Manapság közvetlen link vezet a tíz éve még rettegett szerb belügyminisztérium (MUP) honlapjáról, a Twitter és a YouTube csatornák mellett, a tárca „hivatalos” facebookos rajongói felületére. Az immár több mint 10 ezer felhasználó által „lájkolt”oldalon ugyanakkor olyan kommentek is megjelennek, mint például egy bizonyos Stefan Jovanovicsé, aki arra kéri a rendőrséget, hogy október 10-én, a belgrádi melegfelvonulás napján ne védjék meg a résztvevőket, inkább csatlakozzanak a várhatóan rájuk támadó nacionalistákhoz. Előremutató progresszivitás és szélsőséges konzervativizmus – tíz évvel Szlobodan Milosevics egykori államfő megbuktatása után ezek együttélése jellemzi Szerbiát.

Jóllehet ebben az országban 2000. október 5-e, a Milosevics-rezsim megdöntése óta egyetlen kormány sem töltötte ki az idejét, mindegyik kabinet demokratikus és többé-kevésbé Európa-barát volt. Az előrehozott parlamenti választásokon és az elnökválasztásokon a világ ismételten aggódhatott. A tét ugyanis szinte minden alkalommal az volt, vajon megkaparintja-e a hatalmat a rendre a legtöbb szavazatot megszerző szélsőséges populista formáció, a háborús bűnökkel vádolt – és 2003 februárja óta a Hágai Nemzetközi Törvényszék egyik cellájának „vendégszeretetét” élvező – Vojiszlav Seselj fémjelezte Radikális Párt (SRS), avagy a „demokratikus blokk” pártjai a nyilvánvaló belső törésvonalak ellenére képesek lesznek ismét összezárni, és távol tartani a radikálisokat a hatalomtól.

Belgrádi utcakép. Ratko Mladics kiadása kötelező házi feladat lenne az unióba törekvő Szerbia számára. Fotók: Reuters

TERET VESZTŐ RADIKÁLISOK. Ez a képlet csak 2008 októberében változott meg. A radikális párt de facto vezetősége levált Seseljről, és Szerb Progresszív Párt (SNS) néven új politikai erőt hozott létre. Amikor ezt egy parlamenti ülésen bejelentették, a radikálisok két képviselőnője szó szerint megátkozta a „disszidensek” vezérét, Tomiszlav Nikolicsot. Érthető: Nikolics magával vitte a szavazók nagy részét is. A közvélemény-kutatások szerint mintegy 30 százalékos támogatottságával az új párt a kormányzó Demokrata Párt (DS) egyetlen igazi ellenfele. Mindeközben Seselj megmaradt radikálisai alig vannak az 5 százalékos parlamenti küszöb felett. Nikolics metamorfózisával többé-kevésbé létrejött a belgrádi politikai palettáról sokáig hiányzó, európai értelemben vett konzervatív néppárt, amely immár a nacionalisták túlkapásai nélkül jeleníti meg a jobboldali nézeteket.

Milosevics Szocialista Pártjának (SPS) már korábban sikerült irányt váltania, így – még ha csupán a parlamenti matematika kényszeréből is – tagja a jelenlegi koalíciónak. Sőt, a fiatal pártelnök, Ivica Dacsics a kormány kifejezetten sikeresnek tekintett belügyminisztere lett. Azzal, hogy összeálltak a DS-szel, a szocialisták gyakorlatilag feláldozták hagyományos, de egyre öregedő szavazóbázisukat, viszont az új, immár szociáldemokrata értékek mentén képesek voltak szert tenni a parlamentbe kerüléshez szükséges támogatói körre. Mi több, mára az Európai Parlament szocialista frakciója is felvette őket partnerei sorába. Joggal, hiszen ma már a szocialisták – és a progresszívek is – buzgó hívei Szerbia uniós csatlakozásának, elfogadott értékrendek mentén politizálnak, és csak egészen ritkán esnek ki a szerepükből valamifajta, a rettenetes múltjukat idéző beszólással.

A normalizálódó szerbiai politikai erőtérben 2010 több politikai áttörést is hozott. Közzétették a Vajdaság gazdasági autonómiáját rögzítő vajdasági statútumot, megalakulhattak a kisebbségek kulturális autonómiáját garantáló Nemzeti Tanácsok. Elfogadták továbbá az úgynevezett Szrebrenica-határozatot, amely elítéli a boszniai városban szerb paramilitáris egységek által 1995-ben végrehajtott, 8 ezer bosnyák fiú és férfi életét követelő vérengzést. Belgrád Hágával is egyre konstruktívabban működik együtt, amiről Serge Brammertz, a Nemzetközi Törvényszék főügyésze is elismerően szólt legutóbbi, ez év júniusi jelentésében. A háborús bűnösök közül – az azóta elhunyt – Szlobodan Milosevicset már 2001-ben, majd Radovan Karadzsicsot pedig 2008-ban adta ki Szerbia a nemzetközi igazságszolgáltatásnak.

Ez akkor is komoly gesztus, ha egy további „nagyvad”, az egyebek között a szrebrenicai mészárlásért felelős katonai parancsnok, Ratko Mladics még hiányzik a sorból. Bár korábban szem előtt volt – például focimeccsen és esküvőn is lefilmezték –, a szerb hatóságok állításuk szerint jelenleg sehol nem találják. Pedig Mladics kiadása amolyan kötelező házi feladat az unióba törekvő Szerbia számára. Tény, a 2008-as választások előtt sebtében aláírt stabilizációs és társulási megállapodás ratifikációját Brammetz 2010. júniusi pozitív jelentése után végül megindították – és mára öt EU-tagállam el is fogadta azt –, minden további lépés Mladics „vérdíjaként” fogható fel. Addig marad a jó szándék és néhány brüsszeli gesztus, például a szerbeket sújtó uniós vízumkényszer közelmúltbeli feloldása.

Koszovói megemlékezés a háborúban eltűntekről. A hajthatatlan belgrádi külpolitika a Koszovó-kérdésben olyan zsákutcába manőverezte magát, amelyből nehéz lesz kitolatni.

HIÁNYZÓ STABILITÁS. Annak azonban, hogy a teljes jogú csatlakozás határideje ködbe vész, a Mladics-ügyön túl számos más oka is van. A nyilvánvaló gazdasági lemaradás csak az egyik tényező, sokkal súlyosabb probléma a térség stabilitásának hiánya. Bosznia egyben maradásának például igencsak halványak az esélyei, s a mintegy 30 százalékos albán kisebbségével bajlódó Macedónia belső viszonyai sem megnyugtatóak. A fő gond azonban Szerbiának és egykori tartományának, Koszovónak a viszonya.

Ha van kérdés, amelyben az elmúlt tíz év semmilyen előrelépést nem tud Szerbia felmutatni, az Koszovó ügye. Szinte a teljes szerb politikai spektrum hangosan hirdeti, hogy „Koszovo je Szrbija”, azaz Koszovó Szerbiáé, még ha eközben maguk és választóik is pontosan tudják, hogy ez egyszerűen nem igaz. A legnagyobb baj az, hogy a hajthatatlan belgrádi külpolitika a Koszovó-kérdésben olyan zsákutcába manőverezte magát, amelyből igen körülményes – és fájdalmas – lesz kitolatni. Pedig valamilyen megoldást kellene találni, már csak az EU-csatlakozási esélyek fenntartása érdekében is.

Szerbia uniós közeledése amúgy egyelőre nyilván nem a csatlakozásról szól, hiszen Belgrádban jól tudják, hogy annak dátuma még a magyar euró-bevezetésnél is megfoghatatlanabb. Viszont tisztában vannak azzal is, hogy a tagjelölti státust komoly bevételekké lehet transzformálni. Az EU ugyanis már ma is számos szerbiai projektet finanszíroz. Ha valaki például az idén autóval ment nyaralni Görögországba, Bulgáriába vagy Montenegróba, tapasztalhatta, hogy a magyar határtól egészen Belgrádig egyszerre számos szakaszon, gőzerővel építik az E75-ös autópálya eddig hiányzó félpályáját. Mindezt uniós források felhasználásával, hiszen ez a 10-es folyosó köti össze Görögországot és Bulgáriát az unió többi részével. Ráadásul a tagjelöltté válásnak további közvetett haszna is lenne: a befektetők növekvő bizalma. Bár Belgrád az elmúlt évtizedben számos privatizációs sikersztorit produkált – a Mobtel mobilszolgáltató eladásából például több mint 1 milliárd euró bevételre tett szert –, a zöldmezős beruházások egyelőre elmaradtak. Hiába ugyanis a nagyvonalú gazdasági ösztönző rendszer, ha a befektetők egyelőre mégis kockázatosnak tartják Szerbiába vinni a tőkéjüket.

A felületes szemlélő egyébiránt valóban kellemes befektetői környezettel találkozhat Szerbiában. Ráadásul az ország ugródeszka a hatalmas orosz piac felé: a Made in Serbia felirattal ellátott termékek – a gépjárművek kivételével – vám nélkül, mindössze 1 százalékos kezelési díj megfizetésével exportálhatóak Oroszországba. A szerb piacon megjelenni szándékozó cégek ugyanakkor sajátos nehézségekkel is szembesülnek. Mindenekelőtt azzal, hogy az állam védi a politikusokat a tenyerükből etető oligarchákat, emiatt nehezen megkerülhető monopóliumok jöttek létre.

Jellemző példa erre Miroszlav Miskovics, Milosevics egykori minisztere, aki ma cégein keresztül szinte a teljes szerb élelmiszer-ágazatot ellenőrzi. Miskovics és a hozzá hasonló oligarchák az effajta kivételezett státusért és az állami hatóságok egyes helyzetekben „elnéző” magatartásáért cserében szavatolják, hogy a választási kampányok idején a pártok – kormányoldalon és ellenzékben egyaránt – gigászi összegeket költhetnek nagygyűlésekre, tévéreklámokra és óriásplakátokra. Bodo Hombach, a német WAZ lapkiadó vezetője, a korábbi elismert Balkán-diplomata éppen „a kormány és az oligarchák közötti titkos kapcsolatot” nevezte meg a médiacsoport munkáját lehetetlenné tevő tényezőnek, amikor nyolcéves jelenlét után 2010 júniusában cége kivonulása mellett döntött.

Kapcsolódó cikkek