Az összetett problémáról keveset tudunk, a politikai kommunikáció elintézi a dolgokat azzal, hogy nem is árt néhány év tapasztalatszerzés külföldön. Ám arról nincs megbízható felmérés, hogy milyen arányban vannak azok, akik számára kényszer a külföldi munka. Tehát nem jövőképet váltanak valóra, hanem látleletet adnak a hazai viszonyokról: ha már diplomával kell mosogatni, legalább meg lehessen élni belőle. Mert elsősorban ők azok, akik ha netán javul és kiszámíthatóbbá válik a gazdasági helyzet, hazatérhetnek majd. De akinek két-három év alatt sikerült berendezkednie a kinti létre, nehezebben mozdul már. S riasztó az az ütem is, ahogyan az egykor a honi röghöz kötődő magyarok új értelmiségi nemzedéke kiszakadni készül. Egy a lapunkban közölt – igaz, nem reprezentatív – felmérés szerint a felsőfokon tanulók háromnegyede külföldön képzeli el az életét. Ha valóban ez a generációs gondolkodásmód, azon egy-két százaléknyi GDP-növekedés sem változtat egyhamar.

Ráadásul hol az az egy-két százalék? A legnagyobb hazai vállalatok tavalyi, először mostani lapszámunkban közölt mérlege alapján a magyar gazdaság kiemelt százas köre is rosszabb évet zárt 2012-ben, mint a megelőző esztendőben, amely után pedig már fellendülésben reménykedett. Stagnált náluk a foglalkoztatás is. Így miközben egyre több ágazatból érkeznek mind figyelmeztetőbb jelzések a szakképzett munkaerő növekvő hiányáról, addig a pályakezdők körében kiélezett a tülekedés azon erősen korlátozott számú helyekért, ahol megszerezhetik a cégek által elvárt, többéves szakmai tapasztalatot. Az ördögi körből vagy megalázó egzisztenciális kompromisszumokkal, vagy a külföldi kalanddal lehet kitörni.

A tartósan külföldön dolgozók végzettségéről sincs ugyan felmérés – miként az egész probléma egyelőre a politika szőnyege alá van söpörve –, de gyaníthatóan javarészt azok mennek el, akiknek tudásuk, szakmájuk van, vagy legalább valamilyen nyelvet beszélnek. Ugyanis az idénymunkákat leszámítva a határokon túl rájuk van leginkább kereslet. Ez jelentős különbség a száz évvel korábbi elvándorláshoz képest, amikor főként a nincstelenek, földnélküliek távoztak. Valószínűleg már a múlt századi hatalmasok is úgy gondolták, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér, mert hiányuk jószerivel csak akkor tűnt fel, amikor megkezdődött a készülődés a világégésre, és nem volt kit besorozni. Most a tudástőke későn felismert megcsappanása másként fájhat, de a történelmi környezettől függetlenül is romos országot hagy majd maga után.