A legfőbb probléma Admati meglátása szerint, hogy még annak kapcsán sem alakult ki konszenzus, hogy a válságért milyen formában felelős a szabályozás. E nélkül gyakorlatilag minden útkeresés kudarcra van ítélve.

Michael Barnier, az Európai Bizottság belső piacért és szolgáltatásért felelős biztosa egy olyan grafikonnal állt elő, mely a válsággal foglalkozó G20-as csúcs elvárásait tömöríti, és amelyre hivatkozva azt állítja, minden területet sikerrel fedett le a regularizációs hullám, melyet maga indított. A válságkezelést az ábra alapján a biztos egy mondatban igazolta: „Egyetlen pénzügyi szereplő és egyetlen pénzügyi termék sem ússza meg a szabályozást".

Vívmányai közül a legjelentősebb a bankok szabályozásának szerepét ellátó Basel III, valamint a derivatíva piacok átláthatóvá tétele és a bónuszplafon bevezetése. Előbbit Admati élesen kritizálja, ugyanis nem tartja elégségesnek, hogy a szabályozás minden szereplőre kiterjed, ha az maga is elhibázott.

Szerinte a probléma gyökere elsősorban a bankok túlzott eladósodottsága, másodsorban pedig, hogy a gyenge - támogatásokkal a felszínen tartott - bankok mérgezik az egész pénzügyi rendszert. A Basel III nem enyhíti a kialakult helyzetet, hiszen például lehetővé teszi a bankok számára, hogy befektetéseiket akár 97 százalékban kölcsönből fedezzék. Mindezek eredményeképp a jelenlegi szabályozás még inkább torzítja az életképtelen pénzintézetek működését. Egy részről ösztönzi őket, hogy a gazdaság helyett piacképes állampapírokba invesztáljanak, másrészt (akárcsak a jelzáloghiteles lakástulajdonosok) az eladósodott bankok sem érdekeltek a fejlesztésben, vagyis az értékes befektetések kihelyezésében.

A gazdaságra béklyóként nehezedő, önmagukban működésképtelen bankok leszerelése lenne a megoldás valódi kulcsa. Ehelyett a szabályozás olyan intézkedéseket ír elő, mint a tőkeemelés, vagy az osztalékok kifizetésének tilalma, mely látszólag ugyan megtámasztja a diszfunkcionális intézményeket, valójában azonban nem tereli működésüket a helyes mederbe.

A kölcsönöktől való függés csökkentése Admati szerint olyan feladat, mely semmilyen egyéb intézkedéssel sem váltható ki. Hitelezőkként a bankok is veszítenek, mikor a hitelesek bedőlnek, ám valójában maguk a bankok az elsőszámú adósok, hiszen befektetéseik több mint 90 százalékát úgy helyezik ki, hogy maguk is kötelezettséget vállalnak. Ezzel szemben a Basel III-ban előírt saját tőkerész elégtelen, mivel abból az elhibázott tézisből indul ki, hogy az önerőt a kockázatokhoz kell igazítani. Így például egy kevésbé kockázatosnak minősülő állampapír-beruházást a bank 100 százalékban idegen forrásból is megvalósíthat (ahogy az a ciprusi bankok görög állampapír vásárlásakor is történt). A szabályozás akkor lenne hatékony, ha kikényszerítené, hogy a bankok befektetői többet viseljenek a saját kockázatukból, és ezáltal felelősen limitálják a túlzott eladósodásuk járulékos veszteségeit.

Admati mellett mások is kritizálják a regularizációt, azonban éppen annak túlzó voltára hivatkozva. Vince Cable, az Egyesült Királyság kereskedelmi minisztere úgy látja, hogy a hazai szabályozás (mely „több tőke tartására" kötelezi a bankokat) akadályozza a hitelezést, ezáltal pedig a gazdasági növekedést. Admati azonban rámutat, hogy valójában nem nagyobb tartalékokról van szó, hanem több, nem kölcsönzött pénzből megvalósuló hitelkihelyezésről, s a hasonló állítások emiatt igen félrevezetőek.

Anat Admati a Stanford Graduate School közgazdász professzora, társszerzője a The Bankers' New Clothes: What's Wrong with Banking and What to Do about It című könyvnek.

Renaud Honoré a Les Echos című francia gazdasági napilap brüsszeli tudósítója.