Kádas Péter a hazai és az amerikai kockázatitőkebefektetőkről

Értékes vitákat szoktunk folytatni a hazai startup ökoszisztémáról és az azt terelgető private equityről, amit itthon kockázati tőkének hívnak – mert az mostanában trendibb, ráadásul az EU is csak ilyen címkével adott olcsó pénzt a hazai alapoknak. Mivel Levente gondolatmenetében sorozatvállalkozóként felfedezni vélek néhány komoly félrenézést, a többi startup vállalkozó nevében ezeket most tisztelettel, de nem hagynám szó nélkül.

TŐKECSEPEGTETŐK
A szerző szerint az európai kockázatitőke-befektetők (venture capitalists – VC) hátrányban vannak amerikai kollégáikkal szemben, aminek az oka a támogató infrastruktúra hiánya. Ezzel mélyen egyetértek, és külön becsülöm e nyilvános beismerést. Ugyanis a támogató infrastruktúra legerősebb pillére odakint a hosszú távon gondolkodó, jól képzett kockázati tőkés(-ek hada). Itthon valóban nem találkozunk ezzel a mentalitással és felkészültséggel. A hazai VC-k legtöbbje a bankvilágból vagy a private equity koordináta-rendszeréből érkezett, imigyen egy zöldségesstandot sem épített fel soha a semmiből, és egy kiló almát sem adott még el igazi vevőnek.

Ezzel szemben Amerikában a legtöbb befektető maga is korábbi sikeres vállalkozó: Peter Thiel (PayPal), Reid Hoffman (LinkedIn), Mark Suster (Koral), David Skok (Silverstream), Ben Horowitz (Loudcloud), Vinod Khosla (Sun Microsystems), Kevin Rose (Digg). Nyilván ők tapasztalatból tudnak startupok körül bábáskodni. Mutatóba nálunk is akadnak vállalkozóból lett kockatőkések – és jé, csak nem náluk landolnak a legjobb startupok? Botrány, miket produkál a józan ész, nem?

Súlyos csúsztatás viszont a hazai befektetők mezei kapzsiságát (tisztelet az üdítő kivételnek) azzal magyarázni, hogy egyszerre kell szegényeknek biztosítani az első 3-4 befektetési kört, és ennek betudni a sokszor 60-70 százalékos többségi igényeket. Ehhez épp a hazai VC-k ragaszkodnak, mert így képesek befagyasztani az egyébként gyorsan növekvő cégértéket az alapító-tulajdonosok kárára, csökkentve ugyanakkor a befektető kockázatát – ugyancsak a vállalkozók kárára. Ez a technika a hazai gyakorlatban a mérföldekhez kötött befektetés.

Ezt a rövidlátó, a vállalkozások mindennapi vérmocskos realitásától idegen és a startupokat megnyomorító gyakorlatot azok a remegő kezű VC-k erőltetik csak, akiket mi, vállalkozók úgy hívunk, hogy kockázatitőke-csepegtetők. Amerikában ez a gyakorlat korai fázisokban elképzelhetetlen, mivel simán hazavágná a startupokat. A többségi részesedéssel ugyanakkor könnyedén ki lehet hígítani az alapítókat a vállalkozásból, úgyhogy ha a cég még a magyar befektető által kreált mesterséges akadályok ellenére is sikeres lenne, akkor a VC legfeljebb megszerzi a maradék 30 százalékát is.

TISZTESSÉGES VERSENY
Talán a magyar VC-k kisvállalkozói múltjának hiánya az, ami a legnagyobb – néha örökre feloldhatatlannak tetsző – szemléletbeli ellentétet okozza a startup vállalkozók és a magyar befektetők közt. Ennek iskolapéldája, ahogy Levente a „sikeres múlt és a közös befektetések” koordináta-rendszerben látja csak lehetségesnek az amerikai kapcsolatok kialakítását. A vállalkozói megoldás ez: leszállsz a repülőről, szerzel wifit, felmész a meetup.com-ra, és tolod a networkinget életre-halálra. Nem az a megoldás, hogy Paul Graham (angol programozó és kockázati tőkés – a szerk.) alatt nem találkozom senkivel, hogy ki sem jövök az ötcsillagos szálloda lakosztályából, ha nincs valaki, aki bemutasson valakinek.

Az amerikaiak valahol egytől egyig bevándorlók, így nyitottak és segítőkészek a külföldiekkel. Közös múlt meg közös befektetések? Egy frászt! Harc látástól Mikulásig a frontvonalban – ahol az üzletek köttetnek, ahol a vevőim vannak, ahol a befektetőim felbukkanhatnak. Folyamatos próbálkozás, veríték és munka s öldöklő verseny. De legalább tisztességes verseny.

A tech iparág pedig nem a „cool faktoron” múlik. Bár néhány céget tekintve látszólag semmi más nem számít, csak a felhasználók száma, a sikeres dotkom cégek többsége vastagon profitábilis vállalkozás. Ami miatt ez a szektor még 30-40 évig óriási lehetőségeket rejt, az egyrészt a számítási teljesítmény Moore törvénye szerinti növekedése, a technológiának a társadalomra gyakorolt, gyökeres változásokat előidéző hatása, valamint a piac bővülésének üteme. Eric Schmidt, a Google vezérigazgatója szerint 2020-ra majdnem mindenki online lesz – ez egy 7 éves periódus alatt közel 4 milliárd fővel bővülő piac.

A Twitter segítségével kormányokat buktattak meg két éve az arab tavasz során, a Skype-on keresztül ingyenesen videotelefonálunk akár másik kontinensre is, a technológiától ódzkodó magyar VC-k autójában pedig navigációs szoftver fut, és a naptárjukat szoftverek szinkronizálják a telefonjukkal. Ahogy Marc Andreessen, az egyik leghíresebb amerikai befektető (mellesleg az internetes böngésző feltalálója) mondta: „A szoftver felzabálja a világot.”

IZZÓ HATÉKONYSÁG
Néha érdemes eltűnődni a sorsnak azon a torz fintorán, hogy e technológiai tagadás miatt némely hazai befektető még azt sem veszi észre, hogy a világgazdaságot pont a dotkom ipar tette végérvényesen globálissá. Ennek következményeként pedig ők maguk, a befektetők is globálisan versenyeznek a legjobb vállalkozásokért. Hiába érzik azonban saját bőrükön a technológiai szektornak a világra gyakorolt hatását, mégis olyan számukra, mint vámpírnak a feszület.

Nem muszáj Amerikába szaladni? A világ legerősebb gazdaságáról beszélünk, ahol a kockázati tőkének 40 éves történelme van, ahol a vállalkozó a társadalmi és gazdasági tápláléklánc csúcsa. Ahol a Szilícium-völgyben petíciót fogalmaznak Washingtonnak azért, hogy minél több bevándorló vállalkozó telepedhessen le az országban, akik értéket és munkahelyeket teremtenek. De, igen, a magyar vállalkozóknak pontosan Amerikába kell „szaladniuk”, hogy elemi erővel rázza meg őket az üzleti tudásnak egy vállalkozásban betöltött súlya és a szabadpiaci verseny által fehér izzásig hevített hatékonyság, hogy az elsőséghez nélkülözhetetlen kreativitás és kitartás csírái termékeny talajra hulljanak. E tulajdonságok ugyanis sok magyar vállalkozóban megvannak, éppen csak nem jutnak annyi tőkéhez itthon, amivel kint a vállalkozásuk elindulhatna. Sőt, annyihoz sem, amivel három hónapos kint tartózkodásukat finanszírozni tudnák.

Nem muszáj a 300 milliós amerikai piacra szaladni? Maradjunk csak itthon a 10 millióson, és bólogassunk tisztelettudóan a saját vállalkozásunk 60-70 százalékos többségére éhes VC-knek, akik saját bevallásuk szerint startupokba nem fektetnek, ugye? Ne szerezzünk külföldi tapasztalatot, kapcsolatokat, ügyfeleket, ugye? Mert ha sikerül, ugyan mi szükségünk lenne egy hazai befektetőre? Houston, van egy kis probléma: a verseny csak számotokra idegen. Mi vállalkozók vagyunk, a legfőbb erényünk pont az alkalmazkodási képességünk. Vállalkozásokat építünk, ha a piacunk úgy kívánja, külföldön. Ha kell, a nulláról. Ha kell, tőke nélkül. És ha így folytatjátok – nélkületek.

Mindemellett külön szeretném kiemelni a magyar kockázatitőke-befektetők kisebbségét alkotó azon szakemberek elvitathatatlan érdemeit, akik az amerikai venture capital írott és íratlan szabályaihoz igazodva lehetőséget teremtenek a portfóliójukba tartozó startupok globális piacon történő érvényesülésére.

A szerző vállalkozó, a Startupdate blog alapítója, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének elnökségi tagja