A szuverén adósságok olyan válsághoz vezettek, melyre az Eurózóna (EZ) pénzügyi rendjének megtervezésekor senki sem gondolt. A gazdaságpolitikai környezet gyenge pontjainak jelentős részéért a Lisszaboni Szerződés felelős, ezért jelenleg ennek reformja az egyik legfőbb feladat.

Ahogy Grauwe 2011-es írásában bebizonyította, a Monetáris Unió radikálisan megváltoztatja a szuverén adósságok karakterét, hiszen egyetlen ország sem rendelkezik kontrollal a z adott valuta fölött. Az EZ pénzügyi struktúrája szinte ellehetetleníti a hasonló krízisek gyors megoldását. A kimentést (bail-out) tiltó klauzula, a lisszaboni 125-ös cikkely miatt egy országnak sincs lehetősége arra, hogy felelősséget vállaljon egy másik állam adósságkezeléséért. A szerzők egy korábbi írásukban már javaslatot tettek a cikkely kiegészítésére, melyben bemutatják, miként válna hasznára valamennyi szereplőnek az együttes felelősségvállalás a nemzetközi hitelezésben.

Ha egy financiális patthelyzetbe, bankcsőd közelébe jutott ország a hitelezői előtt trükközve próbálja meg magát kihúzni a csávából, vagy legalább időt nyerni, akkor valójában erőfeszítéseit hatékonytalanul használja föl, ami nem csak a problémára nem ad megoldást, de az országgal szembeni bizalmatlanságot is tovább generálja. A limitált felelősségvállalás miatt ezt a helyzetet egy ország sem tudja kiegyensúlyozni.

A szakma számára a kérdés, hogy létezik-e olyan kölcsönzési megoldás, mely visszaállítja ezt a hatékonyságot. Stiglizték álláspontja szerint erre csak bizonyos feltételek teljesülése esetén van lehetőség. Az adott országnak mindenekelőtt szoros gazdasági kapcsolatban kell állnia egy tehetős és politikai hatalommal is rendelkező országgal, mely ellenőrizni képes az adós kereskedelmi és üzleti tevékenységét. Ebben az esetben a hitelező ország olyan klauzulákat építhet be a szerződésekbe, mellyel partnerét hatékony erőfeszítésekre sarkallhatja - különben a megállapodás megszűnik. Az elmélet alapján szerződések olyan kombinációját keressük, mely egy stabil egyensúlyhoz vezet, és így a bankszektor, valamint a két ország egyaránt jól jár. A másik ország felelősségvállalása csökkenti a kamatokat, így pedig pénzben realizálható üzleti többletet érhetnek el a felek - ez a kilábalás kulcsa.

Ez a háromszereplős játékelméleti modell egyúttal allegóriája mindazon valós konfliktushelyzeteknek, melyben a kooperáció valamennyi játékos számára magasabb kifizetést hoz. Az elmélet pontosan levezethető a német és brit szerepvállalás kérdésére a ciprusi, vagy a szlovén adósságrendezés kapcsán.

A legfontosabb alapvetés, hogy létezik megoldás, amihez elsősorban a szerződéseket kell megfelelően alakítani. A két vezető európai hatalom elkötelezettségére építve sok más finanszírozó is a bajba jutottak segítségére tud sietni, mert felteszik, hogy a hitel felhasználása felett felelősen őrködik majd a német és a brit vezetés. Sajnálatos módon a jelenlegi jogi környezet miatt rengeteg akadályba ütközik az ilyen szerződések aláírása az EZ-ben, s ezekért elsősorban a Lisszaboni Szerződés felelős.

Kaushik Basu a Világbank indiai alelnöke, vezető közgazdásza. Korábban az indiai kormány gazdasági főtanácsadója volt. Doktori címét az LSE-n szerezte.

Joseph E. Stiglitz (1943) Nobel-díjas közgazdász. Korábban a Világbank elnökhelyetteseként dolgozott, jelenleg a Columbia Egyetem professzora.