Perner Ferenc arról, hogy miért maradjon itthon és miért jöjjön haza az orvos

Összetett kórról van szó, de a legsúlyosabb a bizalomvesztés. Sok-sok évtized alatt sikerült a legalsó szintekre süllyeszteni Magyarországon az egykor nagy tisztelettel övezett orvoslás rangját, de akik ezt tették, nem számoltak a bumerángeffektussal. Ma már sok beteg drága privát intézetekben vagy külföldön keresi a gyógyulást.

Ma előfordul, hogy egy „állami” szakorvosi vizsgálatra az orvoshiány miatt három hónapot is várni kell. Mivel a rendelési idő korlátozott, aki teheti, magánrendelőben is dolgozik, hogy fogadni tudja a betegeit. A társadalombiztosítást mindenki fizeti, a privát ellátást, ahol sok vizsgálatot jó pénzért azonnal elvégeznek, azonban csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak. Ezt a folyamatot, az orvoshiányt, az orvosok elvándorlásának megállításával lehetne kezelni, de sajnos itt még nem tartunk.

Az alacsony keresetek mellett a legtöbb helyen rosszak a munkafeltételek is. És nemcsak a biztosító által korlátozott gyógyítási volumenkorlát, de a betegekre fordítható időhiány is frusztrálja az orvosokat. A szabad orvosválasztás is kétarcú, hiszen erre csak a „pénzes” betegnek van módja. Hol van a szolidaritásalapú biztosítás?

Az alkalmazotti szakorvosi kör kiszolgáltatott. Egzisztenciális problémáikról nem beszélnek, tudományos igénnyel azokat nem analizálják. Nem meglepő, hogy ezek az orvosok lassan megértik, saját kezükbe kell venniük sorsuk irányítását: külföldön próbálkoznak, vagy magánszolgáltatási pozíciókat építenek ki. (Lehet, hogy a beteg érdeke sérül).

A tudástőke itthon tartásáról lapunk október 10-én konferenciát szervez Haza, ész nélkül? címmel. A témában indított vitasorozat eddigi hozzászólói: Budafoki Róbert (Hogy megérje itthon maradni, 30. szám), Árvai Péter (Miért mennek el a fiatalok?, 31. szám), Schwab Richárd (Menni vagy nem menni?, 32. szám), Horváth Zoltán (Az egyetemek és az ipar összefogása, 33. szám), Lakatos Péter (A minőségi és a mennyiségi elvándorlás) 34. szám. Ficza János (A régióban is hátul, 36. szám) Várjuk olvasóink hozzászólását, véleményét a szerkesztőség@figyelo.hu e-mail címre.A privát orvosok természetesen ma még nem szakadhatnak el teljesen az állami (közfinanszírozott) intézményrendszertől: nagy hányaduk félállásban, netán fizetés nélküli „önkéntes segítőként”, megtartja a jogosultságot a drága diagnosztikai vagy a fekvőbeteg-ellátáshoz (műtéti beavatkozások) való hozzáférés céljaira, de érdemi szakmai működésük már a magánrendelőkben zajlik, gyakran minden szakmai felügyelet és hatékony ellenőrzés nélkül. Elvárható lenne, hogy az egészségpolitika ezeket a folyamatokat felismerje, analizálja és a politikai vezetés felé korrekt módon interpretálja. 

A külföldre távozók jelentős része itthon nem találta meg a szakmai vagy anyagi számítását, legtöbbjük egyiket sem. Az orvoshiány nyugaton olyan mértékű – mint pl. Nyugat-Németországban volt 1958–65 között –, hogy szinte minden jelentkezőt befogadnak. (Senkit sem szeretnék ezzel minősíteni vagy megbántani.) Törvényszerű, hogy a hiánypótlás, mivel kényszer szüli, a kompromisszumok okán minőségromlással jár. Két csoportról beszélünk: szívesen fogadnak fiatal szakorvosokat (30-35 éveseket), akiknek még nincs túl nagy gyakorlatuk. Sok a még képzése kezdetén álló, szinte frissen végzett fiatal is, akiknek egy része a jobb megélhetésen kívül azért megy ki, mert nem látja biztosítva itthon az általa elképzelt, jogosan igényelt képzés feltételeit.

Ez nagyon fontos és elfogadható érv. Szakorvosképzésünk – a rezidensek pár évre szóló fizetésének kiegészítése ellenére – finoman szólva nem kielégítő. Adminisztrációt végző „rabszolgának” tartják őket, és a manuális szakmákban sehol és semmilyen specialitásban nem biztosítják számukra még a minimális szintre szabályozott műtéti számot sem. Akiknek oktatni kellene őket és számukra műtétet biztosítani, az állami kórházban a „felkért” műtéteket végzik. (Ráadásul fizetésük kevesebb, mint a premizált rezidenseké.) Persze a tanulni vágyás szenvedélye sem ugyanaz, mint 2-3 évtizede volt, mindent és mindenáron megtanulni, ellesni „az öregebbektől”. Szinte eltűntek a mesterek, a példaképek. Hol van már az az idő, amikor a fiatal sebész bennlakó volt egy klinikán, és bármikor hívható volt éjjel és nappal!

Aki külföldön dolgozik, sokkal többet keres, és kevesebbet dolgozik. Aki nem jön vissza, kint örökre „külföldi” marad. Soha nem lesz olyan, mint egy bennszülött, még a most átjárható Európában sem. Ennek sok évig talán nincs jelentősége, de később megérzik, hogy itthoni gyökereiket elvesztették. Sokan, mint ezt korosztályom „disszidenseinek” példája igazolja, nemcsak hazavágynak, de öregkorukra haza is jönnek. Nagyon kevesen csinálnak nemzeti vagy nemzetközi karriert.

Mégis, miért kell itthon maradni vagy egy bizonyos képzés után hazajönni?

Elvárható, hogy ha az orvos a képzését itt a társadalom pénzéből kapta, akkor maradjon is itthon, és tudását népe, hazája érdekében kamatoztassa. Ezt a politika az utóbbi időben kellőképpen hangsúlyozta és magyarázta. Szüleinek és családjának is tartozik, nemcsak anyagi felelősséggel, de erkölcsivel is. Igaz, hogy az orvosképzés ideje és költségei nőnek, ugyanakkor a szakmaválasztás és az állás elnyerése bizonytalan.

Említettem, hogy a távozók nagy része képzetlenül távozik, nagy valószínűséggel olyan helyre kerül, ahol szakemberhiány van, részben azért, mert a színvonal nem vonzza a helyi orvosokat, ezért képzése bizonyosan elmarad attól, amire itthon lehetőséget kapott volna.

Aki képzett szakorvosként megy ki, tapasztalatát, tudását napi rutinná kénytelen konvertálni, hisz a legritkább, hogy vezető állást kapna. Az előrelépés bizonytalan, igaz, többet keres, mintha itthon maradt volna. Itthon több lehetőség van előrelépésre, és a diagnosztikus és terápiás eszköztár hasonlóan jó az idegen országokéval összehasonlítva.

Természetesen nem lehet döntésükért az országelhagyókat kárhoztatni. Támogatni kell az itthoni szakorvosképzést mind a színvonal kötelező biztosításával, mind pedig anyagilag. A végző orvost is kiemelten kell támogatni, ellenőrizni képzését, tudását, alkalmasságát, és becsületesen megfizetni. Számos szakma orvoshiánnyal küzd. Ha a jelenlegi helyzet nem változik, öt év múlva nem lesz, aki a betegeket elássa, még a sürgősségi és baleseti sebészeti szakma területén sem. Ez életveszélyes.

A privát és sok esetben OEP által is támogatott intézmények elvégzik a rentábilis és nem nagy kockázattal járó beavatkozásokat, közben nem oktatnak, fiatalokat nem alkalmaznak és a nehéz, bonyolult és anyagilag adósságot halmozó beavatkozások a kiemelt állami kórházakra és klinikákra maradnak. A kórházak is megürülő státusaikra inkább keresik a szakorvossághoz közel álló rezidenseket, akiket azonnal komoly munkára lehet fogni, nem a kezdőt, akit öt évig fizet a kórház, és ezen idő kis hányadában dolgozik csak munkahelyén, mert a rotációs rendszer számos helyet jelöl ki képzésére. Az idén is kevesebb állást írtak ki, mint ami biztosítaná hosszú távon a szakember-utánpótlást.

Az egyes szakmák orvosainak korfáját, egészségügyi állapotát, országos megoszlásukat évek óta nem mérték fel, vagy csak nincs tudomásunk róla. A nyugdíjkorhatár szigorítása váratlan helyzetet teremt, nem lesz orvos, aki ellássa az egyre betegebb és nyugati összehasonlításban is fokozottabb kockázatú magyar populációt.

Tervezett, átgondolt stratégiai változtatásra van szükség! Ehhez járul hozzá a hazai gyógyszeripar, köztük a Richter Gedeon Nyrt., mely kiemelkedően sokat tesz a tehetséges orvosok és kutatók itthon tartása, illetve  visszacsábításuk érdekében, számukra versenyképes infrastruktúra és magas színvonalú szakmai kihívást jelentő projektek biztosítása által. Ezenkívül a Richter partner minden olyan programban és kezdeményezésben, mely az orvosok anyagi és erkölcsi megbecsültségének növelésére irányul, az elvándorlási folyamat megállítása érdekében, mely ma már a hazai egészségügy legégetőbb problémája.  A társaság ez évben lezajlott kampánya is erre a társadalmi problémára kívánja felhívni a figyelmet.

A szerző a Semmelweis Orvostudományi Egyetem emeritus professzora