Így történt ez a múlt század harmincas éveiben, majd a hetvenes években, és most újra. Az éppen zajló változás nehezen észlelhető – valahogy úgy, mint amikor az óra ingája éppen irányt vált –, de a változás a ciklus felénél tökéletesen világossá válik. Napjainkban egy új trend kezdődik el. Azt, hogy ez pontosan mit jelent globális szinten, jelenleg lehetetlen megmondani. Nagyon valószínű, hogy egy sor lehetséges válasz születik ezekre a kihívásokra, különösen azokban az országokban – köztük Magyarországon –, amelyek 45 éven át kommunista uralom alatt éltek.

ROOSEVELT MEGOLDÁSA. A múlt század első felének Nagy Gazdasági Válságát kapitális gazdaságpolitikai hibák okozták. Az amerikai kamatlábakat az 1920-as években túl alacsonyan tartották, és ez gyors hitelexpanziót provokált. A világ kormányai megkísérelték a költségvetésüket egyensúlyban tartani, a valutájukat továbbra is az aranyhoz kötni, és minimális szerepet próbáltak játszani a gazdaságban. A megoldás ezzel szemben végül az aktív állam volt. Roosevelt elnök olyan mértékben avatkozott bele a gazdaságba, hogy sokan attól tartottak: az Egyesült Államok a szocializmus felé halad. Egyidejűleg úgy tűnt, a Szovjetunió választ tudott adni a kapitalizmus problémáira, hiszen a Nagy Gazdasági Válság idején jókora expanziót produkált. Ez pedig inspirálóan hatott az európai politikára, látványosan balra tolva azt. Majd a második világháború az államot még dominánsabbá tette.

Nyugaton a nagy államban való hit az 1970-es évekig tartotta magát. Az amerikai magánszektor eladósodottsága 1950 és 1970 között a duplájára ugrott. Ráadásul Johnson elnök az állami kiadásokat alaposan megemelte – a szociális jóléti juttatások bővítésével, valamint a vietnami háborúval –, ami fokozta a finanszírozási feszültséget. A nyersanyagárak 1972–74-ben a magasba szöktek, az infláció megugrott. A Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) az 1975–78-as időszakban ki kellett segítenie egy sor országot – Görögországtól Olaszországig, Spanyolországtól Nagy-Britanniáig. Még az Egyesült Államok megsegítésére is született készenléti terv.

A „korszellem” megváltozott. A nagy állam elbukott. Úgy gondolták, a probléma gyökere az, hogy a gazdaság kiterjedt szektorai állami tulajdonban vannak, szemben a harmincas évekkel, amikor ezt tartották a megoldásnak. Az új politikai vezetők, mint Margaret Thatcher 1979-ben, vagy Ronald Reagan 1980-ban a monetarizmus és a privatizáció friss ideáival a neoliberalizmus új hullámát indították el: csökkentették az adókulcsokat, privatizálták az állami vállalatokat, kiszervezték az állami feladatokat. Még a briteknél 1997-től regnáló Tony Blair-féle balközép kormány is elfogadta a jövedelemkülönbségek növekedését. Németországban pedig a 2000-es években balközép szociáldemokrata kormány vezetett be kemény reformokat, amelyek a német versenyképesség növekedését célozták, méghozzá éppen az előző évtizedekben kiépült munkavállalói juttatások rovására. A neoliberalizmus győzelmét tovább erősítette a kommunizmus bukása Közép- és Kelet-Európában. Az 1990-es években az oroszországi tömeges privatizációs programtól a magyar Bokros-csomagig radikális elmozdulás következett be a neoliberális gazdaságpolitikák irányába. S miközben az amerikai magánszektor eladósodottsága világjelenség lett – az elmúlt két-három évtizedben különösen Dél-Európában és az új EU-tag közép- és kelet-európai országokban követték a tengerentúlról „importált” mintát –, annak 1950–60-as évekbeli szintje az 1980–90-es évekre újból megkétszereződött, hatékonyan táplálva az újabb neoliberális boomot.

Most, hogy átéltünk egy, az 1970-es évekénél komolyabb, de az 1930-as évekhez képest kevésbé fájdalmas válságot, egy új irány felé visz a sorsunk. E ciklus a történelem tapasztalata szerint akár 2045-ig is tarthat. Ma már meg tudjuk határozni azokat a korábbi feltételezéseket, amelyeken talán változtatni kellene, és azokat, amelyek nem fognak változni. Illetve meghatározhatjuk azokat a kihívásokat, amelyekkel az államoknak szembe kell nézniük.

1. A tőke primátusa a munka felett és a protekcionizmus. A neoliberalizmus kiállt a tőke szabad mozgása mellett, és az olcsó munka előnyeit támogatta. Ez utóbbit úgy is el lehet érni, hogy külföldről olcsó vendégmunkaerőt importálnak, vagy a termelést kiszervezik alacsony bérszínvonalú gazdaságokba. Ezzel a munka világa sérült. Az 1970-es évektől az amerikai kétkezi munkás csak úgy tudta fenntartani az életszínvonalát, hogy a személyes eladósodottságát növelte. Ma ezzel szemben a kormányok és az emberek az egész világon a bevándorlás ellen fordulnak. Törökország a következő években aligha csatlakozik az Európai Unióhoz, és ennek fő oka az, hogy Európa fél az évente egymillió fővel bővülő török munkaerő-áradattól. Az erősödő bevándorló-ellenes politikák következménye azonban a bérek növekedése lehet azokban az országokban, amelyek védik a saját piacukat. Ez azzal a kockázattal jár, hogy a vállalatok külföldre szervezik ki a termelésüket. Igaz, ha a munkanélküliség magas marad az Egyesült Államokban – ami nagyon valószínű –, akkor ez hosszabb távon meg fog változni.

Még ha a protekcionizmus erősödő trend is, Magyarország továbbra is jó helyzetben van, mivel a legkisebb költségű EU-tagállamok egyike, és az unión belül könnyen át lehet vinni egyes üzemeket az egyik országból a másikba. Ez az előnyös pozíció csak akkor változna, ha az EU darabjaira hullana.

2. Pénzügyi tranzakciók és pénzintézetek megadóztatása. A politikusok örömmel hibáztatják inkább a hitelnyújtókat az elmúlt húsz év hitelboomjáért, mint a hitelfelvevőket. Ez természetes. A pénzkölcsönzők a történelem során mindig célpontok voltak, amikor nem ment jól a gazdaság. Látjuk ezt a magyarországi pénzügyi szektorra kivetett különadón vagy éppen Nagy-Britanniában a bankárok bónuszainak megadóztatásán, a számos országban bevezetendő bankterheken és a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adón (Tobin-adó). Ráadásul ezek az adók akkor fizetendők, amikor az új hitelfelvételek iránti étvágy még évekig amúgy is korlátozott marad. Talán csak olyan fejlődő országokban várható hitelboom, ahol az elmúlt tíz évben nem volt ilyen, például Brazíliában, Oroszországban, Törökországban, Mexikóban, Indonéziában vagy Lengyelországban. Magyarországon, ahol volt ilyen 2000 és 2006 között, ugyanez sokkal kevésbé valószínű.

3. A privatizáció domináns gazdaságpolitika marad. Nem minden neoliberális gazdaságpolitikai elem fordul mindazonáltal a visszájára, vagy legalábbis még nem. A privatizáció nyilvánvalóan jelentős hatékonyságnövekedéssel járt sok országban. A szabályozás természetesen nagyon fontos, főleg amikor az esetleges magánosítás monopóliumokat érint, amilyen például a vízügy, vagy olyan érzékeny ágazatot, mint amilyen az egészségügyi szektor. Azt azonban senki sem gondolja komolyan, hogy egy köztisztviselő vagy politikus a szupermarketek élén, esetleg az iPhone vagy a Google kereső hatékony fejlesztésének irányítójaként volna a legjobb helyen.

4. A jövőben a demográfiai változás a leglényegesebb. Európától Kínáig gyorsan öregedő társadalomban élünk. Az eltartottak száma az aktív népességhez képest a magyar gazdaságban már most is ijesztő szintet mutat. Ez a demográfiai probléma nem létezett az 1950-es,1960-as években, azaz a nagy államok idejében. Így az állam megengedhette magának az ingyenes oktatást, a pénzigényes gyermekvállalási támogatásokat, a nyugdíjfizetést – a kétkezi munkások fizetése magas volt. A fokozatos demográfiai változásra adott neoliberális válasz az elmúlt húsz évben az egyén felelősségévé tette a nyugdíj-előtakarékosságot, az egyetemi tanulást tandíjkötelessé tette, valamint adók és támogatások változtatásával ösztönözte a munkaerőpiacon való megjelenést. Valószínűleg ezek az intézkedések folytatódnak, nem utolsósorban a nyugdíjkorhatár emelkedhet. Amikor Otto von Bismarck Németországban a XIX. században bevezette a nyugdíjat a hatvanas éveikbe lépett emberek számára, még nagyon kevés német élt olyan hosszú ideig, hogy a nyugdíjat élvezhesse.

5. Környezet és klímaváltozás. A hosszú távú éghajlatváltozás megelőzése nem prioritás azoknak a kormányoknak, amelyek rövid távon gazdasági katasztrófával állnak szemben. De a kihívás fennmarad. Így talán egyre csábítóbb az államoknak, hogy a klímaváltozással indokolják az adózási rendszer változtatását. Ha az amerikaiak 56 eurócent helyett 1 eurót fizetnének a benzin literjéért, az visszafogná az olaj iránti keresletet, csökkentené a szén-dioxid-kibocsátást, és mérsékelné az Egyesült Államok függőségét a közel-keleti autokráciáktól. Ha Európa szén-dioxid-adót vezetne be a külföldi – főként a kínai – importra, az környezetvédelemnek álcázva segítene a munkahelyek megvédésében. Ilyenformán a környezetvédelem szerepe jócskán tovább erősödhet a következő években.

SEMMI SEM MARAD A RÉGI. A konklúzió az, hogy a hitelezési válság által indított vihart követően a globális politikai és gazdasági kilátások megváltoznak. A nagy állam 1933 és 1975 közötti korszakából neoliberális éra lett 1975 és 2010 között. Az új időszakot még nem tudjuk nevesíteni, ám az bizonyos, hogy a kormányzati szabályozás növekedni fog. A tőke sérül. A munka világának előnyösebb lehet a helyzete. A bevándorlást büntetni fogják. A pénzügyi szektort és a környezetet szennyező szektorokat terhelő adók nőnek. Mindez a demográfiai változás okozta visszaesés ellenére történik, mely változással az egész északi félteke minden kormánya hadakozik, és amely arra kényszerít minket, hogy később menjünk nyugdíjba. Kedvező fordulatra pedig lehet, hogy csak 10–20 év múlva számíthatunk, amikor egy újabb hitelezési boom a mai gyerekek életének ad majd fantasztikus új lendületet.


A szerző az ING Bank kelet-európai, közel-keleti és afrikai térségért (EEMEA) felelős londoni vezető elemzője.
A Figyelő idei Top 200 kiadványa, illetve az azt felvezető Top 200 konferencia fókuszában az állam szerepének újraértékelődése áll. Lapunk e témában indított vitacikk-sorozatában eddig megjelent:

● Csaba László: Se vele, se nélküle (2010/19. szám)
● Felcsuti Péter: Mennyi sok? Mennyi kevés? (2010/22. szám)
● Békesi László: Elkerülhetetlen tévedések (2010/25. szám)
● Pete Péter: Állam a válság után (2010/27. szám)
● Lakatos Péter: Álomállam (2010/28. szám)
● Reszegi László: Védőbeszéd (2010/30. szám)
● Mellár Tamás: Nincs kész recept (2010/32. szám)
● Dávid Péter: Kiváló partner lehet a piac (2010/33. szám)
● Martin József: Mentsvár és légvár (2010/34. szám)
● Vigvári András: A rosszul feltett kérdés (2010/35. szám)
● Papp István: A userek köztársasága (2010/36. szám)

Kapcsolódó cikkek