Nem haszontalan elmondani a problémákat és az azokra tett megoldási javaslatokat, mert a jelenlegi rendszer hiányosságai, ellentmondásai egyre inkább feszítik a kereteket, veszélyeztetik az egészségügy működését, benne a betegek ellátását.

Az elmúlt három év nagy léptékű és rohamtempójú átalakításokkal telt a hazai egészségügyben. E folyamatok során számtalan jó döntés is született, miközben a többletfinanszírozási igényeket szűk forrásokból kellett teljesíteni, mert az átalakítások kiadáscsökkentő hatásai többnyire csak több év után mutatkozhatnak. Ez az időszak az ágazat minden szereplőjét próbára tette: az egészségügyi kormányzatot a teendők meghatározása, a kórházak állami fenntartásba vétele, az erőforrások biztosítása, miközben az egészségügyi szakszemélyzet elvándorlása és jogos béremelés-igényének részbeni teljesítése terhelte.

Az egészségügyi dolgozók az egyre jobban szűkülő erőforrások közepette voltak kénytelenek végezni gyógyító munkájukat. A magyar egészségügy működését lehetővé tevő vállalkozások közül különösen a gyógyítást közvetlenül szolgáló termékek és szolgáltatások intézményi beszállítói egyre hosszabb fizetési határidőkkel, árcsökkentési nyomással, valamint az innovatív megoldások ignorálásával szembesültek. A gyógyászati segédeszköz-ellátás nagyobb részét kitevő sorozatgyártású termékeket biztosító cégek pedig elsősorban a 2003 óta változatlan vagy csökkenő árak miatt kerültek nehéz gazdasági helyzetbe.

Mindeközben a betegek is megtapasztalhatták az ellátás színvonalának folyamatos csökkenését, akár a várólisták növekedése, akár annak révén, hogy fekvő betegként sok esetben a szükséges élelmiszert, a gyógyszert vagy a pelenkát is saját maguknak vagy hozzátartozóiknak kellett biztosítani.



A gyógyító munka ma állami keretrendszerben, a kormány által kinevezett vezetőkkel működő intézményekben, központosított államigazgatási irányítással folyik. Ezért is lehetséges, hogy az ágazat szereplői megvitassák az elvégzett munka eredményeit, és megvizsgálják, mi az, amit még feltétlenül szükséges megvalósítani a jól működő egészségügy érdekében, illetve, hogy nem maradt-e ki valamilyen fontos lépés, netán épp a lényeg. Mire is gondolok?

Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi ellátási színvonal a rendelkezésre bocsátott pénzügyi forrásokból nem biztosítható. Tehát először is annak meghatározása szükséges, hogy a magyar állam az egészségügyi ellátásból mit, azaz milyen színvonalú szolgáltatást akar finanszírozni. Ez természetesen nem könnyű feladat, és a döntéshozatal során számtalan tényezőt kell figyelembe venni. A kereteket az állampolgárok egészségi állapota és anyagi lehetőségei, az ország gazdasági teljesítőképessége, valamint az egészségügyi szolgáltató rendszer fejlettsége jelöli ki.

A lakosság egészségi állapota nemzetközi összehasonlításban is rossz, például a rákbetegségek következtében elhunytak számát tekintve az OECD-tagállamok közül az elsők, a világon a másodikak vagyunk.  A születéskor várható élettartam vagy akár a dohányzás tekintetében is rosszul állunk, márpedig sikeres, jól prosperáló gazdaságot nem lehet beteg emberekkel és emberekre felépíteni. Természetesen fontosak a nemdohányzók védelmében hozott intézkedések és a további népegészségügyi programok, de azok ténylegesen kedvező hatásának megjelenése a lakosság egészségügyi mutatóinak javulásában évtizedekben mérhető.



És az is nyilvánvaló, hogy a lakosság átlagéletkorának növekedésével az egészségügyi szolgáltatások iránti szükségletek és a kiadások is folyamatosan növekednek, miként a gyógyítói tudás, az eszközök és eljárások, és mindezek miatt a gyógyítási lehetőségek, sőt az igények is rohamosan fejlődnek, illetve nőnek.

Mindez azt jelenti, hogy csupán a nemzetközi átlaghoz történő felzárkózáshoz is szükség lenne jelentékeny mértékű pluszforrások biztosítására az egészségügyben, és ezt csak súlyosabbá teszi, hogy mind az egy főre jutó állami egészségügyi kiadások, mind a GDP-arányos összkiadás tekintetében eléggé hátul kullogunk a rangsorban.

Az elmúlt két év bebizonyította, hogy bár bizonyos pontokon lehet – korlátozott mértékben – tartalékokat találni a magyar egészségügyben, a rendszer általánosan alulfinanszírozott, és a szükséges forrásokat a további, de még társadalmilag elfogadtatható racionalizálásoktól várni nem reális. Mi lehet akkor a megoldás?

Ahhoz, hogy akár több évtizedes stratégiát lehessen kidolgozni, elsősorban időre és konszenzusra van szükség. A nyugodt diskurzushoz azonban legalább a napi feszültségek feloldása szükséges. Ezért nem kerülhető el, hogy a kormányzat biztosítsa a jelenlegi ellátási színvonalhoz szükséges forrásokat, beleértve ebbe a szállítók követelésállományának rendezésére és a beszállítások folyamatos finanszírozására szolgáló összeget, de ugyanígy az egészségügyben dolgozók jövedelmi viszonyainak javítását is.

Ezt követően lehet és kell megoldani olyan alapvető feladatokat, mint a gyógyítási és ellátási alapcsomagok meghatározása, a szükséges finanszírozás forrásainak s arányainak újradefiniálása és az ellátás szerkezetének optimalizálása. Továbbá az innovatív eszközök és eljárások befogadását valóban lehetővé tevő szabályrendszer és feltételek megteremtése vagy az egészségügyi életpályamodell kidolgozása és megvalósítása stb. Mindezek elkerülhetetlenségéről meg kell győzni az embereket, a társadalompolitika felelőseit is!

Miként már említettem, ez egy nagyon bonyolult és hosszadalmas folyamat, amely megkívánja az ágazati szereplők minél szélesebb körének összefogását, együtt gondolkodását és munkáját. Mindezek példamutató motorja csak az egészségügyi kormányzat lehet!  És bár a magyar néplélek szerves részét képezi, hogy megpróbáljuk „megúszni” a nehézségeket, ezt a munkát nem lehet megspórolni, mert annak elvégzése mindannyiunk és nemcsak a mostani felnőtt generáció, hanem gyerekeink és unokáink érdeke.



Hornyák László, az Orvostechnikai Szövetség elnöke