A gazdasági válság által megrázott és recesszióba süllyedt országban az erős, nagy szakszervezeti szövetségek sztrájkokkal, a veszteséges bányák bezárása miatt a bányászok utcai tüntetésekkel fejezeték ki nemtetszésüket a kormány „megszorító” politikája miatt. Egyes iparágak protekcionista túlszabályozása, az állami tulajdonú vállalatok vesztesége, az állami túlköltekezésből és a válságból adódó bevételkiesése arra késztette a kormányt, hogy a versenyképességet és a munka termelékenységét növelő intézkedésekbe kezdjen.

A kérdés csak az, hogy ez pár sor a ’80-as évek első felében íródott-e a thatcheri Nagy-Britanniáról vagy napjaink spanyolországi fejleményeiről? Kísérteties a hasonlóság a szimptómák tekintetében: a gazdasági válság megrázta az országot, az állam többet költ, mint amennyit „megtermel”, a lakosság egyes csoportjai nagyfokú elégedetlenségnek adnak hangot… azonban az okok jelentősen különböznek.

Spanyolországot az eurozónához képest alacsony államadóssággal és jól kiegyensúlyozott költségvetéssel, de alacsony termelékenységi mutatókkal érte el a válság 2008-ban. (2007-ben a költségvetés 2,2 százalékos GDP arányos többletet mutatott, az államadósság a GDP 43 százalékán állt csökkenő trenddel.) Azonban e 2000-es években a közös európai valutával együtt járó alacsony kamatszint arra késztette a spanyol embereket és befektetőket, hogy az olcsó pénzbőséget „jól és gyorsan” megtérülő bizniszekbe fektessék, és a rohamosan növekvő ingatlanszektor azt sugallta, hogy itt nincs megállás vagyis „café para todos”. Mindenki vette is hitelre az ingatlanokat, amelyek ára a 2000-es évek elején szépen száguldott is. A befektetők hitelből építkeztek. A turizmus virágzott, a hozzá köthető (alacsony hozzáadott értékű) szolgáltatásokkal együtt. Ezen kívül csak néhány iparág volt, amely egészségesen fejlődött, és nemzetközi szinten is sikereket ért el, ezeket hívták a „Legyőzhetetlen Armadának”, melyek főleg nyugat- és dél-európai valamint latin-amerikai érdekeltségekkel rendelkeznek. Ilyen például a „fast fashion” iparágban az Inditex (Zara, Pull & Bear, Massimo Dutti, Bershka, Stradivarius, Oysho), a telekommunikációban a Telefónica, pénzügyi szektorban a Banco Santander és a BBVA, közlekedési infrastruktúra építés és üzemeltetés terén a Ferrovial és az Avertis, vagy az energiapiacon az Iberdrola. Ezen cégek többsége a 2000-es évek elején hitelből kezdett nemzetközi terjeszkedésbe, amely akvizíciók értéke mára jelentősen csökkent, vagyis veszteséges lett. Eközben az ipari és mezőgazdasági szektor állami támogatásokkal, protekcionista szabályokkal tudott csak fennmaradni a legtöbb spanyol régióban. (A katalánok kedvéért meg kell jegyezni, hogy ők – mint mindenben – itt is kivételek.)

A világválság által természetesen egyik iparág vagy szolgáltatói szektor sem maradt érintetlen, de az amúgy is versenyképes vállalatok és szektorok jobban működnek az új környezetben (is), mint az amúgy is mankón állók… Az építőipar gyakorlatilag teljesen leépült, több százezer kész vagy félkész lakás áll üresen a becsődölt cégek miatt, melyek nagyrészt hitelből építették és több millió munkahely tűnt el végleg. Meglepő, hogy míg Írországban vagy az Egyesület Államokban 20-25 százalékkal csökkent átlagosan az ingatlanok értéke 2008 óta, addig ez Spanyolországban 10 százalék.

Azonban ha belegondolunk, hogy „minden annyit ér, amennyiért azt megveszik”, akkor a bankok azon taktikája, hogy ha a bedőlt ingatlanokat tartják, és nem viszik piacra (nyomott áron), akkor a piaci ár nem csökken nagyon, és ezáltal az ingatlanok könyv szerinti értéke sem csökken. Ez pedig a számok ügyes kozmetikázásához vezet, ami a helyzetet azonban csak rontja és a probléma kezelését elodázza, így végül egyre súlyosabb lesz. Ezzel párhuzamosan a spanyol központi bank, Banco de España, a túlzott és rosszul menedzselt (de nevezhetnék politikai és nem gazdasági célok mentén menedzselt), a bedőlés határán lévő takarékszöveteket integrációra kényszerítette. Az így létrejött Bankia, Spanyolország negyedik legnagyobb bankja lett. Amikor kiderült (a nagyközönség számára 2012 májusában), hogy a Bankia fizetésképtelen, akkor vált világossá az, ami az ügyeket ismerők legalább fél évvel korábban is tudtak: az EU negyedik legnagyobb gazdaságának bankrendszere külső (kormányzati és/vagy európai uniós) segítség nélkül be fog dőlni. Ennek megakadályozására született meg a döntés az EU-pénzügyminiszteri tanácsán 2012. június 9-én, hogy 100 milliárd eurós keretösszeget hagynak jóvá a spanyol bankok feltőkésítésére. Az akkori döntés mellé még fogalmaztak meg hivatalosan makrogazdasági feltételeket (értsd további megszorításaikat). De mint tudjuk: ingyen ebéd nincs.

2012. július 11-én Mariano Rajoy a spanyol Cortes-ben ellenzéki bekiabálásokkal tarkított beszédében jelentette be a legújabb adóemeléseket és kiadáscsökkentési lépéseket. Csak a szokásos: állami alkalmazottak munkaidejének növelése és ellátásnak csökkentése, az áfa emelés 18 százalékról 21 százalékra (ami körülbelül most éri el az EU-s átlagot), a 6 hónap után járó munkanélküli segély csökkentése (mely egyébként 24 hónapig jár…).

Illetve néhány érdekes lépés (magyar best practice-ek külföldi alkalmazása?): az önkormányzati képviselők számának 30 százalékos csökkentése, a pártok és szakszervezetek állami támogatásának újabb 20 százalékos csökkentése (a már eddig bejelentett 20 százalékon felül). Természetesen hozzátette, hogy az államháztartás és bankrendszer jelenlegi helyzetéért a felelősség a 2004-2011 között kormányzó szocialistákat terheli (amiben sok igazság van), és ezek után hozzátette: „Az első vagyok, aki megteszi azt, amire senki nem vágyik. Azt mondtam, csökkenteni fogom az adókat, amihez képest most emelek rajtuk. De megváltoztak a körülmények, és nekem alkalmazkodnom kell hozzájuk.” Bár ez az őszinteség valószínűleg a 25 százalékos rekord munkanélküliséggel és 40 százalék fölötti fiatal munkanélküliséggel küzdő spanyolokat nem vigasztalja.

Nagy Sándor Gyula a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Kar Világgazdasági Tanszékének adjunktusa.