Olyan környezetet teremtünk a magyar labdarúgásban, hogy a multinacionális cégek ellenállhatatlan vágyat érezzenek a csapatok támogatására - egy jelenlévő szerint ezt ígérte Orbán Viktor azon a felcsúti találkozón, amelyre a hazai élvonalbeli labdarúgóklubok tulajdonosait hívta össze még 2010 elején, nem sokkal a parlamenti választások előtt. Az akkor még csak miniszterelnök-jelölt szavaiból a befektetők egy része arra a következtetésre jutott, hogy a következő években végre megtörténik az, amire a szakma egy része már a rendszerváltás óta áhítozik: az új kabinet megteremti a labdarúgás üzleti alapú működésének feltételeit.

A gazdasági megfontolások széleskörű elterjedése a magyar futballban azonban, mint mostanra kiderült, továbbra is hiú ábránd maradt. Sőt, számos, a területen ténykedő szakember szerint a magyar foci épp az ellenkező irányba mozdult el az előző három esztendőben. Ahogy a lapunk által megkérdezett szakértők, ágazati szereplők közül többen fogalmaztak: a hazai futballvilág talán a rendszerváltás óta nem volt olyan mélyen átpolitizált, mint napjainkban. Ennek megfelelően az üzleti alapú működéstől sem álltunk olyan távol az elmúlt majd negyed évszázadban, mint ami most egyes csapatoknál tapasztalható. Ráadásul az elmúlt három évben látszólag a kormányfő véleménye is változott: a hétvégén egy interjúban már úgy nyilatkozott, hogy a futball olyan, mint a bográcsgulyás, folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. A magyar foci azonban valójában a népmeséből ismert kőleves: a semmiből elég sokan laknak jól, afelett pedig, hogy a források honnan érkeznek - különösen a politikusaink - nagyvonalúan átsiklanak. Más kérdés, hogy Orbán Viktor az említett találkozón nem beszélt teljesen a levegőbe, legalábbis, ami a sportág financiális helyzetének javítását illeti. Egyek szerint a hazai futballba talán soha nem áramlott annyi állami pénz, mint most. A probléma csak az, hogy a többletforintok sok esetben célzottan, néhány előre kiszemelt klubnál landolnak (ahogy egy forrásunk fogalmazott: Az a csapat, amelynek összes mérkőzésén ott ül a kormányfő, és a labdarúgó szövetség elnöke, könnyen gazdálkodhat két milliárdból). Ez pedig véletlenül sem kedvez az üzleti alapú működésnek. A jelentős mértékű állami dotáció azoknál a csapatoknál, amelyek ezt kapják, nem teszi szükségessé a költségek valós bevételekhez történő igazítását, a támogatásból kimaradó csapatokat pedig versenyhátrányba jutatja, és egyben arra készteti, hogy - amennyiben szeretnének versenyben maradni - szintén többet költsenek, mint amennyi befolyik a nézőktől, szponzoroktól, vagy éppen a televíziós jogdíjakból.

A cikket teljes terjedelemben keresse a Figyelő 32-dik számában.