A szegénység elleni harc az utóbbi 200 évben vált meghatározóvá, melynek keretében Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XIX. és XX. század során sikerült érdemben csökkenteni az abszolút szegénységben élők arányát. A közelebbi múltban pedig Kína és India, valamint a '90-es évek óta Afrika sikereiről is beszélhetünk. Ezek révén a napi 1 dollárnál kevesebből élők aránya mára 20 százalék alá csökkent a XIX. századi 80-ról. A folyamattal párhuzamosan szembetűnő a téma eszmei hátterének alakulása is, mellyel kapcsolatban a szerző két vélekedést mutat be. Egyfelől azt a hozzáállást, mely szerint a szegények saját döntéseik révén jutottak nehéz helyzetbe, és mivel nem érzik magukban a kellő potenciált, nem is várható, hogy kitörjenek ebből. Ennek a vélekedésnek további kitétele az is, hogy a szegénység alapvető építőköve a gazdaságnak, hiszen a szükség rászorítja az embereket a munkavállalásra, és ezáltal a gazdaság építésére. Éppen ezért támogatta a klasszikus kapitalizmus néhány olyan képviselője, mint John Stuart Mill, vagy Adam Smith a közoktatás minden gyerekre történő kiterjesztését, amely idea azonban csak kevés pártfogóra talált.

Másfelől a szegénységet az egyes intézmények és a piac hibáival is magyarázzák, miként azt a szocialista rendszerek a kapitalizmus természetes velejárójának tekintették. Ez a szemlélet tehát egy társadalmi betegségként látja az egyenlőtlenséget és a szegénységet, szemben a másik attitűddel, amely annak társadalmi-gazdasági hasznát hangoztatja.
Ma egy sokkal kevésbé szegény világban élünk, mint amilyenben két évszázaddal ezelőtt élhettünk volna. Ez kétségtelenül hozzájárul a szegénység elleni harcról való gondolkodásunk, és a küzdelemben való hatékonyságunk fejlődéséhez. A XIX. század előtti években a szegénység mindenütt jelen volt, e nélkül a jelenség nélkül a kor embere el sem tudta képzelni a világot. A gazdaság, technika, és a társadalmi gondolkodás fejlődésének hosszú, és nehéz folyamatával azonban sikerült visszaszorítani a létminimum alatt élők arányát, ez a siker pedig további mozgalmak létrejöttét, megerősödését hozta magával. Ezt kiegészítette az egészségügy és oktatás fejlődése is, mindez pedig olyan széles tömegek számára biztosított lehetőséget a felzárkózásra, amelyek korábban nem is álmodhattak előrelépésről.

A történeti megközelítés fontosságát Ravallion azzal emeli ki, hogy általa a jómód ilyen ütemű kiterjesztése mellett sem válhatunk önhitté. Napjaink gazdag, fejlett országai felelősséggel tartoznak, és támogatásuk mellett tapasztalataikkal is hozzá kell járulniuk a szegényebb államok felzárkózásához, amelyek most kerülnek szembe ezekkel a kihívásokkal.

Martin Ravallion a Georgetown University közgazdaságtani professzora, a Világbank kutatási osztályának korábbi vezetője.