Schwab Richárd

Magam több évet töltöttem az egyetem alatt, illetve éppen a végzés utáni legfogékonyabb korszakban a londoni, a bécsi és a baseli egyetemeken. Abban az időben Svájcból nagyjából tízszeres havi fizetést és munkavállalási engedélyt hátrahagyva hazajönni igazi kaland volt. Valószínűleg nem is került volna rá sor, ha az egyetemi mentorom az akkor útjának indított Széchenyi-pályázat keretében az öt kooperációs kutatóközpont egyikéhez nem nyer egymillió dollárnak megfelelő támogatást, az ipari együttműködéshez az egyetemen belül önálló gazdálkodást, és 30 évesen nem engem kér fel, hogy e projektnek az igazgatója legyek.

E lehetőség a szakterületünkön belüli globális versenyben is összemérhető mennyiségű pénz biztosítását jelentette, valamint autonómiát és lehetőséget ipari kapcsolatok kiépítésére is. Mindez a rokonoktól és barátoktól kényszerű távolság nélkül annyira perspektivikus volt, hogy Peták István barátomat is sikerült hazacsábítanom az Egyesült Államokból, aki molekuláris biológusként nemzetközi szinten is kiemelkedő eredményeket tudott akkorra már elérni. Fiatal kutatóorvosokat, úgy gondolom, csak így lehet tartósan hazatérésre bírni. Később aztán megalapítottuk első közös vállalkozásunkat, a kutatásokból termékek és gyógyulási eredmények születtek, sikerült kockázati tőkét bevonnunk, és a termékeinket a környező országok piacaira is eljuttatni.

Magyarország az oktatás színvonala és a kreatív fiatalok, a csodálatos kulturális kínálat, a közbiztonság és a természet szépsége miatt is vonzó letelepedési célpont. Nem tartom jó stratégiának megpróbálni adminisztratív eszközökkel lezárni a külföldi tapasztalatszerzéshez vezető utakat, ahelyett, hogy megteremtsük az itthon alkotás feltételeit a globális versenyben már bizonyított kiemelkedő vezetőknek. Saját tapasztalataim alapján nem értek egyet azzal, hogy a külföldi munkavégzés egyre negatívabb bélyeget kap hazánkban.

A szegény ember lova
Gyermekkorom egy meghatározó élménye volt látni a nyolcvanas évek végén Hegyeshalomnál kígyózó sorokat a Gorenje hűtőkért és Grundig televíziókért a nagymamákkal felpakolt Zsigulikban. Úgy érzem, hogy annak idején az abszurd egyedi importot eredményező szabályozók ugyanúgy nem voltak fenntarthatók, ahogyan már évek óta az unión belül megnyílt munkaerőpiacon reménytelen röghöz kötni a tehetségeket. Akinek akkor dollárja volt, az Burgenlandban fizette be az áfát és a vámot. Nem kell nagy jóstehetség előre látni, hogy az ez év októberben liberalizálódó egészségügyi biztosítási forrásokat sem lehet majd Nickelsdorfnál megállítani. Vélhetően nem az osztrák betegek jönnek majd Szombathelyre gyógyulni, hanem a törött kezű gyerekeket viszik a szüleik Budáról Bécsbe, vállalva a kétórás utazást is, mert ennyi idő alatt a rosszul kivilágított pavilonok között még a röntgenig sem jutnának el a János-kórházban, miután végigállták a sort a traumatológián.

Szilárd meggyőződésem, hogy a gazdaság sok terén eredményesnek remélt centralizált irányítási struktúra az egészségügyben nem lesz sikeres. A költségcsökkentés és a további forráskivonás egyre inkább a szegény ember lovához teszi hasonlóvá az ágazatot, amely épp akkor halt meg, amikor már majdnem megszokta az éhezést. A pályaelhagyás ugyanis drámai mértékű. Ezt plasztikusan mutatja, hogy egykori húsz csoporttársam közül ketten meghaltak, és csupán hárman dolgoznak orvosként itthon, a többiek szakmát vagy országot váltottak. A döntés meghozatalakor ráadásul sok esetben mérlegelésre sincs lehetőség. Egy a saját egyetemi pályáján sikeres orvos kolléganő kénytelen volt néhány héten belül felmondani, amikor a családot eltartó, gyógyszeriparban dolgozó (korábban nagyon elismert aneszteziológus) férj itthon elveszítette az állását. Pár héttel később a kétgyermekes család már nem volt az országban, hiszen a következő havi rezsit sem tudták volna kifizetni. Most már külföldön dolgoznak, mindketten orvosként.

Ha meg akarjuk akadályozni a szakma javának távozását, akkor élhető életpályamodellre van szükség. A német ajkú országokban ez jól bevált, a hazai háziorvosihoz hasonlóan tb-finanszírozott formában magánszakorvosi praxisokra épül, ahol azonos infrastruktúrán pluszszolgáltatásokat is kínál. A Pareto-elv alapján itt is a kliensek 20 százaléka adja a profit (az orvos saját fizetésének) 80 százalékát – azaz a tb-finanszírozott praxisokba kiegészítő térítést csatornázó privát betegek adják a szakorvosi megélhetés jelentős részét. A nem sürgős, várólista irányába terelt, de nagyszámú beteg a nagyobb értékű eszközök amortizációját és a rezsit termeli ki elsődlegesen. Itt természetesen szűkebb juttatások és kisebb komfort is érvényesül, viszont a rendszeren belül tartja a magánpáciensektől származó extra bevételeket, illetve a legális pluszszolgáltatásokat az orvos időben, hatékonyabban és kisebb saját invesztícióval (azaz kisebb hiteltörlesztés mellett) tudja abszolválni.

GONOSZ VÁLLALKOZÓK?
Ezzel szemben mi a helyzet most? A jelenlegi többletköltségeket egy kisebb volument bonyolító magánrendelésen vagy a betegek fizetik, vagy az orvos képtelen fenntartani az infrastruktúrát. Mindeközben a legtöbb budapesti kórházban a műtéti elvi kapacitások felén dolgoznak szakemberhiány miatt, szükségtelenül emelve az eszközök és épület-infrastruktúra amortizációjának árát. A 90-es évek közepén egyébként a szakorvosi praxisok létrehozása egyszer már napirenden volt. A rossz nyelvek szerint akkor azért hiúsult meg az elképzelés, mert félő volt, hogy kiürülnek a kórházak: ma a munkaerőpiac megnyitása után ez a legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

A fizetőképes privát rétegeket ma a nagykörúti bazársor színvonalán kiépített rendelőkben fogadja orvosaik többsége. Úgy vélem, a szakorvosi praxisok létrehozásával a megfelelő külföldi know-how és tőke bevonásával finanszírozott bevásárlóközpontokhoz hasonlóan váltják majd le a professzionális intézmények ezeket a rosszul szervezett praxisokat. Az ellenzők gyakran hangoztatott érve szerint az eltérő színvonalú szolgáltatások nem egyeztethetők össze az esélyegyenlőséggel. Ám utóbbi – ezt azért látni kell – már ma sem létezik.

Az új modell bevezetésének legfőbb akadálya azonban talán inkább az, hogy a politika és a társadalom hazánkban zsigerből vállalkozásellenes. Azt sulykolják, hogy a gonosz privát nőgyógyász bejár műteni a klinikára – miközben ez abszolút legálisan így működik az egész világon: miért is lenne érdemes két külön infrastruktúrát fenntartani? A kérdés sokkal inkább az, hogy a beteg transzparens módon kapja-e a pluszszolgáltatásokat, és ezekért piaci árat fizet-e vagy hálapénzt, ami teret enged a korrupciónak és az adóelkerülésnek.

Más oldalról nézve a rendszerváltás vállalkozóihoz hasonlóan ezek a magánrendelőikben (is) dolgozó kollégák valójában piacérzékeny szakemberek. Ha lehet látni egy trendet, akkor logikus volna megteremteni a kapcsolódó jogszabályi hátteret, szabályrendszert, kereteket. Ahogy az „elektrolakatos” korszak végét a kötött devizagazdálkodás eltörlése és az importkorlátozások megszüntetése hozta meg, most októbertől is az állam feladata lesz a szabályozókkal a probléma okát és nem a tüneteit kezelni. Különben az immár röghöz kötött rezidensek mellől a betegek mennek majd szakorvosaik után külföldre.

A szerző a KPS Diagnosztika Zrt. alapítója

A tudástőke itthon tartásáról lapunk október 10-én konferenciát szervez Haza, ész nélkül? címmel. A témában indított vitasorozat eddigi hozzászólói: Budafoki Róbert (Hogy megérje itthon maradni, 30. szám) Árvai Péter (Miért mennek el a fiatalok?, 31. szám). Várjuk lapunk olvasóinak hozzászólásait, véleményét a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mail címre.