Az uniós eljárás billog volt a magyar gazdaságpolitikán, annak jelölése, hogy a megengedhetetlenül magas költségvetési hiányok ismétlődésével évről évre egyre jobban eladósodunk a külföld felé. A megbélyegzés beszüntetése viszont még nem jelenti azt, hogy megkezdődött az eladósodás leépítése is. A gazdaság szerkezete ugyanis nem alakult át. A főként bevételi oldalról - elsősorban a különadókkal - az egyensúly irányába terelt büdzsé alacsony hiánya így csak addig tart-ható fenn, ameddig a kezdetben átmenetinek ígért, majd egyre inkább állandósuló elvonások ezt fedezik.

Kétségtelenül lehet azt mondani, hogy az adók miatt lám, még egyetlen multi sem vonult ki, az energiaszolgáltatóknak így is marad elég profitjuk, vagy hogy nem állt le a működő tőke beáramlása sem - sőt, e mutató tekintetében tavaly a banki tőkepótlások levonása után is tisztes évet zártunk. A kormány tehát még nem feszítette túl a húrt, a miniszterelnök pedig, szokása szerint, úgyis elmegy a falig. Most úgy tűnik, hogy a továbbgörgetett problémákból összeálló fal ebben a választási ciklusban már nem fog elé tornyosulni. Orbáné a pálya. Eldöntheti, milyen irányt vegyen a választási kampány.

Csábító lehet, mert a négyéves ciklusban való gondolkodás szempontjából eddig sikeresnek bizonyult a külső és belső ellenségkép fenntartása. Az újabb, ősszel akár harmincszázalékos gáz- és energiaár-csökkentésre várható szolgáltatói tiltakozás például új lendületet adhat a szabadságharcnak. Az a politikai erő azonban, amely a jövő évtől szembe akar nézni a katasztrofálisan alacsony beruházási ráta, az ebből következően programozottan mérsékelt, két százalék alatti nö-vekedés, a változatlanul jóval tíz százalék feletti munkanélküliség és a csupán a közmunkásokkal kozmetikázott foglalkoztatottság kihívásaival, idejekorán látványos gesztusokat kellene, hogy tegyen kifelé és befelé is. Már csak azért is, mert a váratlan húzásoknak is meglehet a választási hozadéka.

Illuzórikus elvárás lenne persze arra számítani, hogy valamely magyar politikus képes lenne a legfőbb rivális erő érdemeit méltatni annak rendezvényén, miként a szintén kampányoló Angela Merkel tette az SPD évfordulós ünnepségén. Ám legalább a közbeszédben nagyobb teret kaphatna, hogy Németország azért olyan sikeres-e, mert politikusi krémje ilyen mintát mutat, vagy az eredményesen működő gazdaság termel ki ilyen elitet. Mindkét megközelítésből lenne mit tanulni.
Lambert Gábor, a Figyelő főszerkesztője