Batsányi még Párizst jelöli meg horizontként kora magyar politikai osztályának, a nemességnek. Most mit látunk? Észak-Afrika lángokban. Elég volt egy szikra. Egy fiatalember nem felakasztotta, hanem felgyújtotta magát, reménytelen anyagi helyzetében.

Mi lesz, ha Magyarországon a százezer bedőlt devizahiteles közül valaki ezt cselekszi? Közel egymillió devizahiteles van bajban, tíz százalékuk már fizetésképtelen legalább három hónapja. Százezer ember, beszorozva a családtagokkal, vagyis 300-400 ezer ember a kétségbeesés szélén. Hányan lettek már öngyilkosok, hány család ment tönkre? Hány gyermekszületés maradt el? Akik hitelt vettek fel, többnyire meg akarták oldani lakásproblémájukat. Ha megfelelő lakáskörülmények lesznek, lesz gyerek. Hány ilyen elképzelés lett az enyészeté! Ráadásul az elárverezett lakások értéke most jóval alacsonyabb, mint a bedőlt hitelé, vagyis sok adós egyetlen értéktárgya elvesztése után is adós marad, sőt be akarják vasalni még rajta a végrehajtás több százezres költségét is. Nem sokkal jobb azoknak a családoknak a helyzete sem, amelyek még képesek akár többszörösére nőtt havi hiteltörlesztéseiket fizetni, viszont emiatt napi megélhetési gondokkal küzdenek.k_fn9_cikk_banner

Most a kormány fogadkozik, hogy senki nem kerül utcára ilyen okokból. Röpködnek az elképzelések, például az, hogy a lakás az államé lesz, de a volt tulajdonos bérelheti. A mai világban a bérleti díj nagyjából azonos a hiteltörlesztés és kamat összegével, tehát az illető csöbörből vödörbe jut.

Ki a felelős?

Először is mi az oka ennek a nagyarányú eladósodási hullámnak? A „felelőtlen” adósok maguk? Minek vették föl a kockázatos hitelt?

bal_fn8_cikk_kapcsNos, Magyarországon a fizetésekbe nincs beépítve a lakáshoz jutás költsége, az emberek 88 százalékának semmilyen megtakarítása sincs. Ha meg akarja oldani a lakásproblémáját valaki, el kell adósodnia. Magyarország az egy főre jutó GDP terén az EU-átlag 62 százalékát éri el, míg a reálbérszínvonal a 22 százalékát. Megjegyzem, hogy 2002 szeptemberében, a Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazotti béremelése után ez utóbbi mutató terén az EU-átlag 40 százalékán álltunk.

Magyarország gazdasági egyensúlyának felborulása, az adósságállomány megugrása 2005 után következik be, az elhibázott kormányzati szerepvállalás következményeként. Megnyolcszorozódik az állami dotáció, eléri az évi 1600 milliárd forintot, amelynek 90 százalékát a multik kapják. Beindulnak a pénzügyileg megalapozatlan autópálya- és metróépítési programok, ráadásul ppp-konstrukcióban, ami a korrupció melegágya. Mindezek nyomán a GDP-arányos államadósság 80 százalékosra ugrik a 2004 végi 59 százalékról, míg az államháztartás GDP-arányos deficitje pedig 10 százalék fölé a 2004. végi 6,4 százalékról. Amire az adatokkal utalni szeretnék: nem a Medgyessy-kormány jövedelempolitikája (száznapos program) idézte elő az eladósodás drámai megugrását.

2006-tól elindult a reálbérszínvonal drámai romlása. Miközben az emberek kétségbeesetten igyekeztek például lakásproblémájukat megoldani, a forinthitelek kamata a magas infláció miatt elviselhetetlen volt (a 2004-es 4-ről 2007-re 8 százalék fölé kúszott az infláció). Ekkor jött a devizahitel, mint lehetőség, amely kitörési utat mutatott az eladósodott lakosságnak. Az is lehetett volna, ha racionális és erkölcsös a monetáris politika. De nem volt az.

A forint-euró árfolyam 242-ről fölszaladt 310-re 2002 és 2010 között. Aztán visszament 275-280 körüli értékre, és ott stabilizálódott. Aki eredetileg fölvett húszmillió forint értékű devizahitelt, most rádöbbent, hogy ez az adósságállomány 37 millió forintra kúszott, holott már évek óta folyt a törlesztés. Aki 2004-ben 4 millió forintnyi devizahitelt vett föl, az hatévi törlesztési után 6,7 millió forintnyi tartozást regisztrálhatott 2010-ben. 4800 milliárd forintnyi svájcifrank-alapú hitelről van szó, aminek 90 százaléka jelzáloghitel. Ez több mint duplája annak, mint amit oktatásügyre vagy egészségügyre költünk.

A forint leértékelését az exportban érdekelt nagyvállalkozói kör szorgalmazta. Valójában a devizaleértékelés, különösen Magyarország esetében igencsak kétélű fegyver a külkereskedelmi mérleg javítására. Egyrészt konzerválja az elavult exportszerkezetet, felpuhítva a hatékonysági korlátokat, másrészt erősen inflációgerjesztő hatású. A magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű, nem lehet visszafogni a nyersanyag-, energia- és alkatrészimportot akkor se, ha megdrágul. A magyar exportárbevétel 80-82 százaléka importtartalom. Kicsi a hozzáadott értéktartalma exportáruinknak, alacsony fokú a magyar gazdaság transzformációs képessége. Ez krónikus egyensúlyi zavaraink oka, és nem a „túlfogyasztás” meg az „osztogató kormányok”.

A forintleértékelés csupán a magyar munka leértékelését jelenti a külföld irányába, tehát nemzeti erőforrásvesztést jelent.

A leértékelés az eladósodott lakosságot kétszeresen is sújtja: egyrészt az infláción keresztül, másrészt a devizaadósság forintértékbeli növekedésén keresztül. Egy szűk, milliárdos nagyvállalkozói réteg nyer rajta csupán, amely eleve haszonélvezője mindenfajta inflációnak, másrészt exportárbevétele úgy nő, hogy semmit sem kell tennie. Ezért tartom erkölcstelennek a valutaleértékelést.

Van megoldás

A devizahitelesek kálváriája automatikusan véget ér, ha a forintot visszaerősítjük legalább 260 forint/euró fölé, valamint ha letörjük végre az inflációt 1,5 százalék alá. Azonnal átváltható valamennyi devizahitel forintalapúra, árfolyamveszteség nélkül. Ez ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű!

A forint fölértékelődése önmagában lefelé vinné az inflációt, olcsóbbá tenné a technikai jellegű termelési inputokat (nyersanyag, energia, alkatrész, gép), vagyis javítaná a magyar gazdaság versenyképességét.

Nem véletlen, hogy a nyugati közgazdasági gondolkodásban a pénzstabilitás minden más célt megelőz. Ezért tartom érthetetlennek a kormány azon megnyilatkozásait, miszerint magasabb inflációs célt is elfogadhatónak tartanak. Aki ilyet nyilatkozik, az bizony nem sokat ért a modern gazdaság működéséből, nem ismeri az elmúlt három évtized közgazdaságtani elméleti eredményeit. Közgazdaguruink, gazdaságpolitikusaink szinte semmit nem tudnak Milton Friedmanról vagy az ugyancsak Nobel-díjas Theodore Williams Schultz humántőke-elméletéről.

Mennyit ér például egy orvos?

A Pécsi Tudományegyetem orvostudományi karának dékánja nemrég arról beszélt, hogy a külföldre távozó orvosok fizessék vissza 14 millió forintnyi tanítási költségüket az államnak. Nos, egy orvos, míg eljut az érettségiig, nagyjából 30 millió forintjába kerül a társadalomnak. Erre jön a 14 milliós felsőoktatási költség. Valójában azonban a nyugati humántőkepiacon az értéke 80 millió forintnál kezdődik.

Egy orvos rezidens bére 92 ezer forint. Döbbenetes. De számomra még döbbenetesebb az, hogy a mi orvosvezetésünk nem eme arcpirító bérszínvonal emelését követeli, hanem azt, hogy „fizesse vissza képzési költségeit”. Kérem, a humán tényezőt meg kell fizetni. Miből? Ez politikai döntés kérdése. Akár például az autópálya-építési program költségeinek terhére, esetleg a gazdasági dotációk 1600 milliárd forintos tétele terhére.

Látszólag elkanyarodtam az alaptémától, pedig szó sincs róla. Amiből kiindultam a legelején: a lakosság eladósodásának alapvető, legmélyebb oka hazánkban az alacsony reálbérszínvonal, vagyis a humán tényező tragikus alulértékeltsége. Reálbér-felzárkóztatás nélkül soha nem lesz gazdasági felzárkóztatás, nem lesz sikeres modernizáció. Mellesleg akkor lesznek a lakosságnak megtakarításai, ha lesz miből megtakarítani. Merthogy állítólag alacsony a magyar lakosság megtakarítási hajlama. Nos, nem a hajlama alacsony, hanem a lehetősége. A humán tényezőn spórolni gazdasági öngyilkosság. Olcsó bérekkel és alacsony adószinttel versenybe szállni tipikusan egy gyarmati jellegű munkamegosztás felvállalásával egyenértékű, és csakis az adott ország lemaradását konzerválja.

Ezt nem értette meg a magyar közgazda társadalom és a magyar gazdaságpolitika az elmúlt három évtizedben.


(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)

Kapcsolódó cikkek