– Most a debreceni kettes villamos projektje kapcsán támadják a cégét. Hogyan lehetséges, hogy az ön meghatározó tulajdonában lévő, magán- és állami megrendelésekkel egyaránt mindig jól ellátott Arcadom Zrt. ilyen súlyos helyzetbe került?
– Messzebbről kezdeném: szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy az Arcadom a 15 éves működése során az állami megrendelések által fenntartott cég lenne. Ez idő alatt az állami-önkormányzati megrendelések aránya sosem haladta meg az éves bevétel 20 százalékát.  Ebben a debreceni projekt is benne van. A 10 legnagyobb Magyarországon működő építőipari vállalkozás között ez az egyik legalacsonyabb arány. Mivel az építőiparban az adó- és járulékterhek miatt 50 százalék körüli a terhelés, az állam az elmúlt másfél évtizedben sok milliárd forintot keresett rajtunk, ha a multiplikátor hatásokat is figyelembe veszem.

Fotó: Sárosi Zoltán

Az Arcadom működése során soha nem vettem ki osztalékot a cégből, ha volt nyereség, az is bent maradt, pedig 8 milliárd forintot fektettem a vállalkozásba. Amikor Bush elnökkel vacsoráztam, és ott bántották Magyarországot, valaki megjegyezte, hogy Amerikának nincs egy olyan színvonalú és minőségű központja, mint a Művészetek Palotája. Nem tudta, hogy az én cégem építette, de akkor kihúztam magam a székben. Pedig több milliárd forintot veszítettem rajta, hisz 53 ezer négyzetméter területet építettünk a 37 ezerrel szemben az eredeti vállalási összegért. Sokat támadtak érte, de mi nem szeretjük a PPP konstrukciót, amelyben 6 százalékos kamattal térül meg a pénzünk. Az állam viszont jól járt, mert az építésre hitelt vett volna fel, és az most az államadósság része lenne, ráadásul 9 százalékos kamatot kellene fizetni utána. Dániában kétszer, Svájcban háromszor, Görögországban négyszer drágábban épültek a Müpához hasonló központok.

– De mi történt, mi történik most a debreceni projekttel?
– Debrecenben az első és legfontosabb probléma, hogy nem kaptuk meg időben a szerződésben rögzített munkaterületeket. Bár 2010 márciusában szerződtünk, most, két év késéssel, április 20-án adták csak át az egyik legfontosabb és legfrekventáltabb munkaterületet, a Petőfi teret. A mai napig is van olyan munkaterület, amelyet nem adtak át, miközben arról beszél a város, hogy lejárt a teljesítési határidő. Nem tudom, hogy a város, vagy az uniós rendszer problémája-e, de most passzolgatják egymás között a felelősséget. Ráadásul csak hatodszorra sikerült a villamosok kiválasztása: nyolc hónapja, 2011 őszén dőlt el, hogy milyen paraméterű szerelvények futnak majd az építendő vágányokon. A remízt, a pályákat, a megállók kialakítását is ehhez kell igazítani, át kell tervezni több ponton a munkákat, ezért nem tudtunk az eredeti ütemezés szerint haladni. Ráadásul a megrendelő kérésére is többször módosult, tolódott az ütemterv.  Ezek alapján mindenki számára világos volt, hogy az eredeti határidő tarthatatlan, azt legalább egy évvel meg kell hosszabbítani.

– A múlt héten átadott, egymilliárd eurós beruházásban épült poznani pályaudvart is színvonalasan és gyorsan, mindössze egy év alatt megépítette az Arcadom. A WestEnd vagy a Korda Stúdió is rekordidő alatt készült el, de gondolom, két hét nem elég arra, hogy Debrecenben végezzenek. Mi lehet az oka a városvezetés kompromisszumot nem tűrő nyilatkozatának?<#zaras_figyelo#>
– Engedjen meg egy pontosítást, nem az Arcadom, hanem a cégcsoport egy másik tagja, a TriGranit építette a lengyelországi projektet. Poznan esetében minden szereplő – a lengyel kormány, a vajdaság, a város – támogatta a beruházást, mindent megtett a siker érdekében. Szomorú, hogy ezt a mentalitást nem itthon tapasztaltuk. Debrecenben azt nyilatkozták, hogy új tendert akarnak kiírni. Nem értem, kinek jó ez a megoldás. Csúszik a határidő, és biztosan drágább lesz a beruházás. Mi építeni akartunk. A jogi helyzet mindenesetre egyértelmű. Negyven napja kaptuk meg a Petőfi teret, de magára az építkezésre ma sincs engedélyünk, pedig lejárt a szerződéses határidő. Az építőnek oda kell adni a telket, és más alapvető feltételeket is biztosítani kell. Két évig rajtunk kívül álló okok miatt alig tudott haladni a munka. Most pedig azt mondják: nem módosítják a határidőt, marad az eredeti terminus.

– Ezek szerint perre mennek a 7,2 milliárdos kivitelezési szerződés megsértése miatt?
– Igen, ha rákényszerítenek bennünket, bíróságra megyünk, kártérítést fogunk kérni. Majd eldönti vagy magyar, vagy nemzetközi bíróság, hogy kinek van igaza. De ezzel az Arcadomot igen nehéz helyzetbe hozták, mert egy ilyen nagy projekt sok figyelmet, erőforrást igényel, úgy, hogy közben a bankok nem finanszírozzák az építőipart.

– Ezzel függ össze, hogy az Arcadom piaci megítélése is egyre romlik?
– Egy építőcég is csak abból tud fizetni, amit neki fizetnek. Az Arcadomnak jelenleg több mint 4 milliárd forinttal tartoznak olyan munkákért, amelyeket elvégzett. A vállalatcsoport adósai között több állami vagy ahhoz köthető cég is szerepel. Az állam kérte azt is, hogy a Mal felé egy ideig ne érvényesítsük 1,4 milliárd forintos követelésünket, mert ezzel veszélyeztetnénk az ottani 5000 állást. A Malév csődje miatt is számos cég tartozik a csoportnak. Uniós pályázaton elnyert, már kivitelezett épületeket sem fizetnek ki, és az is előfordult, hogy ellenünk elkövetett, nagy értékű csalásért tettünk büntetőfeljelentést.

– Az Arcadom fő hitelezője felmondta a keretszerződését?
– Nem, szó sincsen erről, jelenleg is tárgyalunk a feltételekről. Az viszont tény, hogy az építőipart ma nem finanszírozzák a bankok, így Debrecenben is főként saját erőből kellett kifizetni  az anyagok beszerzését, a munkások alkalmazását, akik azután két évet vártak arra, hogy érdemben elindulhasson a projekt.

– Ön kisegíti most az Arcadom Zrt.-t, vagy várható, hogy más magyar építőcégek sorsára jut a vállalat, és előbb-utóbb csődvédelmet kér, vagy felszámolásba fut?
– Nem tudom megígérni, hogy én leszek az egyetlen a magyar építőiparban, aki fizet, főleg akkor, ha az állami megrendelők jogtalan magatartása többmilliárdos, befoltozhatatlan lyukat üt a cégemen.  Ha a vállalkozásaimnak az állam és az állami vállalatok nem fizetnek, akkor nekem, Demján Sándornak kell az állam helyett is jótállnom?

– Mi a megoldás ebben a helyzetben?
– Formailag nekem tartozik 8 milliárd forinttal az Arcadom, ennek egy részét tőkésítem. Amit biztosan tudok, hogy ha a cég követelései és a bíróságok által megítélt járandóságok nem fedeznének minden jogos és reális követelést a magyar kisvállalkozások részére, meg fogom találni a módját, hogy ne érje kár őket. Az Arcadom biztosan szerez majd magának munkát. Lehet, hogy tevékenységének nem Magyarország lesz a fő iránya. Ide jön majd Herr Schmidt és Mister Smith, és nem a magyarok fogják elvégezni a helyi építési munkákat. Csakhogy ha magyar cégek építették volna itt az elmúlt évtizedekben az infrastruktúrát, akkor ma 20 százalékkal több pénz lenne az országban, és nem kellene 40 százalékban külső forrásból finanszírozni.

– Mire gondol pontosan?
– Az elmúlt húsz évben az állami infrastrukturális beruházások döntő többségét külföldi vállalatok végezték el.  Ma az EU-ban nem találni olyan országot – annak ellenére, hogy szabad verseny van –, ahol ne a nemzeti cégek domináltak volna az infrastruktúra-fejlesztésben. Mondok egy másik példát: ha magyaroké lett volna az energiaszektor, akkor a magyar hitelállományt a magyar betétekből lehetne ma finanszírozni. Semmiféle szaktudás és bank nem kellett ahhoz, hogy 8 százalékos garantált megtérülés mellett megvegyék a külföldiek az erőműveket és az áramszolgáltatókat. Aki befordult a sarkon, annak eladták a szektor cégeit. Még önerő sem kellett hozzá, hiszen az államilag garantált nyereség miatt mindegyik bank örömmel finanszírozta meg az energetikai privatizációt a 90-es évek közepén. Egyetlen magyar magántulajdonú erőmű van, a tulajdonomban álló ajkai Bakonyi Erőmű, amelynek nem volt 8 százalékos megtérülési garanciája, és nem volt áramvásárlási szerződése, mert én magyar vagyok. Most perben vagyok a jelenlegi kormánnyal, mert a zöldenergiára mi tértünk át először, bár nem térült meg a beruházás, de az állam elvette a kvótánkat. Így mennek itt az ügyek, s ahelyett, hogy egymást segítenénk és széles körű nemzeti összefogással erősítenénk az országot, Magyarország lett az egyik legszegényebb ország, mert nem tudja finanszírozni a működését. Pénz kell a gazdaságba, addig a többi intézkedés csak ráolvasás és imádkozás.

– Honnan lenne most pénz?
– Vissza kell szerezni az országba vetett bizalmat. A bankok működését nem szabad ellehetetleníteni, hiszen egyetlen, minden egyes tőlük elvett forint tízzel csökkenti a hitelkihelyezéseket. A másik, amit régebben is elmondtam, Magyarországot a 2002-ben véghezvitt kétszer száznapos programmal tették tönkre. A külföldi bankok most viszik ki a pénzt a magyar gazdaságból, hazai betétek nincsenek. Csoda, hogy a gazdaság még ilyen szinten működik. A gazdasági növekedés pedig hamis adat. Az utolsó tíz évet kell megnézni: az nem növekedés, ha felveszek hitelt, és kiosztom fogyasztásra vagy szociá-lis juttatásokra, és az jelenik meg a GDP-ben. Az a gond, hogy a politikusok a választások közeledtével mindig elígérik a jövőt.

– Az ön cégcsoportja – leszámítva talán az Arcadomot – viszont jól teljesít, ugyanakkor külföldre koncentrál.
– Jövedelmem nagy részét külföldön szereztem, mindig is ez volt a domináns. Ott más pályán mozog a sikerre törekvő vállalkozó, mint itt. Én nem fogom azt mondani, hogy számla nélkül vigyék az árut a borászatomból, ezt nem tudom megcsinálni, ezért veszteséges. Az emberben van hiúság, az alkotásvágy miatt. Büszke vagyok arra, hogy én építettem a Nemzeti Színházat és a Művészetek Palotáját, de ez egy nagyon költséges hiúság.

– Mit gondol a válságról? Európának lehet esélye mondjuk Ázsiával szemben?
– Gazdasági filozófiák és stratégiák versenyéről van szó. Egy focimeccshez hasonlítanám a helyzetet, amelynek az utolsó 15 perce van már csak hátra, és az ellenfél 4-0-ra vezet.

– Rúghatunk még 5 gólt negyedóra alatt?
– Mindennek az alapja a foglalkoztatás szerkezete: van, aki fizikai, van, aki betanított munkára alkalmas, és van, aki zseniális tudós lehet. Egy liberális szemléletű államban mindenki az lehet, ami csak lenni akar. Ha pedig nem lesz képes megélni, majd eltartja az állam, és ez nagyon súlyos probléma. A munkáról leszokni nagyon könnyű, és az elmúlt évtizedekben leszoktatták Európát a munkáról, a termelésről. Már tízéves koromban maltert kevertem egy kőműves mellett, majd kapáltam a földeken. Ma azt mondanák, gyerekmunka, ezzel szemben egyáltalán nem érzem úgy, hogy ezzel tönkretették az életemet. Mindenki tudja, hogy nem alkalmazok olyan személyt, akinek három diplomája van, és olyat sem, aki nem kezdett el legkésőbb 25 éves korában dolgozni. Akkor egészséges egy társadalom, ha a termelésben, a szolgáltatásban, a tudományban és a kultúrában részt vevők aránya egészséges. Ez az arány felborult! Nem csak nálunk, minde-
nütt Európában. Mi szegényebbek vagyunk, mégis átvettük ezt a helytelen nyugati gondolkodást.

– A szakképzésben a friss szabályozás jelentősen erősíti a gyakorlati oktatást, figyelembe veszik a cégek igényeit. Ez nem jó irány?
– A szemlélettel van még mindig baj. Nincs tisztelete a munkának. Akik ismernek, tudják, hogy a következő a vesszőparipám: az alap a termelés, a termelés és megint a termelés.

– Az elmúlt két év nehezen kiszámítható gazdaságpolitikája hogyan hatott az országra?
– Tisztázzunk először valamit: az úgy nem működik, hogy az ország fele azért szurkol, hogy ne sikerüljön valami egy kormánynak, és tapsol a gazdasági kudarcok hallatán. Hazaárulónak tartanám magam, ha nem a mindenkori kormány sikeréért szurkolnék. Magyarország érdeke, hogy kormánya sikeres legyen. A Fidesz eredeti programját ismerem, az helyes volt: dinamizálni szerették volna a gazdaságot. De ez egyúttal 7 százalékos költségvetési hiánnyal járt volna. Az unióban megígérték, hogy a növekedés érdekében ezt megengedik nekünk. De ezt az ígéretüket a görög válság hatására visszavonták. Méghozzá pontosan akkor, amikor a kormány már megígérte, sőt, törvényekbe foglalta a gazdaságélénkítést, az adókönnyítéseket. Választani kellett a sok rossz közül.

– Az uniót hibáztatja?
– Nem, de az uniót sok tekintetben elvtelennek tartom. Képzeljük csak el, hogyan reagálnának arra, ha a magyar miniszterelnök kijelentené: márpedig itt közbeszerzést egyetlen külföldi sem nyerhet. Sárközy elnök úr ugyanezt mondhatta, azaz látni kell, hogy az unió nem egyenlő mércével mér. Pedig elsősorban a hazai vállalkozásokat kellene helyzetbe hozni, az mozdítaná ki a holtpontról a gazdaságot. Mit gondolnak, hányszor pályáztunk autópálya-építésre? Rengetegszer, de még akkor sem kaptuk meg, amikor 150 milliárd forinttal olcsóbb ajánlatot adtunk. Ki voltunk tiltva abból az üzletből.

– És mit gondol arról, hogy év közben vetett ki most új adókat a kormányzat?
– Szögezzük le, a 2006-os konvergenciaprogramot is támogatta a VOSZ. Az országnak stabilnak kell maradnia, mivel a hiánycélt tartani kell, ez azzal jár, hogy nincs növekedés. E nélkül pedig nem lesz több bevétel, nem csökken az adósság, ilyenkor kényszerből új adókat kell kivetni. Ezzel elvben mindenki egyetért, csak a hátrányos hatása ne őket érje. Megjegyzem, hogy nemzetközi intézetek Magyarországot 11-szer minősítették le az utóbbi 10 évben, és ebből csak egyszer a mostani kormány alatt.

– És ön szerint honnan lenne növekedés a válság közepén?
– Jómagam például nem feltétlenül az államadósságot csökkentettem volna a nyugdíjpénztárakból származó összegből, hanem mondjuk állami növekedési, gazdaságfejlesztési alapot hoztam volna létre. Mivel pedig nincs növekedés, ezért ma drágábbak a hitelek, nő az adósság GDP-hez viszonyított aránya. Én voltam az első, aki nyilvánosan azt mondtam, hogy ha tartani kell a hiánycélt, az megszorítást jelent, és akkor nem lesz meg a gazdasági növekedés. Tudom jól, hogy a beszólásaim a sajtóban és a makroközgazdászi zárt körben nem sokat számítanak. Ott olyannak számítok, mint egy csapos a kocsmai beszélgetőtársaságnak. És így volt ez már 2003–2004 táján is.

– Akkor tehát mi a kiút ön szerint?
– Azt is elsőnek mondtam el, hogy Magyarország nem független ország, a kötvénytulajdonosok kezében van. Mi lenne a függetlenség ára?  A 400 forint körüli benzin 600-ba kerülne, és az uniós piacaink sem lennének ennyire fogadókészek. Meg kell ezzel alkudni. Mi a megoldás? Gazdag országnak kell lenni, csak a jólét biztosítja a függetlenséget. A szegénység ellen pedig küzdeni kell, mert az megöli a demokráciát. Amíg viszont három diplomásra egy szakmunkás jut, addig ez az ország soha nem gazdagodhat. Mint mondtam, a társadalom szerkezetének belső arányai nincsenek a helyükre téve.

– Azzal egyetért, hogy az állam szeretne benyomulni a gazdaság számos területére?
– A magyar nemzeti tőke a legszegényebb az egész unióban. Ha a helyi betétek 60 százalékban fedezik csak a gazdaság hiteligényét, akkor az azt jelenti, hogy itt nincs elég tőke. Ez a politikai elit bűne, az elhibázott privatizáció hibája. Nagy konzervgyárakat, élelmiszer-integrációt kellene létrehozni. De ki alapítsa meg ezeket? Lenyúzták a nagyvállalkozókat. Marad az állam, Kínában is az állam birtokolja a nagyvállalatokat.

– Jó gazda az állam?
– Az állam alapítson minél több vállalatot, mert neki van tőkéje, vagy ösztönözze a szövetkezetek létrejöttét. Erre még pluszhitelt is érdemes lenne felvenni. Persze nem úgy, hogy az irigységfaktor miatt kétmillió forintban limitáljuk az állami menedzseri fizetéseket, mert így csak a küldetéstudatos vezetők vagy olyanok kerülnek oda, akik máshogyan szerzik meg azt a pénzt, amit a piacon amúgy megkapnának.

– A nagypolitika mintha valóban nem támogatná a nagyvállalkozókat. Kósa Lajos Arcadommal szembeni fellépése is ezt támasztja alá.
– Itt nem rólam van szó. A politikusok az elmúlt évtizedben nemcsak a nagyvállalkozókat, hanem a kisvállalkozásokat sem támogatták. Az unióban másutt a brüsszeli támogatások révén felhúzták a nemzeti tőkét, a megbízásokat helyben osztották ki, nálunk az irigység az úr, csak a magyar vállalkozó ne kapjon megbízást. Arról nem is beszélve, hogy a termelés élénkítése helyett nálunk ravatalozót, falusi strandokat, városi köztereket valósítottak meg az uniós pénzből. Ráadásul Magyarország infrastrukturálisan túlfejlesztett, ehhez a GDP-teljesítményhez a jelenlegi autópályahossz kétharmada bőven elegendő lenne.

– Visszatérve egy korábbi kérdésre, hogyan segíthetné a gazdasági vezetés a magyar tőke megerősödését?
– Mondok egy példát: a dán húsexport világhírű. Ön szerint ők hány vágóhídon vágnak le annyi állatot, amennyit hazánk megtermel?

– Hat-hét vágóhídon?
– Téved, kettőn. A francia, a német, az angol és az orosz állam is támogatja a nagy hazai cégek piacra jutását. Azonban az államnak a hosszú távon is versenyképes vállalatoknak kell támogatást biztosítani. Nem biztos, hogy minden faluba kell vágóhíd. De mondok egy magyar példát: Csányi Sándor Pick- és Herz-gyárának adni kellene 80 milliárd forintot, hogy építsen erős nemzetközi márkát. Ha a cég nagy exportőrré válhatna, akkor a magyar állattenyésztésben 100 ezer ember foglalkoztatása a leggyorsabban megvalósítható lenne, mivel munkaigényes ágazatról van szó. Az állam számára egy ilyen befektetés legalább ötszörösen megtérülne. Persze azt fogják mondani, hogy nem adjuk oda a Csányinak, hanem inkább gründolunk, márkanév nélkül egy új államit.

– Miért?
– A magyar politikai irigység miatt nem adják oda. Persze az állami kezdeményezés is jobb, mint a semmi, de a legkifizetődőbb egy már meglévő márka erősítése lehetne. Legjobban akkor járnánk, ha hozzáértő nagy- és kisvállalkozásoknak adnák a gazdaságfejlesztésre szánt adófizetői pénzt, persze megfelelő transzparencia és kontroll mellett, lehetőleg termelésre fókuszálva.

– Ha már az állami vállalatoknál tartunk. A Malév megmentésére miért nem volt B terv? Nem lehetett volna előre gondolkodni?
– Semmit sem lehetett kitalálni, ezt sem kell a mostani kormány nyakába varrni. Az unió szabályait megszegve olyan konstrukciót alakítottak ki, ami nem működött. Szükség lenne magyar légitársaságra, de megint csak azt kérdezem: mit írnának az újságok, ha mondjuk összeállna 10 magyar tőkés, és állami segítséget kapna egy új nemzeti légitársaság megalapításához?

– De most Budapest elveszítette eddigi szerepét, nem?
– Ha nincs megoldva Budapest légi közlekedése, felejtsük el a keleti nyitást. Nem fog idetelepülni egy kínai cég, ha tudja, hogy kétszer annyit kell utaznia, mint bármelyik környező európai országba. Ha nincs megoldva ez a kérdés, elmarad a minőségi turizmus is, és a vállalati központok is eltelepülnek innen.

– Ön 8-9 éve a Malévet is meg szerette volna venni, próbál megoldást találni?
– Próbálok valamit visszapótolni, hogy legalább Kína és Budapest közt legyen légi közlekedés. A Malévot pedig valóban meg akartam venni, de akkor azt mondták, meg kell tartani az összes alkalmazottat. Így nem lehet nyereséges működést csinálni.

– Tárgyal a kínai Hainan légitársasággal, amelynek az év elején megszűnt a Malévval közös járata? Vagy más ottani céggel újítanák fel a járatokat?
– Erről nem nyilatkozom. Bármit mondanék, az rontaná az ország és a saját tárgyalási pozíciómat is.

– Úgy tudjuk, szó van arról, hogy az állam valamilyen ernyőszervezetben vagy együttműködés formájában összeboronálná, közelítené egymáshoz a TakarékBankot, a Széchenyi Bankot és az ön meghatározó tulajdonában lévő Gránit Bankot. Van ilyen terv?
– Nem tudok az ernyőszervezetről, de azzal egyetértek, hogy az állam támogassa a magyar tulajdonú bankokat. A legnagyobb takarékszövetkezeti egyesülés, az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke vagyok. Egy forintért vállaltam ezt a feladatot, és nagyon sokat dolgozom értük. Miért? Mert amikor szegény voltam, a takarékszövetkezetektől havi 600 forint ösztöndíjat kaptam, és abból ki tudtam fizetni az albérletemet. Tulajdonom és anyagi érdekeltségem nincs a TakarékBankban, de nagyon hiszek a szövetkezeti eszmében. Az állam ebben 38 százalékos tulajdont szerez, de megállapodtunk, hogy soha nem lehet többségben. Egyébként a hírekben szereplő Soltvadkert és Vidéke Takarékszövetkezet nem tagja a szövetségünknek (a takarékszövetkezet engedélyét visszavonta, és végelszámolását a múlt hét végén rendelte el a PSZÁF – a szerk.). 

– De a szórt struktúra miatt az állam a 38 százalékkal meghatározhatja majd a stratégiát, vagy nem?
– A takarékszövetkezetek döntik el, mit csinálnak. A belépés korrekt dolog az államtól, ezzel is erősítik a magyar bankszektort, amelyre rá is fér ez. Eddig elnyomták őket, most az államtól kapnak pluszfeladatot, valóban a vidék bankjai lehetnek a takarékszövetkezetek.

– Miért kell az államnak ilyen erősen jelen lenni a bankszektorban?
– Az állam kényszerhelyzetben van. A külföldi bankok kivonulnak, illetve kiviszik a pénzt az országból. Ha az állam működtetni akarja a gazdaságot, nem tud mást csinálni, bankokat kell alapítania. Át kell vegyék a finanszírozói szerepet, vagy mi leszünk az az ország, amelyben csak két bank van. Ilyen a világon nincs. A 2008-as országjelentésében még a valutaalap is kiemelt kockázatként jelölte meg a magyar tulajdon alacsony arányát a hazai bankrendszerben.

– Szentpéterváron és Moszkvában is félretették a TriGranit ter-
veit. Nem építkeznek ebben a két városban?
– Az új szentpétervári kormányzó úgy gondolta, hogy ezt most nem bírják el. Színre lépésével Szentpétervár költségvetéséből nemcsak a mi 300 millió eurós művészeti-üzleti központunkat hagyták el, hanem új hidak, új utak terveit is. Moszkvában pedig eladtuk azt a telket, amelyen a TriGranit épített volna.

– Az orosz lottóüzletről már bő két éve azt lehetett olvasni, hogy ön el akarja adni a részesedését. Miért nem sikerült?
– Ilyet én nem mondtam.

– Ezt pletykálták.
– Nézze, nem akarok róla nyilatkozni. Azt sem, hogy nem adom el, azt sem, hogy eladom. Majd a valós helyzetnek megfelelően döntünk. Egyelőre eltartja magát a Goszloto.

– Ezek szerint akkor nem igaz, hogy éves szinten egymilliárd forint körüli veszteségük van rajta?
– Soha nincs megígérve egy vállalkozásnak, hogy garantáltan sikeres lesz. Egyébként nem jelentene olyan nagy tragédiát, ha egymilliárdos veszteségem lenne. Vannak nyereséges és veszteséges befektetések, ez a vállalkozás természete.

– A Millennium Towers épületeit a múlt év végén vette meg a Heitmann a TriGranittól, de ha jól tudom, a nyereség nem beruházásokra, hanem a cégcsoport működésére ment el.
– Dehogyis, ki lett osztva a tulajdonosoknak. A TriGranit cégcsoport stabil, és az egyetlen magyar többségű vállalat, amelyik az unión belül a saját szakmájában dobogós helyet foglal el. Erre pedig minden magyar büszke lehet. Egyébként ezekben a híresztelésekben érhető tetten az a szemlélet, ami miatt sokan elmennek Magyarországról. Németországban mindenki szurkol a Volkswagen sikerének, nálunk élén a sajtóval, a politikával, azért szurkolnak, hátha csődbe megy végre ez vagy az a magyar cég.

– Ennyire borúsan látja az ország hozzáállását?
– Mondok egy másik példát. Amikor Pozsonyban akartam megvalósítani az EuroVegast, azt a kérdést kaptam, miért nem Magyarországon építem meg. Visszakérdeztem az újságírótól: mi lenne a cikked címe, ha támogatna engem ebben az állam? Azt válaszolta: Demján különadót kapott. Na, ez az, amire nekem nincs szükségem. Egy ilyen európai szórakoztató-központ mindenütt a világon egyedi adóbesorolást kap, mert bővíti a foglalkoztatást, élénkíti a turizmust, nyereséget termel.
Most a világban és különösen Európában s hazánkban válság van. A gazdaságtörténetben ciklusok vannak, konjunktúrák és krízisek váltják egymást. Jelenleg negatív ciklusban vagyunk, ezalól sem egy ország, sem egy vállalat nem vonhatja ki magát. De jó stratégiával, szakértelemmel le lehet győzni a válságot, és a konjunktúra időszakába megerősödve lehet belépni.

Kapcsolódó cikkek