Gyorsuló ütemű a romlás, mert a mostani elvándorlási hullámot – három év alatt kb. 3000 orvos és 4000 ápoló ment el a magyar egészségügyből – megelőzte a korábbi évek „csendes” elszivárgása, ráadásul az orvosok idősebb nemzedékének tömeges nyugdíjba vonulása várható az elkövetkező években. Ezért elvándorlás, pályaelhagyás nélkül is felgyorsul a fogyás, ami egyes területek – pl. a jelenlegi háziorvosi rendszer – teljes ellehetetlenüléséhez vezethet. Hasonló a helyzet az ápolók körében, ahol már a képzés iránti érdeklődés is minimálisra csökkent.

Jelenleg több mint 2500 olyan orvos dolgozik a háziorvosi rendszerben, aki elmúlt 60 éves (ez az ellátók közel 40 százaléka), ezen belül hatszázan már a 70. életévüket is betöltötték. Ennél már csak az aggasztóbb, hogy a háziorvosok alig 10 százaléka fiatalabb 35 évesnél, évek óta 50-60 körül van a háziorvosnak jelentkező rezidensek száma. A pályakezdő orvosok nem akarnak 8-10 millió forintért praxist vásárolni, inkább külföldön próbálnak szerencsét, az idős háziorvosok (vevő hiányában és alacsony nyugdíjuk miatt) addig dolgoznak, amíg egészségi állapotuk megengedi.

Az egészségügy „emberierőforrás-krízise”, ahogyan eufemisztikusan mondják, nem magyar specialitás, a szakemberhiánynak sokkal mélyebb és általánosabb okai vannak. Tekintsünk el Afrika nyomasztó orvos- és nővérhiányától, s fókuszáljunk az Európai Unióra. A lakosság elöregedése és az orvostudomány fejlődése a fejlett országokban folyamatosan növeli az ellátási igényt, ráadásul az egészségügyben a technológiai fejlődés – ellentétben más ágazatokkal – nem vált ki élőmunkát, hanem növeli a szakemberigényt. Mindehhez társul, hogy az unió munkaidő-direktívája számtalan helyen lehetetlenné tette az örökölt foglalkoztatási szokásokon alapuló folyamatos üzemet. Az így is megnövekedett szakemberszükségletre az egészségügyi képzés csak nagy késéssel tud reagálni.

A magyar politika s különösen a jelenlegi kormány nem mer és nem akar szembesülni azzal a ténnyel, hogy válsághelyzet van, amelyet azonnal orvosolni kell – e nélkül pedig hiteltelenné válik minden, az egészségügy átalakítását célzó terv.

A bérintézkedések ellenére a Magyar Államkincstár adatai szerint az egészségügyi intézményekben foglalkoztatottak 2012. évi nettó átlagkeresete még mindig elmarad a nemzetgazdaság átlagától, ráadásul meghatározó dolgozói csoportok nem kaptak emelést, vagy csak minimális mértékűt. Az Egészségbiztosítási Alapba „friss” pénz alig érkezik, és a beígért béremelés zömét a már betáblázott előirányzatok terhére kell biztosítani. Ráadásul a növekményt nem alapbéresítik, ezért nem vehető figyelembe a mozgó bérek, így az ügyeleti díjak kiszámításánál. Az orvosok órabérük 60 százalékáért ügyelnek, ez nagyságrendekkel kisebb juttatás a környező országokéhoz képest.

A tudástőke itthon tartásáról lapunk október 10-én konferenciát szervez Haza, ész nélkül? címmel. A témában indított vitasorozat eddigi hozzászólói: Budafoki Róbert (Hogy megérje itthon maradni, 30. szám), Árvai Péter (Miért mennek el a fiatalok?, 31. szám), Schwab Richárd (Menni vagy nem menni?, 32. szám), Horváth Zoltán (Az egyetemek és az ipar összefogása, 33. szám), Lakatos Péter (A minőségi és a mennyiségi elvándorlás, 34. szám), Ficza János (A régióban is hátul, 35. szám), Perner Ferenc (Összetett kór, 36. szám), Szelecki Zsolt (Vonzás és taszítás, 37. szám).
Várjuk olvasóink hozzászólását, véleményét a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mail címre.
A bajokat növeli, hogy
– 
nincs átfogó, az ágazat számára perspektívát nyújtó közép- és hosszú távú program;
– a Semmelweis-terv szakmailag üres ígérethalmaza és az államosítás nem nyújt perspektívát;
– a rezidenseknek nyújtott többlettámogatás megosztja, egymás ellen fordítja az orvosi csoportokat, ráadásul csak elhalasztja – az ösztöndíj lejárta utáni időre – a konfliktusokat.

Ezért nincs olyan jövőkép az ágazat dolgozói előtt, amely itthon vagy a pályán tartaná őket. Nem csoda, hogy 2012-ben a 2011-es csúcshoz közelien nagy volt az elvándorlás.

Ha mindehhez azt is figyelembe vesszük, hogy
– az orvosképzési kapacitás nem növekszik;
– a 62 év feletti közalkalmazottak nyugdíjba kényszerítésénél az egészségügy nem kapott ágazati mentességet, hanem kegyadományként egyedi felmentésekért kell folyamodni;
– a kormány az egészségügyi ágazat számára még olyan szűkkeblű és be nem tartott ajánlatot sem tett, mint a pedagógusoknak,

akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy a kormány nemcsak hogy nem tesz eleget az elvándorlás leállításáért, de intézkedéseivel és a kilátástalansággal garantálja is a tartós hiányt.

A szakemberhiány mérséklésének elengedhetetlen feltétele az egészségügyi bérek érzékelhető mértékű emelése, egy előre kiszámítható életpályamodell bevezetése, de ez önmagában nem oldja meg a problémát. Ahhoz, hogy tartósan működőképes egészségügyünk legyen, növelni kell az ágazatban dolgozók társadalmi presztízsét, emellett a szakemberigény csökkentésével is alkalmazkodni kell a kialakult helyzethez. Javaslataimat 10 pontban foglaltam össze:

1. Az ország- és pályaelhagyók visszatérésének támogatására „a magyar egészségügy visszavár” programot kell indítani, amely egyrészt a külföldről hazatérni kívánók itthoni újrakezdését támogatja, másrészt a gyorsabb visszatérést teszi lehetővé. A jogszabályok megváltoztatásával és kedvezményes képzésekkel kell könnyebbé tenni a pályaelhagyók visszailleszkedését a gyógyításba.

2. Az egészségügyi dolgozók tisztességes megélhetését a köz- és magánforrások együttesen biztosíthatják. Ehhez szükség van a közszolgáltatóknál is a közfinanszírozás kereteit meghaladó egyéni igények legális kielégítésének lehetőségére (például a beutalási rendtől eltérő igénybevétel esetén). Ehhez az öngondoskodás intézményeinek erősítése, az önkéntes egészségpénztári rendszer népszerűsítése szolgálhat alapul.

3. Az ellátórendszer működését és a betegek szokásait úgy kell befolyásolni, hogy kevesebb szakemberrel is megfelelő minőségű ellátást lehessen nyújtani. Támaszkodni lehet az olyan infokommunikáció adta lehetőségekre, mint például a Dr.Info jellegű telefonos és internetes tanácsadáshoz kapcsolt probléma-előszűrés vagy a távfelügyeleti alkalmazások. Szükséges az ellátórendszer olyan szerkezeti átalakítása, amely erőforrás-koncentráció és új szervezeti-technológiai megoldások révén csökkenti a személyzetigényt. A működőképesség megőrzéséhez elengedhetetlen a döntéstámogató szakértői rendszerek és a telemedicina fejlesztése, s a hagyományos diagnosztikai területek mellett megfontolandó a robottechnikai alkalmazások fejlesztése is.

4. Az ellátórendszer működését is át kell alakítani. Minden munkát az arra hivatottnak kell elvégeznie, és nem szabad hagyni, hogy a szükséges képesítés feletti szintre torlódjanak a feladatok. A hatáskör-átrendezésnél az orvosoktól más diplomásokhoz, szakdolgozókhoz, technikusokhoz kerülnek feladatok, nő az ápolók, szakápolók feladatköre, de növelni kell a páciensek „kompetenciáját” is, azaz számos feladatnak az egészségügyi ellátórendszeren kívülre kell kerülnie. Ehhez a lakosságot is támogatni szükséges információszolgáltatással, iskolai oktatásba épített egészségtan-oktatással.

5. Növelni kell az orvosegyetemeken a belföldi hallgatók számára engedélyezett képzési keretszámokat. Szükség van – a szakdolgozói képzés területén is – az oktatás olyan átalakítására (a szakközépiskolák visszaállítására), új szakképzési programok beindítására (egészségügyi adminisztrátori, ill. főiskolai szintű diplomás ápolói képzés), ami lehetővé teszi, hogy az egészségügy gyorsabban tudjon reagálni a munkaerő-piaci változásokra.

6. Ösztöndíjakkal, letelepedési támogatással, lakáshoz juttatással, egyes területeken az elhelyezkedési feltételek könnyítésével kell ösztönözni, hogy a szakorvos- és szakgyógyszerészjelöltek kritikus szakemberhiánnyal küszködő szakterületeket válasszanak.

7. Kiemelt lehetőség hazánk nemzetközi képzési centrum jellegének erősítése, ezáltal növelhető orvosmegtartó képessége. Ezzel stabilizálódik, nemzetközi marad az orvosképzés színvonala, illetve a külföldi hallgatók jelenléte többletjövedelmet eredményez a képzésben részt vevő intézményeknek.

8. Alkalmazkodnunk kell a kialakult nemzetközi munkaerő-piaci helyzethez, ezért szükség van tudatos migrációpolitikára, ami kiterjed – az elvándorlók visszatelepülésének segítése mellett – a tudatos, szervezett munkaerőimportra. Erre még a kelet-európai egészségügyi dolgozók munkavállalásából leginkább profitáló Németországban is rákényszerülnek. Ha már a migráció tény, elkerülhetetlen, akkor ne elszenvedői, hanem irányítói legyünk ennek a folyamatnak.

9. Kezdeményezni kell azon uniós szabályok megváltoztatását, amelyek indokolatlanul nehezítik, késői időpontra tolják az egészségügyi szakdolgozók szakképzésének megkezdését. Az ápolók képzését új ösztöndíjrendszerrel indokolt támogatni.

10. S végül, de nem utolsósorban: el kell érni az ágazatban a nyugdíjkorhatárt betöltött közalkalmazottak kötelező nyugdíjazási szabályainak haladéktalan visszavonását, a tovább foglalkoztatott dolgozók számára a nyugdíjfolyósítás tilalmának megszüntetését, a korábbi rend visszaállítását, mert az ágazat pótolhatatlan szakembereket veszít, és emiatt súlyos ellátási zavarok alakulhatnak ki főleg vidéki kórházakban és szakrendelőkben.

A szerző korábbi egészségügyi miniszter