Nagyon sok minden fejben dől el. Alkata miatt hamar kikopott az atlétikából, de tizenévesen még sok sikerélménye volt. Márpedig győzni már az idő tájt is nagyon szeretett. Leginkább akkor, ha váltóban futott. „Az sokkal jobb volt, mint egyedül, hiszen amikor csapatban nyertünk, volt kivel örülni.”

Ma is így áll a dolgokhoz. Csapatembernek tartja magát, aki szeret a háttérben maradni. „Az üzleti filozófiám szerint nekem az is a dolgom, hogy jó embereket válasszak ki; legyen reflexiójuk arról, amit gondolok a világról, meg víziójuk az adott szervezetről, üzleti célról, vagy éppen alapítványról.” Viták ugyan folyamatosan vannak, lesznek, ami nem is baj – teszi hozzá –, hisz’ éppen az a nehéz, hogy ha valamit létrehozott, miként tudja fenntartani, és a benne résztvevőket folyamatosan motiválni. Vagy éppen a kellő időben váltani; eldönteni, valaki alkalmas-e az adott feladatra, vagy sem. „Nem nagy élvezettel járok a vérben ilyenkor. Vannak ugyan olyan alkatok, akik ezt szeretik, de én nem.” Ám egy vezetőnek valahol meg kell húznia a határvonalat, bárkiről legyen is szó. S Lantos Csaba elmeséli, hogy egy letéti igazolásokat hamisító barátját ő volt kénytelen leleplezni. „Utólag lehet, hogy búnak adom a fejem, mint ahogy ebben az esetben is történt, mert kifejezetten szerettem az illetőt, de hát átlépett egy olyan vonalat, ahonnan nincs visszatérés.”

Fotók: Aknay Csaba

Baráti körben konzervatív republikánusként szokta magát meghatározni. Eléggé körbezárt értékrenddel bír, ehhez képest a mai Magyarországon szokatlanul kiterjedt és meglepő leágazású a kapcsolati hálója. Bajnai Gordon volt miniszterelnök, Simor András jegybankelnök éppúgy ráfér, mint Hernádi Zsolt Mol-vezér, Csák János londoni nagykövet vagy éppen Fellegi Tamás fejlesztési miniszter. Mint mondja, „nagyon-nagyon nehezen” éli meg azt a helyzetet, amikor csak a szekértáboron belül van bizalom, s aki megpróbál ezen átlépni, azt a saját oldala könnyen árulónak tekinti. „Most a nemzeten belül kell egyfajta kiegyezés. Ehhez pedig nagyvonalúnak kell lenni. S a kétharmad dolga, hogy ezt megtegye.”

Hiába, a matematikára trenírozott, racionális üzleti észjárás gyakran jut eltérő eredményre, mint a más egyenletrendszerben számoló politikai logika.  A hetvenes évek végén országosan is elismert nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnáziumban Lantos Csaba nem tartozott ugyan a legjobb matekosok közé, így mára nem is lehetett belőle megbecsült középiskolai tanár. Azt viszont ki tudta számolni, mennyi esélye van másodgenerációs vidéki értelmiségiként arra, hogy ha még fel is vennék a filmművészeti szakra, megvalósíthassa gyerekkori álmát, és filmet rendezhessen. Úgyhogy inkább a Közgázra jelentkezett. Ez volt az első nagy önálló elhatározása, mert, ahogy mondja, meghatározottságainak jelentős része a szülők döntéséből fakadt, még ha sokáig nem is tudatosította magában. Ám amennyiben a mama nem áll a sarkára, hogy a gyerekek jövője érdekében költözzenek Nyíregyházára a tiszalöki vízerőmű mellől, ahol a papa gépészmérnökként dolgozott, („aktív Duna-körösként nagyon sokat vitatkoztam vele a nyolcvanas években, ma már kicsit másként látom”), akkor bizonyára máshogyan alakul a története.

Így azonban viszonylag könnyen vette az egyetemet. A nyolcvanas évek közgázos követelményei még úgy sem állították teljesíthetetlen feltételek elé a színvonalas vidéki gimnáziumban szerzett tudását, hogy közben keményen végigdolgozta ezeket az éveket – a szülei ugyanis kálvinista puritánsággal nevelték az öngondoskodásra. Némi opportunizmussal úgy számolt, hogy agrárszakon könnyít tovább a tanulási terheken, ám akkor találkozott a szakkollégiummal és az éppen induló szociológiai képzéssel. „A rajkosoknál találtam meg a saját körömet, és aztán sok minden az életemben ebből a döntésemből következett.” Tíz-tizenöten a szakkollégiumi társaságból kerültek ki abból a mintegy száz emberből, akikkel ma is többé-kevésbé rendszeresen tartja a kapcsolatot. A nyolcvanas évek közepén – ha Lantos nem is gondolta volna, hogy rendszerváltás lesz a dologból – a szakkollégiumban érződött, hogy tágul a tér.

A Figyelő Szalon írást, teljes terjedelmében, a Figyelő hetilapban találja, vagy előfizetői hozzáféréssel olvashatja el.

<#zaras_figyelo#>Még aki nem mozgalmárkodott, miként ő sem, az is látta maga előtt az önmegvalósítás útját. Szociológusi tudományos pályára készült, s amikor az egyetem után, 1986-ban tíz hónapos bostoni ösztöndíjat kapott, úgy tűnt, sínen van.

Azután augusztusban behívatták a Magyar Tudományos Akadémiára, s egy titkárnő közölte vele, hogy „szakmai szempontok” alapján mégis inkább egy párttitkár lánya lesz a kiutazó. A történet gyorsan lábra kapott az ismeretségi körben, azután karácsonykor, egy tanszéki összejövetelen, az akkor az Állami Fejlesztési Banknál pozícióban lévő Járai Zsigmond megkérdezte tőle, hogy tud-e kötvénykamatot meg hozamot számolni. Bement a bankba, s a Krúdynak hála, felállított egy egyenletet, magabiztosan levezette, néztek rá, hogy mekkora császár. Felvették kötvénykereskedőnek. Gyorsan betanult, hamar belátta azt is, hogy milyen blőd képletet hozott össze, de akkor ez már nem számított. Tíz év alatt egyre magasabbra küzdötte magát a befektetési bankárok világában, az ezredfordulón már a CA IB, korábbi nevén Creditanstalt Értékpapír Rt. vezérigazgatója volt.

Akkor kereste meg Csányi Sándor, hogy menjen át vezérhelyettesnek az OTP-hez. Julius Ceasar erre nyilván azt mondta volna, hogy inkább lennék egy faluban első, mint Rómában második, de Lantos Csaba döntéseit sosem a titulusok motiválták. „Az orosz válságot követően akkor omlott össze a hazai tőkepiac, s láttam, hogy a nagy periódus, amire gyakorlatilag ráment a fiatalságom, visszahozhatatlanul véget ért.” A magánéletében is egy megújulási időszakon ment át, nyitott volt a váltásra. Ma is nagyon büszke az OTP-nél eltöltött hét évére. „Tényleg azt gondolom, sikerült egy modern bankot csinálni belőle, amely abszolút képes volt a versenyre. Az pedig magyar emberként nagyon ritka lehetőség, az én életemben is kivételes szerencse volt, hogy felső vezetőként, a kezdetektől ott lehettem egy terjeszkedő regionális vállalat felépítésében.”

Most a nemzeten belül kell egyfajta kiegyezés. Ehhez pedig nagyvonalúnak kell lenni. S a kétharmad dolga, hogy ezt megtegye.

A viták ugye természetesek. Lantos nem tagadja, hogy sosem volt a devizahitelezés elkötelezett híve, azt tartotta, nem az OTP-nek kell kezdeményeznie ezen a fronton. Látta, milyen kockázatot vállalnak a külföldi bankok termékinnovátorai, akik azonban egy ideig ehhez könnyen megteremtették a devizafedezetet. De a piac egyre jobban dübörgött, előre nem láthatóan gyorsan terjedt az ügynöki hitelezés is, úgy tűnt, a legnagyobb lakossági bank lemaradt a trendektől. „Meg tudtam ugyan győzni a Sanyit (Csányi Sándort – A Szerk.), de hát minden ilyen vitában azért fogy az, ami összetart.” Hét év után – egy évvel a Lehman Brothers összeomlása előtt – „úgy váltunk el, hogy jó viszonyban maradunk”, bár ma már nincsenek napi kapcsolatban.

Patinás hely a Kéhli, konyhája valószínűleg többet érdemel, mint hogy az ebéd pusztán rövid, mellékes kelléke legyen egy elhúzódó beszélgetésnek. Ráérősnek tűnik a tempó, de a látszat csalóka. Lantos Csabával ma is jó előre kell időpontot egyeztetni, mert a naptára éppúgy tele van, mint bankár korszakában. Csak éppen az arányok változtak meg. Azt mondja, ideje 40 százaléka a családé, mert az első házasságából megtanulta, hogy nem lehet túlfeszíteni a húrt. Hét gyerek mellett (a legkisebb nincs még 3 hónapos) legalább ahhoz tartja magát, hogy a hétvége az szent, miként a téli közös síelés és a tengerparti nyaralások is. A befektetéseire, üzleti dolgaira úgy 15 százaléknyi ideje jut; jó a csapat, elketyegnek azok jobbára maguktól is. Így sem pottyan ki a leggazdagabb magyarok százas köréből.

Az utóbbi két évben különösen megszaporodott körülötte az igazgatóságokba, felügyelő bizottságokba való felkérések és a társadalmi célú megbízatások, kezdeményezések száma. A Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) Zrt.-nek ugyan a kezdetek óta, majd két évtizede elnöke, de 2009 után melléje jött az FHB Jelzálog fb-elnöki, a MÁV igazgatósági, a Mol Energiakereskedő it-elnöki, valamint a Richter it-tagi pozíciója is. „Mindegyik esetben megkerestek, őszintén szólva engem ez meg is lepett. Valószínű, hogy kevés a független, hozzáértőnek számító szakember, aki a nagy biznisz világába is belelát, ugyanakkor alacsonyabb szinten is van gyakorlati tapasztalata.” Ez utóbbi egyebek mellett arra vonatkozik, hogy az elmúlt években milliárdos nagyságrendben fektetett be az egészségügybe, a magánellátás területén. Tisztában van azzal, hogy megtérülésre legfeljebb évtizedes távon számíthat, de „rengeteget tanultam megint a világról, s mivel minden tanulás egyfajta befektetés is, hát megérte”. Testközelből találkozhatott a fejekben továbbélő szocializmussal, ahol ördögtől való az, hogy bizonyos ellátásokért netán fizetni kellene, miközben a közalkalmazott orvos az egyéni rendelésének a teszt-, labor- és egyéb költségeit az állami kórházra terheli. „Az egészségügyben ma a vgmk-k, a vállalati gazdasági munkaközösségek világát éljük, mint a szocializmus végnapjaiban.” Ugyanakkor azt is látja, hogy ezen az érzékeny területen Magyarországon pillanatok alatt indulatokká lehet gerjeszteni bármilyen demagógiát. Úgyhogy, aki radikális változásokat akarna végrehajtani, az inkább árt vele.

Csak hát az agyakban megbúvó szocializmust számos más területen sem sikerült felszámolni, pedig valahol el kellene kezdeni. Lantos Csabát a napokban hírbe hozta a sajtó, hogy a kormány őt szemelte ki a létrehozandó Nemzeti Közlekedési Holding élére, legalább ott induljon el a szemléletváltás. A hivatalos válasza erre ez: „nem kaptam ilyen felkérést, úgyhogy nem is tudtam rajta elgondolkodni”. De nem zörög a haraszt…, annyit azért elismer, hogy mivel ott ül a MÁV vezetésében, bedolgozott a jövendő stratégia kialakításába. „Nagyjából fél évet azzal töltöttem, hogy rengeteget olvastam, sok értelmes, hozzáértő szakemberrel beszéltem. Kialakult egy koncepció, hogy mit lehetne tenni. Nem MÁV-problémáról van szó, hanem a közlekedés egészére kell átfogó választ adni.”

Ehhez szerinte mindenekelőtt szükség volt a kormányzati makrogazdasági elképzelésre, a Széll Kálmán Tervre, mert „először is meg kell tudni határozni középtávon, mennyi pénz van. Ugyanis közösségi közlekedést működtetni sehol a világon nem profitábilis.” Azután, ha már így alakult a helyzet a magánnyugdíjpénztárakkal, az idei költségvetésben meg kell csinálni a MÁV és a BKV konszolidációját, ami 370–380 milliárdos tétel. („Ha nem lett volna görög válság, akkor semmi sem indokolta volna a pénztárak bezúzását, de onnantól kezdve nem volt mese. Ám ki kellett volna állni, és be kellett volna jelenteni: emberek, egyszerűen az a helyzet, hogy másként nem finanszírozható az ország.”) Lantos szerint a kérdés most sem az, szembenézünk-e az idén a közlekedési vállalatok felhalmozott adósságaival, hanem hogy miként akadályozzuk meg azok újratermelődését.

Annyit elárul a koncepcióból, hogy ha lesz is a jövőben kedvezményrendszer a személyszállításban, annak aligha lehet a jogosultja a szolgáltató, mert ez megint csak kifacsart gondolkodás. Másrészt a vasútnak és a Volánoknak is szükségük van stabil, középtávú szerződésekre az államtól. Ilyenekkel ma a szektorban csak az M5-öst, illetve az M6-ost üzemeltető két koncesszor rendelkezik, amelyek évi 100 milliárdot szakítanak ki az idei közel 500 milliárdból, amennyit a büdzsé összesen közlekedésre szán. („Azért nem ártana, ha valakik alaposan megnéznék, nem lehet-e változtatni azon, hogy ennek a 400 kilométernyi autópályának az éves fenntartására négyszer annyit fordítunk, mint a többi mintegy 800-éra.”)

Kicsit a levegőben marad a kérdés, hogy ellent tudna-e állni, ha érkezne hivatalos felkérés is a holding vezetésére. „Ha lehet valami hasznosat tenni, szívesen rendelkezésre bocsátom a vezetői képességeimet, üzleti tapasztalataimat, de ehhez nem kell nekem feltétlenül pozícióban lenni.” Azonban „némi szociológiai beütéssel bíró közgazdász üzletemberként” más területeken is próbál megfelelni a kihívásoknak. Eléggé ledöbbentette, amikor vagy másfél éve a Tárki átfogó kutatásából az világlott ki, hogy a magyar társadalom az attitűdjeit, alap-beállítottságait illetően nem Nyugat-Európához, hanem a Balkánhoz közelít. És sokat foglalkoztatja a fehér ember világa előtt álló óriási próbatétel is. Az, hogy miközben egyre nagyobb mértékben öregednek el és fogynak ezek a társadalmak, növekvő arányban szavaznak és határozzák meg a politikát azok, akik az államtól kapott járadékból élnek. Lantos tisztázza: bár a „szociológiai beütést” nálunk reflexszerűen baloldali értékrenddel azonosítják, nála ez csak azt jelenti, hogy megpróbálja megérteni a társadalmi folyamatokat. S a Bólyai-díjon vagy a Közjó és Kapitalizmus Alapítványon, a Századvég Gazdaságkutató Zrt.-n, az Ybl Klubon, a két évig tulajdonában lévő Heti Válaszon, vagy újabban a Széll Kálmán Alapítványon keresztül egyre sokrétűbben keres konzervatív megoldásokat a fenti tendenciákra.

„Sok mindent a fejeinkben kell alapvetően rendbe tenni. A mai értelmiségi társaság, akármelyik oldalon álljon is, hihetetlen sok avítt gondolatot raktároz.” Hisz abban, hogy más dolga is van, mint hogy évről évre szépen gyarapítgassa a vagyonát. Racionális üzletemberként is nagy szerepet tulajdonít egy társadalom jövőjében a hiteknek, érzületeknek, kulturális mintáknak, s most lát reményt arra, hogy változtatni lehessen a meglévő beidegződéseken. Persze ehhez csapatok is kellenének, mert egyedül nem megy.

Kapcsolódó cikkek