A külföldi tulajdonú vállalatok világa meglehetősen színes, itteni működésük hátterében különböző stratégiai megfontolások húzódnak meg. A multik egyik jelentős csoportja – többnyire feldolgozóipari vállalatok tartoznak ide – a viszonylag alacsony bérköltségekre és az előnyös logisztikai körülményekre építi beruházási politikáját. Ezek a cégek többnyire exportőrök. Egy másik, főleg a kereskedelemre és az építőiparra jellemző megközelítés viszont a magyar belső kereslet bővülésére, illetve a piaci részesedés növelésére alapozza üzletpolitikáját. A távol-keleti befektetők számára Magyarország az EU belső piacaira való bejutás lehetőségét kínálja. Már ez az egyszerűsített csoportosítás is nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a külföldi tulajdonú társaságok magyarországi leányvállalatait igencsak különböző stratégiai célok jegyében működtetik.

Igaza van Chikán professzornak abban, hogy „húsz éve beszélünk a kkv-k támogatásáról, de máig nem találtuk meg a megfelelő eszközöket a fejlesztésükre”, s „a kormányzatok mindig a rövid távú, jövedelem elosztó képesség felé fordították a figyelmüket”. Hozzáteszem: és a munkahelyteremtés rövid távú megvalósítási lehetőségei felé. A kiszámítható, tényekre és elemzésekre alapozott szakpolitikai és stratégiai döntéshozatal és a jogbiztonság garanciális feltételeinek biztosítása nem erőssége a magyar kormányoknak. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikája olyan helyzetet teremtett, amelyben a magyar tulajdonú vállalatok magatartását nem a növekedésorientált, innovatív üzleti-fejlesztési stratégiák, hanem a rövid távú túlélési technikák jellemezték. Ennek egyenes következménye volt a gyenge tőkeképződés. Ilyen körülmények között az innovációban és a vállalkozások növekedésének finanszírozásában máshol fontos szerepet játszó kockázati tőke nálunk kevéssé töltheti be klasszikus funkcióját.

Komoly problémák vannak a vállalkozói kedvvel is. A KSH egy pár évvel ezelőtt készített felméréséből az derült ki, hogy a cégalapítás indokai között – 40 százalékos részaránnyal – az szerepelt, hogy az érintettek nem tudnak alkalmazottként elhelyezkedni. A második legfontosabb motivációs tényező – csaknem 30 százalékkal – a magasabb jövedelem reménye. Megállapítható tehát, hogy Magyarországon nagyon magas a kényszervállalkozók aránya. Ezt erősíti az a statisztikai tény, hogy a működő vállalkozások mintegy fele részmunkaidős vállalkozás. A létszám alapján közepesnek minősülő vállalkozások esetében is pontosítanunk kell, mert ezeknek egy része nem éri el az EU által megállapított évi 10-50 millió eurónyi évi nettó árbevételt; teljesítményük alapján inkább a kisvállalati kategóriába tartoznak. Következésképpen igen vékony a magyar gazdasági szervezeteknek az a rétege, amely versenyképes módon képes saját termékével vagy szolgáltatásával megjelenni a hazai és a nemzetközi piacokon. Ezek azok a vállalkozások, amelyek felismerték, hogy az értékteremtésben kitüntetett szerepe van a saját forrásból táplálkozó, vagy megvásárolt tudásnak és a magasan kvalifikált munkának. Ebből a körből kerülnek ki a multikkal együttműködő, azokkal stratégiai partnerségben működő belföldi tulajdonú vállalkozások.

Varga György közgazdász, a Figyelő volt főszerkesztője

A Top 200 projektünkhöz – Magyarok és multik: együtt, működve? – kapcsolódó vita eddigi hozzászólói: Chikán Attila (27. szám); Reszegi László (28. szám); Csaba László (29. szám); Fodor István (30. szám); Papp József (31. szám); Mádi László (32. szám).

Lapunk várja a reagálásokat, hozzászólásokat a szerkesztoseg@figyelo.hu e-mailre.

Kapcsolódó cikkek