Komoly múltra tekint vissza a jövendőmondás a média iparágban. Különösen érdekes ez a típusú lelkesedés annak tükrében, hogy kevés olyan terület van, ahol ez nehezebb feladat lenne, mint éppen a médiapiac. Jómagam például tíz évvel ezelőtt még épphogy csak ismerkedni kezdtem az internettel, és még nem volt mobiltelefonom. A Google működési alapjául szolgáló keresési mechanizmust, az úgynevezett Page Ranket mindössze 2001-ben szabadalmaztatták, öt évvel ezelőtt még nem volt YouTube, a Twitter pedig három éve még épp’ csak születőfélben volt. Mindezek alapján bízvást mondhatom, arra a kérdésre, hogy mi lesz tíz év múlva ezen a piacon, az egyetlen őszinte válasz: fogalmam sincs róla.

Szigeti Péter A Kreatív című lap főszerkesztője.
Fotó: Kőhalmi Péter

Sejtéseim természetesen vannak, de majdnem biztos vagyok benne, hogy már két év múlva is félve olvasom majd vissza ezeket a sorokat, 2015-ben pedig hangosan fogunk kacagni jó pár feltevésen. Napjaink médiaiparának ugyanis pont az a legfőbb jellegzetessége, hogy elképesztő sebességre kapcsolt a különböző új eszközök és csatornák megjelenése, szinte követhetetlen sebességű technológiai és tartalmi forradalom zajlik.

Két dolog elég biztosnak tűnik már most is, és ezek nagyban meghatározzák majd, milyen irányba halad a tartalompiac, illetve az egész kommunikációs ipar. Az egyik, hogy fordulóponthoz érkeztünk a szélessávú internet-hozzáférés elterjedésében. Az ma még kérdés, hogy döntően milyen platformon – kábelen, ADSL-vonalon, netán mobilhálózaton – keresztül érkezik majd a jel az otthonokba, munkahelyekre és közterekre. Az viszont nagyon is valószínű, hogy aki szeretne magának komoly kétirányú adatforgalmat lehetővé tevő kapcsolatot, az viszonylag olcsón gyakorlatilag bárhol hozzáférhet majd, tehát az internet egyfajta közművé válik.

A másik jól látható irány, hogy a tartalmak a nyomtatott lapokról a digitális képernyőkre tartanak – bármilyen ironikus is mindezt egy hetilap oldalain olvasni egy havi magazin főszerkesztőjétől. A tendenciák – az eladási, olvasottsági és reklámbevételi adatok – azt mutatják, hogy a nyomtatott média előbb-utóbb nagyobbrészt átadja a helyét az elektronikusnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nyomtatott sajtó tíz év múlva nem létezik majd, de az meglehetősen biztosnak tűnik, hogy kizárólag nyomtatott sajtótermékek előállításából legfeljebb nagyon kevés, nagyon speciális tartalmat kínáló cég lesz képes megélni.


Hogy pontosan mi fog történni az elkövetkező években, azt, mint említettem, nagyon nehéz megjósolni. Van viszont négy olyan jól körülhatárolható dilemma, amelyre feltétlenül választ kell találniuk a médiaipar szereplőinek a következő évtized végéig.

1. Valóban van-e konvergencia, azaz csökkeni fog-e az átlagfogyasztó által használt eszközök száma? Magyarán, érdekében áll-e a készülékgyártóknak, hogy az asztali számítógépet, a laptopot, a mobiltelefont, a televíziót, a fényképezőgépet, a GPS-navigátort, a DVD-lejátszót, a játékkonzolt és a hifitornyot kevesebb eszközre cseréljük. Én azt valószínűsítem, hogy nem. Bizonyosan lesznek még kísérletek az összevonásra, ám miközben az a többség számára várhatóan mindegy lesz, hogy az íróasztalon álló nagyteljesítményű masinát számítógépnek vagy játékkonzolnak hívják-e (utóbbi is alkalmas internetezésre, zenelejátszásra és filmnézésre), az is bízvást megjósolható, hogy nem sokan lesznek, akik valóban filmeket szeretnének majd nézni a mobiltelefonjukon.

2. Ki fog fizetni és milyen tartalomért? A GfK Custom Research és a GfK Association a The Wall Street Journal Europe megbízásából 17 országban – köztük Magyarországon – készített felmérést az online tartalomfogyasztásról, ennek eredményeit december közepén publikálták. A kutatásból az derült ki, hogy a hazai lakosság mindössze 7 százaléka lenne hajlandó internetes tartalomért fizetni, a többiek ingyen és lehetőleg reklámmentesen szeretnének ahhoz hozzájutni. Ezen a téren valószínűleg csalódás éri majd a következő években mind a hazai, mind a fizetésre náluk azért némileg nyitottabb nemzetközi felhasználókat. Egyértelmű ugyanis, hogy a minőségi tartalom sok pénzbe kerül, illetve kevés pénzből gyengébb tartalom állítható elő. Persze az is biztos, hogy ameddig valami könnyedén elérhető ingyen, addig a fogyasztók nagy többsége nem fog érte fizetni. Elég a hagyományos zeneszektor és a pornóipar elmúlt pár évben bekövetkezett megroppanására gondolni ahhoz, hogy megértsük: a médiacégek elemi érdeke, hogy kitaláljanak valami olyan üzleti modellt, amelyben megoldható a tartalomgyártás finanszírozása.

Amiért pénzt lehet kérni, az az eredeti, hozzáadott értékkel rendelkező, megkülönböztethető tartalom lesz. Hírszolgáltatásért például önmagában nem lesz egyszerű pénzt szedni, ellenben alapos elemzésekért, vagy közösségi élményt kínáló szórakoztató tartalmakért – például online játszható játékokért, ahol a közös tevékenység része az élvezetnek – nagyon is. A legvalószínűbb az, hogy a tartalomszolgáltatók valamilyen, a mai kábelszolgáltatói rendszerhez hasonló átalánydíjas megoldást fognak alkalmazni. Ebben egy nem túl magas összegért cserébe juthat a fogyasztó mindenféle nézni-, hallgatni-, olvasni- és játszanivalóhoz. Emellett pedig változatlanul szükség lesz a hirdetők pénzére is. Az más kérdés, hogy az óriási reklámzajban utóbbiak egyre inkább rákényszerülnek, hogy olyan anyagok készüljenek, amelyek maguk is szórakoztatók, ellenkező esetben a fogyasztók kerülni fogják azokat.

3. Mennyire lesz interaktív a kommunikációnk? Az elmúlt néhány évben gyakorlatilag minden, médiával és reklámmal foglalkozó szakcikk és konferencia arról szólt, hogy felgyorsult és átalakuló világunkban senki nem engedheti meg magának, hogy ne legyen interaktív, a kommunikáló márkáktól a tévétársaságokig. Ebből eredeztethetők a Twitteren csiripelő nagyvállalatok és a jövő kommentelésre is alkalmas tévékészülékei. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ebben a diskurzusban az interaktivitás egy kicsit túlértékelődött: attól még, hogy a technológiai lehetőség adott ehhez, nem mindenki és nem minden szituációban vágyik erre.

4. Valós vagy nem valós időben fogyasztunk tartalmat? A XX. század második felében a nap járásán túl leginkább a média strukturálta az emberek életritmusát: a reggeli kávé mellett újságot olvastunk, útban a munkába rádiót hallgattunk, este híradót néztünk. A század legvégén, az internet megjelenése idején, a médiateoretikusok egy jelentős része ennek a rendszernek a megbomlását, a „közös idő” eltűnését vizionálta. Az elképzelés szerint a megnövekvő lehetőségek, a számtalan csatorna megjelenése oda vezet, hogy eltűnik a médiafogyasztásban az egyidejűség, mindenki mást csinál és néz, és ennek következtében nem is lesz majd miről beszélnünk egymással.

Ezek az elképzelések tévesnek bizonyultak. A közösségi médiacsatornák megjelenésével újra lett értelme az egyidejűségnek. Olyan ugyan már sosem lesz, hogy négymillió magyar együtt nézi a Dallast, olyan viszont igen, hogy az ugyanazon focimecset különböző csatornákon követő ismerősök például a Facebookon vagy egyéb virtuális közösségekben beszélik meg valós időben, a mérkőzés közben, melyik kommentátor mond nagyobb sületlenségeket. Ez a hirdetőknek jó hír, mert a fogyasztók a jövőben is megtalálhatóak lesznek nagy elérést biztosító felületeken is.

Már csak azt kell kitalálniuk, és ez sem apróság, hogy miként szólítják meg őket. A kulcskérdés az egész kommunikációs iparág számára továbbra is ez marad.

Kapcsolódó cikkek