A tömeges bevándorlás révén 1991 és 1999 között átlagosan évi nettó 104.000-rel nőtt Nagy-Britannia külföldi származású állampolgárainak száma, katalizátorként hozzájárulva az 1992 elején induló és a 2007-es hitelválsággal véget érő robbanásszerű gazdasági fellendüléshez, amely soha nem tapasztalt különbséget hozott a legmagasabb és a legalacsonyabb keresetűek bérnövekedése terén. Az újonnan beáramló munkaerő aláaknázta a jóléti állam modelljét, és az újraelosztó adórendszerhez szükséges szociális kohéziót - amint azt David Goodhart A brit álom című művében bemutatja.
Ezzel egyidejűleg a multi-etnikussá váló Nagy-Britanniában dinamikusan mérséklődtek a faji egyenlőtlenségek - köszönhetően részben annak, hogy különösen az afrokaribi bennszülött férfi lakosság jobban részesült a helyi jólétből, mint más etnikai rétegek. Ebben az évtizedben vált tabutémává a faji előítéletekre építő minden megnyilvánulás.
A politikai színtéren is egyre inkább eltűntek a markáns különbségek. A politikusok ugyanazt az osztálynélküli ideált követték, függetlenül attól, hogy a középiskolát végzett John Majorről, vagy a híres magániskolából kikerülő Tony Blairről beszélünk. A szocialisták és a tory-k is - szakítva a tradicionálisan élénk diskurzusok sztereotípiájával - egyre inkább egy talkshow résztvevőire kezdtek hasonlítani, akik nyugodt, barátságos hangnemen tárgyalnak egymással.
Az egyenlőség megformálódása talán legfeltűnőbben a nemek közti „hatalmi átrendeződésben" nyilvánul meg. Az 1990-es évek Neil Lyndon vitatott Sunday Times Magazine-beli esszéjével kezdődött, amelyben a feminista doktrínát boncolgatva megállapította, hogy a férfiasság általánosan bevett, meggondolatlan démonosítása káros pszichológiai hatásokat fejtett ki a következő generációra.
Bár Alwyn Turner könyve élvezetes összefoglalót nyújt, de nem tekinthető teljes körű elemzésnek, ugyanis hiányzik belőle a háborút követő egalitarianizmus mindent elsöprő fölénye. Bár politikailag talán támadható, ahogy egy európai ország egymás után valósítja meg a szabadversenyes kapitalizmust és a velejáró jövedelem-egyenlőtlenségeket, ugyanakkor ez a paradoxon elrejtőzik az átlag brit hétköznapok mögé.
Nagy-Britannia mára szociális utópiává vált. Miközben a gazdagság azt hitetheti el az emberrel, hogy attól különb valaki, ha feltűnően pazarló életmódot folytat, valójában mindannyian ugyanolyanok vagyunk.
Toby Young a The Spectator társszerkesztője.