető úton eltűnt. "A hegymászók keményen edzenek ezekre az extrém körülményekre, azonban ehhez a szervezetet igazán csak abban a magasságban lehet hozzászoktatni és azt is csak nagyon hosszú idő alatt. Az ott élő emberek évezredek alatt akklimatizálódtak a több ezer méter magasban lévő klímához, amelyhez a hegymászóknak csak néhány napjuk, esetleg hetük van hozzászokni" - mutatott rá az orvos. Az extrém magasságban fellépő oxigénhiány következtében alapvető életfunkciók is károsodnak, és ez nagyon nehézzé teszi a mászást. A szervezet a végsőkig próbálja biztosítani az agy megfelelő keringését, így a többi szervhez, például az izmokhoz - amelyek működése az elsők között áll le - már nem jut megfelelő mennyiségű oxigén. "Ilyenkor először csak vánszorogni tud az ember, később már azt se. Borzasztó lehet, ha a sportoló valamilyen formában érzékeli, hogy kellene mennie, de az agya már hiába adja ki a parancsokat, az izomzat képtelen teljesíteni a feladatot" - mutatott rá a kutató. A rendkívüli hideg is nagyon megterheli a szervezetet és óriási energia-befektetéssel jár, valamint azt is nehezen értelmezi az agy, hogy itt a napsütésben nem hűteni, hanem fűteni kell a szervezetet. A szakember kifejtette: nagyon egyénfüggő, hogy valaki mennyi ideig képes életben maradni ilyen szélsőséges körülmények között. "Függ ez az egyén edzettségétől, felkészültségétől, izomtömegétől és a szív keringési mutatóitól is, mert az izomban levő energiaraktárak, a máj vagy bármely szerv, amely ebben tud segíteni, nagyon behatárolja azt, hogy mennyire tűri a szervezet ezt a megpróbáltatást" - hívta fel a figyelmet Petrekanits Máté, aki szakértőkre hivatkozva úgy fogalmazott: két napnál tovább nem valószínű, hogy túl lehet élni ilyen megterhelő körülmények között.

 

Spanyol hegymászó: nem volt elég idő és kötél

Időben kockázatosnak és kötelek hiányában veszélyesnek is találta az utolsó, kevesebb mint 300 méternyi magasság megmászását Carlos Soria spanyol hegymászó, ezért nagyjából 8300 méter magasan úgy döntött, visszafordul a Kancsendzöngáról, ahol szerdai bejelentés szerint eltűnt két magyar hegymászó.

A 74 éves Soria a hegymászással foglalkozó egyik internetes oldalnak, a spanyol nyelvű Desnivelnek nyilatkozott csúcshódítási kísérletéről, amelyet expedíciója Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel - és további nyolc személlyel - együtt kezdett meg, de a magyarokkal ellentétben végül nem kockáztatta meg, hogy felmásszon a csúcsig. Soria az interjúban megerősítette, hogy öten tűntek el, két magyar, egy koreai és két serpa, és úgy foglalt állást, hogy már nincsenek életben. Egyúttal rettenetesnek nevezte az érzést, hogy az útnak indultak közel fele nem tért vissza.
Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnését szerdán délelőtt jelentették be. A két magyarnak hétfőn sikerült feljutnia a Nepál és India határán található, 8586 méteres Kancsendzönga csúcsára. Ezután azonban kimerültséggel küzdöttek, és a lefelé vezető úton el is szakadtak egymástól. Erőss Zsoltot és Kiss Pétert eddig nem találták meg a mentésükre küldött serpák sem a 7600 méteren lévő 4-es táborban, sem a környékén. Hasonlóképpen eltűnt a koreai csapat 2 serpája és egy mászója. A roppant tapasztalt Soria - a Desnivelnek már az alaptáborból nyilatkozva - kifogásolta, hogy miközben egy ilyen expedícióhoz együttműködésre lenne szükség valamennyi résztvevő között, erre többen nem voltak tekintettel. Elmesélte, hogy már 8300 méter körül jártak, amikor úgy ítélte meg, hogy a hátralévő szakasz megtételére már nincs elegendő idő, ha biztonságosan le is kívánnak ereszkedni. Ráadásul nehéz volt a terep is, és nem rendelkeztek elegendő kötélzettel. Emiatt úgy döntött, hogy aznap már nem kísérli meg a csúcs meghódítását, hanem visszaereszkedik. Carlos Soria elmondta, már a táborban tudták meg, hogy többen eltűntek a csúcsnál, egyebek között abból, hogy a spanyol expedíció orvosához érkeztek a hívások. Kifejtette a spanyol hegymászó azt is, hogy egyelőre lemondott a csúcs meghódításáról, mégpedig az időjárási és felszereltségi nehézségek mellett a többi hegymászó elvesztése okozta lelki teher miatt. Utalt egyúttal arra, hogy véleménye szerint érdemi mentőakció nem folyik az eltűntek keresése érdekében. Soria az interjúban általánosságban bírálta, hogy a Kancsendzöngát meghódítani kívánó hegymászók közül sokan nem gondoskodnak megfelelő felszerelésről és - részben anyagi okokból - elegendő serpáról. Mint fogalmazott, "ez nem az Everest", ahol a hegymászókat jobb körülmények várják, a Kancsendzöngára indulók sokkal inkább magukra vannak utalva.