- Néhány nappal ezelőtt „köszönthették” a 120. csődbe ment bankot az Egyesült Államokban. Az eurózóna hitelintézeteinek eredménye sem túl biztató: szektorszinten már a múlt év veszteséget hozott. Ehhez képest a magyar bankok remek kondícióban vannak, az idén félévkor is csak néhányuk fordult mínuszba. Elképzelhető, hogy a rossz hitelek miatt növekvő céltartalékképzés az év végére idehaza is elviszi a profitot?

– Óva intenék attól, hogy összemossuk a dolgokat. A mostani pénzügyi válságnak egészen mások a gyökerei Európa centrumában és az Egyesült Államokban, mint a mi szűkebb régiónkban. Ott az árnyék-bankrendszer, a toxikus eszközök és a magas tőkeáttétel jelenléte okozott veszteséget. E három tényező egyike sem volt jelen Közép- és Kelet-Európában. Ami viszont közös, az a korábbi túlzott kockázatvállalás, a recesszió, a hitelezés megtorpanása és a hitelezési veszteségek gyarapodása. Ez a magyar bankok profitját is eszi. Ugyanakkor 2009 első felében még hatottak azok a tényezők, amelyek korábban a nagy jövedelmezőséget eredményezték, és több egyedi vagy átmeneti tétel – például a pénzügyi műveletek eredménye – ellensúlyozni tudta a hitelveszteséget. Ez mindenképpen pozitív meglepetés és jó hír.

– Nem kell attól tartanunk, hogy romló tőkehelyzetük miatt az anyabankok majd a magyar leánybankok profitjából igyekeznek minél többet elvonni?

– Ez 2008-ban is megtörténhetett volna, ám akkor még csökkent is a profit repatriálása. Az anyabankok részéről felelős tulajdonosi magatartást láttunk, nem vonták ki a forrásaikat, a tőkéjüket, és láthatóan hosszú távon hisznek a közép- és kelet-európai expanzió alapjául szolgáló üzleti modellben. Vagyis abban, hogy a felzárkózás miatt ebben a régióban magasabb a relatív jövedelemnövekedés, mint a centrumban.

– Az eredményesség szempontjából kulcskérdés az ügyfelek fizetőképessége, a hitelportfólió minősége. De tudnak-e trükközni a bankok a céltartalékképzéssel?

– Olyat nem láttunk, hogy rendszerszinten halasztanák a céltartalék megképzését. A várható hitelezési veszteségeket a jegybank is folyamatosan számolja és prognosztizálja, és azt tapasztaljuk, hogy ezzel összességében egyezik a bankok által elszámolt céltartalék. Vannak egyedi eltérések, akad például, aki előrébb hozza a céltartalékképzést, de végeredményben az történik, amit korábban is vártunk: az úgynevezett hitelveszteség 1-ről mostanra 2 százalékra emelkedett, az év végén pedig megközelítheti a 3 százalékot. A hitelveszteség 2010 első felében tetőzhet, 3,5 százalékon. Ehhez képest negatív meglepetésre nem hiszem, hogy számítanunk kell.

– Ha már a konkrét számoknál tartunk: korábban 10–15 százalékos rosszhitel-aránnyal sokkolta a szakmai közvéleményt. Mikor fog ez bekövetkezni?

"Ma már nem a likviditás a szűk keresztmetszet, hanem a banki kockázatvállalás. A bankoknak van pénzük, csak nem tudják a tulajdonosaik által elvárt biztonságos kockázati szinten kihelyezni."

– Először is tegyük tisztába, hogy mi mit jelent. Két mutatót érdemes figyelni. Az egyik a nem fizető – nem teljesítő vagy nem termelő – hitelek aránya, amely megmutatja, hogy a teljes hitelállománynak mekkora hányada került a türelmi zónán kívülre. Vagyis mekkora a jellemzően már 90 napja nem fizető ügyfelek hitelének az aránya a teljes portfólión belül. Ez az, ami – szintén valamikor 2010 első felében – 10–15 százalékon éri majd el a csúcsot. A másik mutató azt jelzi, hogy a banknak ebből a problémás hitelállományból végső soron mekkora vesztesége keletkezik. Biztosan nem 100 százaléknyi, hiszen ott vannak a hitelek mögött a fedezetek. A lakáshiteleknél tehát lényegesen kisebb, a fedezetlen hiteleknél egyes esetekben viszont akár a 100 százalékot is megközelítheti. A nem teljesítő hitelek egészére átlagosan 30–35 százalék körüli a veszteség. A két fenti arány szorzataként jön ki – szintén a teljes hitelállományra vetítve – az általunk említett 3,0–3,5 százalékos, eredményt rontó veszteségráta.

– Azért az sem mindegy, hogy 10, vagy 15 százalék lesz a rossz hitelek aránya.

– Azért ilyen tág a sáv, mert a különböző hiteltípusokat, vagyis a portfólió egyes elemeit nem egy időben és nem egyforma erővel éri a sokk. A vállalati hiteleken belül az úgynevezett cash flow alapúak például sokkal jobban ellenállnak a recesszió kedvezőtlen mellékhatásainak, mint a projekthitelek, a lakossági kölcsönöknél pedig óriási különbség van a lakáshitelek és a többi között. Ezért mondjuk azt, hogy a 10–15 százalékos sávba várjuk a nem fizető hitelek arányának a tetőzését. Ettől egyébként nem kell megijedni. Gondoljunk csak arra, hogy a kilencvenes évek elején 30–35 százalékos volt a bukott hitelek aránya az úgynevezett transzformációs sokkhatás következtében, némely elező ezt az arányt alkalmazta a mai helyzetre is. A mostani recesszió viszont, bár bizonyos értelemben súlyosabban érinti a gazdaságot, mint a transzformációs sokk, méretét, mértékét és a pénzügyi szektorra gyakorolt hatásait tekintve sokkal mérsékeltebb, mint amilyen az volt. Ráadásul a bankrendszer jövedelemtermelő képessége és tőkehelyzete ma jóval erősebb, ez pedig segít elnyelni a veszteségeket.

– Mekkora kockázatot hordoznak a bankokénál esetenként sokkal rosszabb portfóliót felépítő pénzügyi vállalkozások, például a lízingcégek vagy a jelzálogházak? Lesznek-e bedőlések ezeken a részpiacokon?

– A lízingcégeket 3–4 évvel ezelőtt már érte egy sokk, az egyéb hitelnyújtással foglalkozó vállalkozásokat pedig a tavaly őszi krízis rengette meg. A bankok több esetben leállították a finanszírozásukat, nem egy vállalkozást beolvasztott a saját refinanszírozó partnere, és erre a jövőben is látunk még példát. Sokan kiszállnak a piacról, és aligha térnek vissza. A veszteség, ami ezeknél a vállalkozásoknál keletkezik, természetesen érinti a bankokat, de egyik esetben sem oly mértékben, hogy az tőkevesztést okozna. Ugyanakkor a piacon maradó vállalkozások tevékenysége minden bizonnyal közelíteni fog a nyugat-európai standardokhoz, és például a lízingcégek valóban lízinggel foglalkoznak majd, nem pedig fedezetlen autó kölcsönzéssel, mint ahogy eddig tették.

– A mából visszatekintve: zsákutca volt a svájci frank alapú hitelezés Magyarországon?

– Amikor elindult a devizahitelezés, akkor speciális helyzetben voltunk. Az árfolyamsáv miatt a monetáris politika hatásmechanizmusa gyakorlatilag fixen tartotta az árfolyamot, és elfedte a kockázatokat. Ebben a helyzetben akár racionálisnak tűnhet a lakosság lépése, amikor devizában adósodott el. A svájci frank preferálása az euróval szemben persze megkérdőjelezhető, hiszen a svájci frank zónához soha nem terveztünk csatlakozni. A hitelfelvétel során az irracionális döntés az volt, amikor nem hitelnagyságot, hanem törlesztő részletet választottak, azaz a forintban felvehetőnél nagyobb hitelt, így magasabb eladósodottságot vállaltak az ügyfelek. Ez bosszulja most meg magát. A monetáris rezsim viszont időközben megváltozott (az intervenciós sávot 2008 februárjában eltörölték – a szerk.), és ennek a következményeivel, no meg a gazdasági válság kirobbanásával nem kalkuláltak, nem is kalkulálhattak a devizaadósok. Jól érzékeltethető a helyzet a Gömböc nevű magyar matematikai találmánnyal. A Gömböc olyan különleges test – amúgy megtekinthető a Magyar Nemzeti Bank konferencia központjában –, amelynek két egyensúlyi pontja van, de ebből csak az egyik stabil. A devizahitelezésnél is kibillent az egyensúly, és a korábbi instabil nyugvópontot ma már senki nem kívánja vissza.

– Mint ahogy a források teljes elapadását sem. A likviditásszűke mára enyhült, a bankok viszont több mint 3500 milliárd forintot, eszközeik durván 20 százalékát tartják kéthetes jegybanki kötvényben, ahelyett, hogy hiteleznének. Miért?

– Egy félreértést tisztáznunk kell. A nemzetközi intézményektől – a Nemzetközi Valutaalaptól és az Európai Uniótól – eddig lehívott összeg a mérleg egyik oldalán az MNB tartalékait növelte, miközben szükségszerűen a mérleg másik oldalán, mint a kereskedelmi bankok jegybankkal szembeni követelése jelenik meg – meghatározóan az Ön által is említett kéthetes kötvény formájában. Ez olyan, mint a forró krumpli, csak éppen most nem dobálja senki. Ennek a jegybankkal szembeni követelésnek a teljes volumene állandó, viszont a bankok közötti megoszlásának folyamatosan változnia kellene, egyik banktól a másikig kellene forognia, miközben hitel formájában a vállalati szféra működését segítené. Ma tehát már valóban nem a likviditás a szűk keresztmetszet, hanem a banki kockázatvállalás. A bankoknak van pénzük, csak nem tudják a tulajdonosaik által elvárt biztonságos kockázati szinten kihelyezni, hiszen a recesszió következtében automatikusan megnőtt a gazdaság szereplőinek a rizikója. Ez egészen addig így lesz, amíg vagy nem erősödik a bankok kockázatvállalási hajlandósága, vagy a rizikót nem „emeli ki” valaki a rendszerből, pontosabban nem csökkenti – garanciavállalás formájában. Márpedig ezt két szereplő tudja megtenni. A külföld – például az Európai Beruházási és Fejlesztési Bank –, illetve a magyar állam a maga garanciaprogramjaival. Tudomásom szerint folyamatos egyeztetések folynak egyrészt külföldi intézményekkel, másrészt a hazai Garantiqua Zrt.-vel az eddiginél komplexebb és hatásosabb garanciaprogramok kialakításáról. Ezek nélkül a vállalatok nemhogy beruházni nem tudnak, de a működésükhöz szükséges készleteiket sem tudják finanszírozni, és közülük sok nem éli túl a válságot. A vállalati hitelezés tehát kulcskérdés: ha nem sikerül szinten tartani, újraindítani, akkor tovább mélyülhet a recesszió.

– De hiszen maga a jegybank is éppen korlátozni kívánná a hitelezést! A bankok nem lelkesednek a javaslatokért, sőt, úgy tudjuk, a jövedelemarányos hitelfelvételi limit ötletét nem is fogják lenyelni.

– A jegybank szabályozási javaslata kifejezetten nem a vállalati hitelekre, hanem a lakossági hitelezés recesszió utáni felfutásának korlátozására vonatkozik. Ebben a javaslatban nem a paraméterek a fontosak, hanem az, hogy két oldalról biztosítsuk a lakosság felelős hitelezését. Egyrészt mérsékeljük a fedezet arányában felvehető hitelt, másrészt előírjuk az adós jövedelemi helyzetének kötelező vizsgálatát. A tanulságokat kénytelenek a piaci szereplők levonni: a 2004–2007-es hitelboom egyszeri fejlődési rendellenesség volt, aminek nem szabad megismétlődnie. Az általunk javasolt szabályozás nem most gátolja a hitelezést, hanem majd akkor tartja kordában, amikor újra elszaladna a szekér. Anticiklikus szabályozásról van tehát szó, amiről várhatóan még az idén kormányrendelet születhet. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: számokkal is alátámasztható az ilyen intézkedések jótékony hatása. Kezdetben ugyan némileg visszafogja a gazdasági növekedést az alacsonyabb hitelfelvételi ráta, de a folyó fizetési mérlegen és az ország sérülékenységének csökkentésén keresztül hosszú távon éppen, hogy gyorsítja azt.

Kapcsolódó cikkek