Anyu, anyu, van a boltban egy másik újságíró is! – ezzel rohant fejvesztve a nővéremhez az unokaöcsém 15 éve, amikor egy jászárokszállási boltban a Figyelő újságírójaként éppen árkörképet készítettem a kereskedelmi összeállításomhoz. A gyanús személy nem újságíró volt, hanem eladó, de ő is ugyanúgy jegyzetelt a polcok előtt, mint én. Az unokaöcsém azóta lediplomázott, és a magyar kereskedelemben is legalább akkora változások mentek végbe.
De mik is?

HÁROM FOLYAMAT
Az ágazatban akkoriban három folyamat volt kezdeti, legföljebb fölívelő szakaszában. Már akkor is látszott, hogy ezek meghatározzák majd a hazai kereskedelem fejlődését. A kilencvenes évek közepétől világos volt a befektetők számára, hogy Magyarország hamarosan tagja lesz az EU-nak, így egy belső piac részévé váló régióba invesztálnak. A kereskedelemben az úttörők után egyre több multi jelent meg, mert befektetési korláttal alig találkoztak, okkal bízhattak a nagyon gyors piacszerzésben.

A magyar élelmiszer- és napiáru-kiskereskedelem (vagy ahogy manapság mondják: FMCG) átalakulásának egyik alapvető folyamata a diszkonthálózatok megjelenése. Az első fecske a Profi és a Plus volt, majd a kilencvenes évek vége felé megérkezett az igazi kemény diszkont, a Penny Market. Ez a hálózat már a diszkontok igazi arcát mutatta: nagyon szűk kínálat, benne nagyon sok saját márkás áru és a lehető legegyszerűbb értékesítési körülmények, mindezekből fakadóan pedig szőnyegbombázó árak. <#zaras_figyelo#>

A Plusszal és a Profival szemben, amelyek a már meglévő, privatizált boltokba költöztek az induláskor, a Penny Market volt az első, amely teljesen új üzleteket nyitott, így egy az egyben alkalmazni tudta a megszokott kereskedelmi technikáit. A „diszkontpiac farkasának” sikerét látva az elmúlt bő egy évtizedben betelepültek Magyarországra a nagy konkurensek, a Lidl és az Aldi is. E hálózatoknál már csak mutatóban vannak nem saját márkás termékek, nagyon erős, nélkülözhetetlen márkának kell lennie annak az árunak, amelyet felengednek a polcaikra.

A diszkontok beszerzési és terjeszkedési politikája csapást mért a magyar beszállítókra és kiskereskedőkre. A Penny–Lidl–Aldi triumvirátus nagyon gyorsan kiépítette az országos hálózatát, hogy mielőbb elérje a hatékony üzemméretet. Ők voltak az első olyan kereskedelmi multik, amelyek már a kisvárosokban vagy a gazdagabb nagyobb falvakban is megjelentek, kemény versenyre késztetve az addig csak egymással versenyző hazai tulajdonú boltokat. Az egy- vagy néhány boltos kiskereskedők mellett a hazai beszállítóknak is főhetett a fejük a diszkontok agresszív terjeszkedése miatt. Hozzájuk ugyanis nekik nagyon nehéz, esetenként szinte lehetetlen bekerülni. Mindenhol ugyanazt árulják, a nagy tételben beszerzett, ezért olcsó árut akár országokon át is érdemes szállítaniuk. Amíg azonban a magyar beszállítók a mai napig nehezen tudtak rácsatlakozni a diszkontmultik nemzetközi beszerzési hálózatára, addig a hazai kiskereskedők megtalálták a legjobb védekezést a nagyban és ezért olcsón vásárló, hozzájuk képest korlátlan tőkéjű konkurensek ellen. Ez a hazai kiskereskedelem átalakulásának második nagy tendenciája, a beszerzési társaságok elterjedése és megerősödése.

VERSENYHÁTRÁNY
A rendszerváltást követő gyors privatizáció nyomán a boltok ugyan magánkézbe kerültek, de a hagyományos beszerzési lánc rohamtempóban átalakult, szétporladt. Így az egy-két boltos kereskedők nagy versenyhátrányba kerültek azokkal a láncokkal szemben, amelyek méretüket kihasználva sokkal jobb árat, feltételeket tudtak elérni a beszállítóknál. Ezt ellensúlyozandó jöttek létre a hazai kereskedők beszerzési társaságai. Ezek ma már meghatározó szereplői a piacnak, de a 90-es években ez még távolról sem látszott ennyire biztosnak. Akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy ezt a harcot a Coop és a CBA nyeri. Az ÁFÉSZ-hálózatra alapuló Coop nagy előnnyel indult, de még ő sem érezhette magát egyértelműen nyeregben. A CBA fejlődésében alighanem Baldauf László elnöké volt a kulcsszerep, ő volt az, aki a tagok érdekellentéteit időről időre el tudta simítani annyira, amennyire az a növekedéshez kellett. A hazai hátterű beszerzési társaságokban mindig is jelen volt a tagok, csatlakozó partnerek közötti üzleti ellentét. Ez időnként nagy törésekhez vezetett, így alakították meg a CBA-ból kiválók a Reált, majd az onnan kiszakadók az Arzenált. Nem maradtak egyben a nem összetartozók, de az elmúlt másfél évtizedben a beszerzési társaságok mind profibbá váltak, átvették a multik hatékony kereskedelmi, logisztikai gyakorlatát, franchise-alapú hálózataik tagboltjait pedig egyre inkább hasonlóra gyúrják.

Fotó: Bánkuti András

A kilencvenes években a bankok által gyakran még lesajnált hazai hálózatok, illetve a mögöttük lévő független boltok mind vonzóbb partnerei lettek a pénzintézeteknek. Ennek nyomán olyan piacokon is meg tudtak jelenni, ahol korábban soha: egyre nagyobb, egyre korszerűbb boltokat hoznak létre, beszálltak a nagyobb alapterületű szupermarketek piacára, üzletközpontokban nyitnak ilyen üzleteket, és kacsingatnak a hipermarketek felé. Arra a semmiből kiépült világra, amely a magyar élelmiszer-kiskereskedelmi átalakulás harmadik nagy jelensége.

Az első hipermarket megnyitásáról figyelős újságíróként számolhattam be: ez volt a Tesco a Pólus Centerben. A plázák és a hipermarketek egyszerre kezdték el meghódítani a magyar piacot, de nem kéz a kézben. A Pólusban lévő Tesco inkább a kivételt jelentette, ezzel tesztelte a piacot a brit óriás, de a plázák partnerei inkább a szupermarketláncok maradtak. A hipermarketek jellemzően önálló, városszéli beruházásokkal jelentek meg a piacon, ahol maguk mellé vonzottak kisebb-nagyobb boltokat. A hipermarketek döntően az autós vásárlókra építenek, ez minden konkurensre veszélyt jelent, hiszen egy nagybevásárlás kedvéért így a lakóhelyétől távolra is hajlandó elmenni a vastagabb pénztárcájú vevő, és ez gyakran azt eredményezi, hogy a kisboltoknak csak a napi bevásárlások maradnak. A hipermarketek elszívó hatása leginkább a nagyvárosokban és környékükön érvényesül, azonban a hazai piacon közülük a legnagyobb hálózatot kiépítő Tesco egyre kisebb településeken jelenik meg, és már beszállt a kisboltok piacára is.

ÁLTALÁNOS TENDENCIÁK
A magyar kiskereskedelemnek ugyan vannak speciális tendenciái, de alapvetően az érvényesül, ami egész Európában: mindjobban összpontosuló és ebből fakadóan egyre inkább nemzetközivé váló beszerzések, erre reagálva pedig mind nagyobb hálózatok. A rendszerváltás után az állam lényegében különösebb korlát vagy gazdaságpolitikai elképzelés nélkül engedte fejlődni a magyar kereskedelmet. Ennek az lett az eredménye, hogy a piacra belépő szakmai befektetők lényegében kedvük és tőkeerejük függvényében tudtak terjeszkedni. Itt aztán úgy áramolhatott a tőke és az áru, hogy az Európai Unió megnyalhatta a szája szélét. A teljesen szabad versenyben azonban a magyar élelmiszer-kiskereskedők egyértelműen túl nagy hátrányból indultak, indokolt lett volna már a kezdetektől az átgondolt támogatásuk. De mint nálunk annyiszor, a kormányzat vagy a lovak közé dobja a gyeplőt, vagy a torkukig húzza a zablát. Most éppen az utóbbit teszi. A nyíltan protekcionista kereskedelempolitika ugyanúgy káros, mint az egyenlőtlen felek közötti, teljesen szabad verseny. A gyártó-kereskedő-vásárló háromszög akkor jó, ha egyenlő szárú. Olyan, amelyben egyik hátrányára sem érvényesül korlátlanul a másik előnye. A legrövidebb szár most a beszállítóké. Számukra égető szükség lenne az európai élelmiszer-kiskereskedelmi piacra való bejutásra. Az ő boldogulásukhoz, pláne növekedésükhöz kicsi a hazai piac, ezért hosszú távon nem áll érdekükben a protekcionizmus. Az unió nagy lehetőség és nagy veszély a hazai kereskedőknek és gyártóknak. Eddig a lehetőséggel alig tudtunk élni, miközben a veszélyek valósággá váltak.

A Figyelőnél 1995–1998 között dolgozott

Kapcsolódó cikkek