Nem a bankadó a probléma, hanem a mértéke – jegyezte meg az Országgyűlés által július 22-én elfogadott banki különadóról az egyik érintett bankvezető. Mint hozzátette, Nagy-Britanniában például, ahol a lakosság valóban sok közösségi áldozatot hozott a pénzügyi szektor megmentéséért, éppen tized ekkora különadó lép érvénybe. Ezzel együtt az extra elvonás 200 milliárd forintos összege – miután azt előzőleg többen is „kőbe vésték” – nem okozhatott óriási meglepetést senkinek, legfeljebb annak végső formája. Úgy tudjuk, a megszavazott sávos szisztéma váratlanul érte a pénzintézeteket, mert ez a metódus a korábbi egyeztetéseken nem nagyon vetődött fel.

Rajz: Dániel András

Nyilván minden elképzelhető vetítési alapnak és kalkulációs módszernek lettek volna relatív nyertesei és vesztesei. A végső verzió a kisbankoknak, a takarékszövetkezeteknek és az eszközarányosan magas jövedelmezőségi mutatóval (return on assets – ROA) dolgozó hitelintézeteknek kedvez. Köztük két fiatal, jobboldalhoz közeli magánbanknak, Töröcskei István Széchenyi István Bankjának és Demján Sándor Gránit Bankjának is – jóllehet e két intézmény tulajdonosainak ez irányú lobbijáról forrásaink nem hallottak. Lobbizás inkább a közelmúltban indított biztosítók köréből érkezett. Ám e társaságokat – egyebek mellett a Járai Zsigmond, Szapáry György és Martonyi János alapító tulajdonosokhoz kötődő CIG Pannónia Biztosítót – az elfogadott változat végül nem hozza kivételezett pozícióba. A fiatalok és kicsik tehát ugyanúgy fizetnek, mint a régi motorosok, miután a közbeszédben lex Járaiként emlegetett módosítás az utolsó kanyarban kikerült a törvényből.

FAIR MÓDSZER. Ami a 200 milliárdos összteher legnagyobb részét fizető bankszektor szereplőit illeti, közülük rosszul a kis jövedelmezőséggel, sok eszközt működtető intézmények jártak, vagyis például azok, amelyeknek viszonylag sok tartalékot kellett megképezniük a rossz hiteleik után. Ebből a szempontból nem a lakossági hitelezés számít elsősorban, hiszen a viszonylag alacsony hitelfedezeti értékek (loan to value – LTV) miatt a lakossági jelzálog-hitelezés még nem kényszerített ki túlzott tartalékképzést. Igazán nehéz helyzetbe a kis- és középvállalkozásokat agresszíven hitelező, továbbá a lízingpiacon bátran tevékenykedő középbankok kerültek, valamint azok a hitelintézetek, amelyek nagy értékű ingatlanberuházásokat finanszíroztak. Ezek a szereplők ugyanis sok eszközük után sok adót fizetnek, ráadásul a jövőben is nagyobb összegű leírásokra kényszerülhetnek (különösen, ha a forint is gyenge marad, esetleg tovább gyengül). Mindez persze nem feltétlenül igazságtalan, hiszen ezek a bankok a nagyobb kockázatvállalásukkal többet is kerestek korábban, illetve az állam szemszögéből is rizikósabbak (egy esetleges bankmentésnél többet kellene rájuk költeni).



Bankárforrásaink szerint, ha már van bankadó, akkor az egyetlen reális megoldás a végső változat szerinti egyszerű, a múltbeli mérlegfőösszeget alapul vevő vetítési alap volt. Lehet persze, hogy az Alkotmánybíróságon megtámadják majd az adót (információink szerint a Magyar Bankszövetség nem készül erre, de a Nemzetközi Valutaalapnak korábban levelet küldő nagy külföldi hátterű bankok e kérdésben is külön mozoghatnak), ám még mindig nagyobb valószínűséggel csúszik át ez a módszer, mintha a sarcot a múltbeli profitra vetették volna ki. Jövőbeli mérlegfőösszeget vagy eredményt pedig azért nem lett volna értelme alkalmazni, mert a külföldi anyabankok dönthettek volna úgy, hogy – az adófizetési kötelezettségükig bezárólag – profitjuk vagy akár eszközeik egy részét megpróbálják az országhatárokon túlra terelni. Ráadásul, ha 2010-es adatra kalkulálják az elvonást, akkor abból az idén már aligha látott volna bevételt a költségvetés, hiszen az auditált mérlegek csak 2011 közepére készülnek el.

Természetesen könnyen lehet, hogy lesznek kárvallottak, amelyek a nyereségüket meghaladó mértékű adót kénytelenek leróni, ám ennek ellenére gazdaságfilozófiailag éppenséggel helyesnek, akár még igazságosságnak is tekinthetjük az adó kivetésének módját. Már csak azért is, mert a lakosság devizában történő óvatlan eladósítása inkább a nagyoknak róható fel, a kisebb bankok tehát jogosnak érezhetik, hogy a sávos módszer őket bünteti kevésbé.

ÁTHÁRÍTJÁK? Kérdés, az ügyfeleket mennyire bünteti majd a bankadó. Jóllehet, sokan készpénznek veszik, hogy a bankok – szolgáltatásaik megdrágításával – áthárítják klienseikre a terhet, ez nem olyan könnyű. Elvileg persze lehetséges, hiszen a magatartási kódex idevágó passzusa ezt megengedi. E szerint a hitelező (hitel-, és pénzügyi lízingszerződés szerinti jogviszonyokat szorosan és közvetlenül érintő) tevékenységéhez kapcsolható közteher, például adó változása, vagy a kötelező tartalékolási szabályok módosulása esetén a bankok jogosultak a hitelkamatok egyoldalú módosítására. A jogalap tehát adott, kérdés, a piaci körülmények mit tesznek lehetővé.

A bankoknak 2009-ben két nagy nyereségforrásuk volt. Az egyik a meredeken csökkenő állampapír-piaci hozamszint, a másik pedig a hitelportfólió menedzselésének a „költséghatékonysága”. Vagyis az a rugalmatlanság, ahogyan a bankok az év folyamán végig – a mérséklődő forrásköltségek dacára – magasan tartották hitelkamataikat. Ezt már nem lesz könnyű megismételni: 2010-ben a kötvényhozamok aligha ereszkednek a tavalyi ütemben, a lakossági hitelezés kamatait pedig – bármely más összehangolt adó-áthárítási kísérlettel együtt – a Gazdasági Versenyhivatal és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete is árgus szemmel fogja figyelni.

Kapcsolódó cikkek