Az Államadósság-kezelő Központ rendelkezett megfelelő tartalékkal, így nem fenyegette Magyarországot a fizetésképtelenség. Ugyanakkor egyes mérőszámok szerint a devizatartalék szintje nem érte el a minimálisan szükségeset, vagy épphogy csak teljesíteni tudta a követelményeket. A tartalék nem volt képes fedezni 3 havi importot. Az exporthoz szükséges behozatallal korrigálva ezt a mutatót azonban már bőven 4 hónap feletti volt a tartalék. A Guidotti–Greenspan-szabálynak sem felelt meg a devizatartalék mennyisége, mivel nem fedezte az ország 12 hónapnyi lejáró külső adósságát.

További vörös jelzések is Magyarországra irányították a befektetők figyelmét. Ilyen volt például a folyó fizetési mérleg hiánya, a magas külső adósság és finanszírozási igény, a majdnem egy évtizede magas költségvetési deficit és a növekvő államadósság vagy az egyre lassuló gazdasági növekedés. Mindennek következtében a forintot a leértékelődés, a magyar államkötvényeket pedig a hozamemelkedés veszélye fenyegette. Az országnak szüksége volt stabilizációra, kellett az IMF–EU-segítség. A nemzetközi szervezettől való segítségkérés szükségszerű és elkerülhetetlen volt. A korábbi évek nem megfelelő gazdaságpolitikája miatt nagyon beszűkült a mozgástér.

Az IMF-hitelprogram egyértelműen pozitív oldala az, hogy lélegzethez jutott az ország. A fájdalmas kiigazítások után elkezdett javulni az államháztartási és a folyó fizetési mérleg, csökkent a külső adósság, nőtt a devizatartalék. A kiigazításhoz viszonylag olcsó pénzt kaptunk a valutaalaptól, cserébe azonban komoly korlátokat kellett, kellett volna felvállalnunk. Az egyik út az IMF által többnyire javasolt kiigazítási mód. Ez az út akkor működhet, ha a főbb kereskedelmi partnerek gazdasága dinamikusan növekszik.

Ebben az esetben a külpiacok ellensúlyozhatják a belső fogyasztás visszaesését. Így a gazdaság az elvonásokhoz képest kisebb arányban esik vissza, és ezzel párhuzamosan az adósságmutatók is javulnak. A növekvő termelékenységgel párhuzamosan növekszik a bérszínvonal, javul a vásárlőerő és később a belső fogyasztás is. Ez az út azonban zsákutcának tűnik a jelenlegi helyzetben. A válság több országban is inkább csak mélyült a megszorítások következtében.

A másik út az, amelyet Magyarország is követett az elmúlt években. Más, többnyire nem lakossági forrásokból, például válság- és különadókból vagy a magánnyugdíjpénztárak államosításából próbálta meg végrehajtani a költségvetési kiigazítást. Ez is egyfajta időnyerési kísérlet, de ha a világ nem lábal ki a krízisből, sőt, ha újabb csapás érkezik, akkor elkerülhetetlen a súlyos megszorítás, amely társadalmi feszültségeket gerjeszt. A külön út ára a kamatkiadásokban csapódott le, évi 100 milliárd forint körül volt az elmúlt két évben, ha csak az IMF-től kapott 10 milliárd euró körüli összeg refinanszírozását vesszük alapul. Ugyanakkor határozott előnye, hogy a viszonylag rövid, 3 és fél éves finanszírozás helyett hosszú, akár 10-15 éves forrást is be tudott vonni a magyar állam, így az adósság lejárati szerkezetét elnyújtotta. További előny, hogy a forintfinanszírozás is nagyobb hangsúlyt kapott. Így csökkent az ország devizakitettsége, amely az IMF-hitel 2008–09-es felvételével a 30 százalék körüli szintről 40 fölé emelkedett.

A nagy kérdésre ugyanakkor még nem tudjuk megadni a választ. Jobb, az ország számára kedvezőbb gazdaságpolitikát sikerült alkalmaznunk az IMF nélkül? Amellett, hogy vitathatatlanul nagyobb a kormány mozgástere, és a költségvetés hiányát a GDP 3 százaléka alatt tudta tartani, egyelőre erős kételyek vetődnek fel. A gazdaság potenciális növekedési üteme romlott. Így a pont ezt javítani akaró kormányzati cél rövid távon erősen megkérdőjeleződik. Lehet, hogy az IMF után egy teljesen új, harmadik utat kellene választani?

(A szerző a K&H Bank vezető elemzője)