Hosszas várakozás után, az elmúlt hetekben megkezdődtek az egyeztetések az egészségügyi tárca, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) és a gyógyászati segédeszközöket forgalmazó cégek érdekképviseletei között. Sajnos, nem azon az alapon, amiért a szövetségek az elmúlt év során többször is kezdeményezték a kapcsolatfelvételt: a társadalombiztosítási (tb) támogatási lista korszerűsítéséért, új termékek, új termékcsoportok listára kerüléséért, illetve az indokolt áremelések és a forintárfolyam-változások követése érdekében.

Rokkantnyugdíjas. Több termékcsoportban csökkent a betegeknek felírható darabszám. Fotó: Getty

A jelenlegi téma, amiért a minisztérium és az OEP most a gyártókhoz, forgalmazókhoz fordult, ugyanaz, mint Molnár Lajos minisztersége óta, azaz 6 éve szinte minden évben: hogyan tudjuk megállítani a biztosító kasszájából a növekvő pénzkiáramlást, hogyan tudjunk a gazdasági tárca által megadott pénzügyi kereteken belül maradni? A 2011. évi, több mint 50 milliárd forintos kiadást hogyan lehet leszorítani az idei költségvetési tervben meghatározott, alig több mint 43 milliárd forintra, mely összegnek már tartalmaznia kell az áfakulcs változásából adódó 1 milliárd forint többletköltség fedezetét is? Mint a gazdaság számos egyéb területén, itt is a pénzügyi szempontoknak kell a valós, jelen esetben a gyártói, szolgáltatói és ellátói, valamint a betegérdekeket alárendelni. És mint a megtakarítások tervezése során történni szokott, a spórolás csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem oldható meg a felek által elszenvedett érdeksérelmek nélkül.
<#zaras_figyelo#>

A helyzet pikantériáját és egyben szomorúságát azonban az adja, hogy inkább örülnünk kellene annak, hogy egyre több rászorulóhoz jutnak el a segédeszközök (vannak területek, ahol a potenciálisan ellátandóknak csak mintegy 30-50 százaléka részesül ellátásban), egyre több ember élhet az OEP által támogatott segédeszközöknek köszönhetően tartós vagy átmeneti egészségkárosodása ellenére teljesebb életet, beleértve azt is, hogy többen dolgozhatnának. Ugyanis a növekvő kiadás növekedő ellátást, magasabb ellátotti számot jelent. Így a spórolás ebben az esetben oda vezet, hogy dönteni kell, hogy mely betegcsoportok, mely termékek támogatásából kell visszavenni, kik azok az érintettek, akiknek a helyzetén egy esetleges támogatás-visszafogás a lehető legkevesebbet rontana. Tehát mint már 6 éve folyamatosan, újra és újra vissza kell lépni, miközben nemzetközi összehasonlításban Magyarországon extrém magas, mintegy 800 ezerre tehető a rokkantnyugdíjban részesülők száma. Ez a hatalmas szám persze több tényező következménye, és tagadhatatlan, hogy a rokkantnyugdíjban részesülőknek egy része inkább szociális, mint egészségügyi alapon került a rendszerbe. Viszont, ha a gyógyászati segédeszközök jóvoltából a valóban fogyatékosoknak akár csak 5-10 százaléka visszakerülhetne a járulékfizetők körébe, az állam megtakarítása a rokkantnyugdíjakon több lenne, mint a jelenleg mintegy 43 milliárd forintra tervezett teljes gyógyászatisegédeszköz-kassza!

Az adatok megtekintéséhez kattintson!

Tehát megkezdődtek az egyeztetések a kassza betarthatósága érdekében, a hozzáállás a kérdéshez a felek részéről azonban egészen más, mint korábban megszokhattuk. Míg 6 éve az egyeztetések azt jelentették, hogy bár mindenki elmondhatja a saját álláspontját, azt a másik félnek, jellemzően a minisztériumnak, nem kell figyelembe vennie a döntések meghozatalánál, ma úgy tűnik, hogy az egészségügy irányítói valóban számítanak a szakma véleményére és javaslataira is. A tárgyalásokon az is érezhető, hogy igazából a minisztérium sem szívesen kurtítana a meglévő ellátásokon, hiszen, ismerve a jelenlegi helyzetet, tisztában vannak azzal, hogy az elmúlt 6 évben hozott megszorítások már majdnem a végsőkig feszítették a betegek és a gyártók, forgalmazók tűrőképességét. Tudják, hogy nagyon sok termékcsoportban jelentősen csökkent a betegeknek a termékekből felírható darabszám, annak további csökkentése már komoly ellátásbeli problémát okozna (például az intenzív kötszerre szoruló, a súlyos inkontinens vagy a dekubituszos betegeknél), illetve több terméknél a gyártók, a gyógyszerek piacáról ismert licitrendszerhez hasonló szisztémában, az elmúlt években érdemi árengedményeket tettek. Sok gyártó az előző években végrehajtott kényszerű árcsökkentések után most a forint gyengülése következtében nehéz helyzetbe került, nem ritka a veszteséggel történő forgalmazás sem. A termékek áremelését pedig gyakorlatilag lehetetlenné teszi a Molnár Lajos idejében meghozott, és ezen a téren azóta sem változtatott szabályozás. Ezen rendelkezés értelmében, még ha az OEP el is fogadná a gyártó áremelési igényét, a támogatási szisztéma miatt az emelt árhoz nem járna magasabb támogatás, azaz a betegnek kellene többet fizetnie, illetve a termék elveszítené a közgyógyellátottak részére való felírási lehetőséget. A gyártónak, forgalmazónak mindkét esetben számottevő forgalomcsökkenéssel kellene szembenéznie, amit a többségük nem kockáztat, hanem inkább megpróbál szintén a saját háza táján takarékoskodni.

És itt, ezen a ponton jutunk el cikkem megírásának céljához, ahhoz, hogy bemutassam esetünkben a spórolás kontraproduktivitását. Ehhez nem kell mást tennünk, mint az ábra segítségével megnéznünk, hogy valójában mi is történik az OEP által a termékek támogatására kifizetett pénzzel.

Miként az az ábrán nyomon követhető, a gyógyászati segédeszközökre kifizetett támogatásnak több mint fele közvetlen vagy közvetett adók és járulékok formájában visszaáramlik a központi költségvetésbe, azaz az állam számára nem jelent valódi kiadást. A társadalombiztosítási támogatás által lehetővé tett úgynevezett multiplikátorhatásokat igen nehéz becsülni. Közelítőleg mégis feltételezhetjük, hogy a gyó-
gyászati segédeszközöket forgalomba hozó 20 legnagyobb cég termékei után kifizetett 27 milliárd forintnyi tb-támogatás 15-18 milliárd forintnyi állami adóbevételt tesz lehetővé. Ebből a számításból az is következik, hogy a betegek ellátása, jelen példára vonatkoztatva, 27 milliárd forint helyett az államnak valójában csak nettó 9-12 milliárdjába kerül. Ha ehhez még hozzávesszük, az ábra által nem vizsgált, a gyártó forgalmazó cégek által fizetett egyéb alapanyag- és szolgáltatási költségek adó- és járulékvonzatait, úgy láthatjuk, hogy a megszorítás legnagyobb vesztese végső soron maga az állam!

Hiszen az általa vélt megtakarításnak alig egyharmada lesz igazából csak valós, ebben az esetben viszont érdemes feltenni a kérdést, a cikk elején említett helyzetre példánkat visszavetítve, érdemes-e 2-3 milliárd forint nettó megtakarítás érdekében betegek tömegének ellátását rontani, illetve a szakmában dolgozó cégek működési körülményeit végképp ellehetetleníteni?

Tudjuk, hogy minden fillér számít, és Magyarország jelenlegi gazdasági helyzete, legalábbis első látásra, nem engedi meg több pénz kiáramlását, jelen írásomban azonban éppen arra szerettem volna a figyelmet felhívni, hogy igenis érdemes lehet a büdzsé egyes költségsorainak kicsit jobban is utánanézni. Hiszen esetünk egy klasszikus példája annak a közgazdasági iskolákban tanított tételnek, hogy a gazdaság élénkítése érdekében az állam mint vásárló/beruházó hogyan tudja a gazdasági növekedést, fogyasztást ösztönözni. Vásárlásaival esetünkben nemcsak forgalmat generál, megélhetést biztosít a szektorban dolgozó több tízezer embernek, de egyúttal ellát közel 1 millió rászorulót segédeszközökkel, visszautalva példánkra, rendkívül költséghatékony módon.
Biztosak vagyunk tehát abban, hogy valóban itt kell spórolni?
A szerző az Orvostechnikai Szövetség elnöke

Kapcsolódó cikkek