Rózsa Péter, a hazai biotermelés karakteres figurája pödört bajusszal, darutollas kalapban, kolbásszal a kezében traktálta a magyaros ízekre vágyókat a Debreceni Mangalica Napokon. A kisiskolás csoportokat – egy-egy magyar nótáért cserébe – cukkinis lepcsánkkal (mangalicazsírban sült lepénnyel) kínálta, a férfiak pedig fehérbort is kaptak az extraméretű faedényből, a csobolyóból, ha meg tudták szólaltatni a díszes, „Lehel-féle” tülökkürtöt. A látványosságnak megvolt az eredménye. A látogatók hosszan hallgatták Rózsa Pétert, és közben vásároltak is biogazdasága, a Virágoskút standjánál.

Debreceni Mangalica Napok. Ínycsiklandó kampány.
Fotók: Lakos Gábor

A Balmazújvárostól alig kőhajításnyira lévő, 40 alkalmazottat foglalkoztató, 25 hektáros tanya valóságos biokombinát a 6 hektár fóliakertészettel, illetve a lovakból, szamarakból, sertésekből – zömmel mangalicákból –, fejőstehenekből, szürke marhákból, bivalyokból álló állatállománnyal. De Rózsa Péter a sikereit leginkább a gomolyát is készítő sajtüzeme, zöldségfeldolgozója, a fesztiváli potyázókat is dalra fakasztó húsüzeme termékeinek köszönheti. A két kft.-jével évi csaknem 150 millió forintos árbevételt elérő családi gazdaság a tradicionális kézi munkára épít.

„Így jobb a minőség” – állítja 4 hónapos hollandiai szakmai gyakorlata alapján ifjabb Rózsa Péter, a zöldhagymát személyesen hámozó frissdiplomás kertészmérnök. Igaza lehet, mert a Virágoskút számára a válságban sem volt gond az értékesítés. Termékeiket országszerte közvetlenül, biopiacokon adják el. A viszonteladók a német és a lengyel piacra, illetve a nemzetközi kereskedelmi láncokba is viszik a portékát; Rózsa Péter hét éve nem hajlandó közvetlenül a kereskedelmi láncoknak szállítani.

MAGÁNYOSOK. Az 1981-től kertészvállalkozó Rózsa Péter 2000-ben, a berlini GrüneWoche vásáron „egy skót embertől” hallotta, hogy Angliában minden negyedik polgár bioterméket fogyaszt. Akkor állt át az organikus, majd a legszigorúbb „biodinamikus” gazdálkodásra. Biotermelői szövetkezetet alapítva, a közös hűtőházból, feldolgozóból 17 országba exportálta, és a Tescónak is szállította társaival a termékeit. Rózsa a Zöldség Gyümölcs Szövetség és Terméktanácsban a kertészeti szakmai tagozat elnöke is volt. A kooperációt hét éve elégelte meg, amikor elbukta az üzletrészét, de később, a belső viták miatt, a szövetkezet is szétesett. Azóta a maga útját járja a Rózsa család gazdasága, és kerüli a kapcsolatot a multinacionális láncokkal.

Nemcsak Balmazújvároson, országszerte is nagy árat fizetnek a magyar biogazdák azért, hogy nem képesek összefogni. A kézi munka és a jó termőhelyi adottságok jóvoltából híresen ízes magyar biotermékek csaknem 90 százalékát – közvetítőkön keresztül – külföldi feldolgozóknak adják el. Fájlalják is a gazdák, hogy onnan viszont ugyanaz az áru már speciálisan feldolgozott nagy értékű bioportékaként jut vissza a magyarországi láncok áruházaiba.

Bivalyistálló. A 40 fővel dolgozó Virágoskút valóságos biokombinátot működtet.

„A hazai biogazdálkodás komoly problémája, hogy a szereplők meg sem kísérlik a nagyobb jövedelmet ígérő feldolgozást” – véli Bódi Csaba, a hanságligeti Hipp Kft. biobébiétel-gyártó ügyvezető igazgatója. A magasabb hozzáadott értékű termékek előállítása helyett a gazdák az alapanyagok egyszerű exportjával akarnak boldogulni. Ebből a körből nehéz kitörni. A termelők egyetlen esélye, ha olyan saját értékesítő hálózatot hoznak létre, mint Rózsa Péter.

A friss zöldséggel a hétvégi piacozáshoz egy-egy utánfutót is éppen csak megtöltő parányi, családi biogazdaságok külön-külön ritkán partnerei a láncoknak. A szakértők szerint az 1–2 hektáros gazdák nem is tudnak megélni csak a biotermelésből. Legalább 20–30 hektár gyümölcsösre, és 80–100 hektár szántóra lenne szükség a hosszú távon is gazdaságos biotermeléshez, de ez a méret itthon ritka, mint a fehér holló. Ráadásul a rivalizáló termelők egymás árai alá ígérnek, amit a kereskedők ki is használnak. Egy-egy szupermarket-hálózat ellátásához elegendő, egységes minőségű termékkörrel csak közösen tudnának pályázni, de ez nem akar összejönni. Ahogyan Rózsa fogalmaz: „Összefogni? Minek azt?”

<#zaras_figyelo#>A biopiac kutatójaként és biotermelőként a saját bőrén tapasztalja Szente Viktória, a Kaposvári Egyetem adjunktusa is, milyen döcögős az összefogás. A szakember fiatal gazdálkodóként két éve, a férjével indította Dombóvár környéki biogazdaságát, ahol előnyben részesítik a hagyományos fajtákat és a specialitásokat. A termékpalettán jelenleg olajtök, tönke, alakor (ősi búzafajta), illetve méz, rozs, kukorica, napraforgó és borsó is szerepel. A feldolgozást is tervezik, de egyelőre alapanyagot értékesítenek, elsősorban magyar feldolgozóknak. (A gazdaság csak az átállási idő lejárta után, a harmadik évben szerezheti meg a bio minősítést a termékei számára, így akkortól számíthat az ezzel járó magasabb értékesítési árakra.) Az értékesítésnél és a beszerzésnél is jobban járnának Szente Viktóriáék, ha e tevékenységeket más gazdákkal együtt szerveznék. Ám közös vetőmagbeszerzésre is csak 40–50 kilométerrel arrébb találtak néhány társat, mert Dombóvár környékén a hagyományos gazdálkodásban eredményes társaságok nem éreznek kényszert a bio-átállásra.
Ez az összefogást elvető konokság is hozzájárul ahhoz, hogy míg több új EU-tagállamban – így Romániában is – látványosan fejlődik a biogazdálkodás, itthon 5–6 éve egy helyben topog. A válságban még csökkent is a termelés, amelyet az érintettek a „rossz támogatási rendszerre”, a gyatra belföldi keresletre fognak. Az itthon alig 3 ezer főre becsült módos bio-fanatikusokat kivéve, a szűk esztendőkben a lehetséges fogyasztók még inkább drágállják a „hagyományos” élelmiszerekhez képest az organikus portékát. A növényi biotermékek nálunk 30–40 százalékkal, az állati eredetűek viszont 60–80, esetenként 100 százalékkal is többe kerülnek a „konvencionálisnál”. Pedig egy németországi felmérés szerint az ottani vásárlók is legfeljebb csak 15–20 százalékkal hajlandók többet fizetni az organikus eredetet igazoló pecséttel ellátott áruért.

ÁL-BIO. Roszik Péter, a Biokultúra Egyesület égisze alatt működő tanúsító szervezet, a Magyarországon előállított biotermékek 95 százalékát ellenőrző Biokontroll Hungária Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója szerint éppen az a baj, hogy sok az ál-biotermelő. Ők azok, akik „otthon felejtik”, vagy hamisítják az okmányokat, és nem tanúsított árut adnak el bioként a piacokon. Az ilyen portéka nyilván nem is felelne meg az előírásoknak, a silány minőség pedig lejáratja az igazi biotermékeket is a vevő előtt. Amúgy a drágaság okát az érintettek nem a nyugatinál gyengébb versenyképességgel, hatékonysággal, hanem a hagyományos művelésnél nagyobb előállítási költséggel, a sok kézi munkával, de főleg a kereskedők hozzáállásával magyarázzák. Azért is drága a magyar bio, mert a kistermelők a csomagtartónyi portékájukat csak a kis boltoknak, vagy a piacon tudják eladni. A kis volumenre pedig aránytalanul nagy költség rakódik.

De a nagy áruházakban is sokba kerül az organikus harapnivaló, pedig a gazdák panasza szerint a láncok – ha egyáltalán átveszik az árujukat – nekik nyomott árat fizetnek. A fogyasztónak viszont méregdrágán adják, e termékkörnél ugyanis magasabb haszonkulccsal számol a kereskedő, mert a bioáru „forgási sebessége” kisebb, mint más terméké, azaz több időbe telik, mire elkel.

A biotermékek hazai fogyasztói – jellemzően egészségtudatos, nagyvárosi nők, illetve 30–40 éves kisgyerekes értelmiségiek – pedig főleg a hipermarketek riasztó árai miatt mennek inkább a biopiacokra. Szente Viktória a kutyaharapást mégis a szőrével gyógyítaná. Nyugat-Európában is úgy tudták e szegmenst beindítani, hogy bevitték a biotermékeket a hiper- és szupermarketekbe, közvetlenül a konvencionális termékek mellé. A fogyasztók láthatták, hogy az árkülönbség nem túl nagy. Nálunk viszont, mivel nem ott találhatóak a biotermékek, ahol a „konvencionálisak”, nehezebb felmérni a különbséget. Túl kell tehát jutni ezen a fejlődési szakaszon. Az áttöréshez azonban valami „nagy dobás” kell, amilyen például a formálódó új, vidékfejlesztési stratégiában a biogazdálkodás kiemelt helye, támogatása. Előnyhöz juthat a terület azáltal is, hogy a kistermelő közbeszerzési eljárás nélkül szállíthatja be a termékét a helyi közintézményekbe.

Szente Viktória mégis borúlátó. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem szállítanak több árut a biotermelők az önkormányzati iskolákba, óvodákba. Nem csak azért, mert a megrendelő konyhákon nem tudják azt kifizetni a szűk „fejkvótákból”. Az önkormányzatok azért sem veszik át közbeszerzésen kívül a kistermelő legfeljebb 3–4 féle termékét, mert nem garantált a folyamatos ellátás, és az elaprózott beszerzés sok problémát okoz.

NEM FUTJA ÖNRÉSZRE. Az Új Széchenyi Terv (ÚSZT) sem segíti közvetlenül a mezőgazdasági termelést, csak azt a másodlagos feldolgozást, amely nem saját, hanem idegen forrásból vásárolt alapanyagot használ. Szente Viktória attól tart, hogy a bio módszerekkel előállított zöldséget, gabonát, gyümölcsöt, húst továbbra is exportálják majd, és a külföldi termékeket hozzák be. A saját gazdasága számára ugyan az ÚSZT pályázatai között akadna olyan, amelyre szívesen jelentkezne, de nem futja önrészre, legfeljebb csak majd évek múlva.

Optimista viszont a stratégia láttán Roszik Péter. Hét szűk esztendő után szerinte végre javulnak a biogazdálkodás feltételei, ami a vidéki foglalkoztatási bajokon is segíthet. A hagyományos növénytermesztésnél, kertészkedésnél egységnyi területen nálunk is akár kétszer több embernek tud kenyeret adni a biogazdálkodás, de például Németországban 3,7-szeres a szorzó. Nagy a hazai organikus gazdálkodásban a potenciál, mert míg Ausztriában például a művelt területekből csaknem 20 százalék a bio, itthon alig 2,5 százalék. Még nagyobb a lehetőség a feldolgozásában. A biogazdaságok által itthon előállított évi mintegy 30 milliárd forintnyi termék több mint 80 százaléka az export, de a termelési értéket a feldolgozással meg lehetne sokszorozni, ezen belül úgy is, ha a közétkeztetésbe bekerül a biotermék. E lépésekkel 2020-ig megduplázódhat a biotermelés által elfoglalt terület. Így is elmarad majd Csehországétól vagy Észtországétól. Az uniós pénzzel támogatott kollektív marketinggel, a fogyasztás célirányos élénkítésével 4–5 év alatt a hazai fogyasztás is megkétszereződhet. Igaz, akkor is csupán 100-ból 1 fogyasztó vásárolna rendszeresen itthon bioterméket, ami jócskán elmarad a németországi 3-tól.

A stratégiai célhoz Magyarországnak – az éghajlatával, a gazdag, 80 ezernél több őshonos fajtát is magába foglaló fajtaösszetételével, a rendelkezésre álló munkaerővel – sok versenytársánál jobb, extra adottságai vannak.

Kapcsolódó cikkek