A júniusi EU-csúcstalálkozón az eurózóna államai újabb lépést tettek a közösségi adósságfinanszírozás felé azzal, hogy a válság kapcsán létrehozott alapok (EFSF, ESM) hozzáférhetőségét könnyítették - jelenleg Spanyolország és Olaszország számára. Görögország is "jól" választott, így további finanszírozásra lesz jogosult, Franciaország pedig küszködik az államadósság-finanszírozással. Így Németország gyakorlatilag magára marad az eladósodott euró-tagok finanszírozásában. De vajon miért és meddig hajlandó a német politikai vezetés ezt a szívességet megtenni? Vajon a görög/spanyol/olasz alkupozíció olyan erős, hogy zsarolható Németország, vagy utóbbinak éri meg veszíteni a dél-európai államkötvényeken? Ennek megválaszolásához át kell látnunk az euró-zóna adósságválsága mögött álló komplex összefüggéseken.

A jelentősen különböző fejlettségű országok által alkotott egységes valutaövezet eredménye egy olyan rögzített árfolyam, amely túlértékeli az alulfejlettek termelékenységét, és kontraszelektív módon kedvez nekik a hitelpiacokon. Ez a folyamat a következőképpen történt a válság előtt: az egységes valutához tartozó monetáris politika az általános övezeti árstabilitásnak köszönhetően néhány százalékos irányadó kamatot alkalmaz.

A piac úgy látja, hogy az egyes tagállamok kockázata alacsonnyá válik azáltal, hogy a stabil valutaövezetben vesznek részt. Ennek következtében a fejletlenebb tagországokban a háztartások és a vállalatok relatíve olcsón jutnak hitelhez. Ez - a jóléti, fogyasztói társadalomban - megnöveli a keresletet a szolgáltatások iránt, amelyet a helyi (vagy helyi munkaerőt foglalkoztató) szolgáltatók elégítenek ki, mivel ezekre a szolgáltatásokra az a jellemző, hogy helyben fogyasztják őket, és így nem kell versenyezni a külfölddel. (pl. kiskereskedelem, pénzügyi szolgáltatások, autókereskedés, távközlés stb., az ún. non-tradeable).

Ennek következtében e szolgáltató szektorok bére növekszik, amely viszont az exportra termelő ágazatokban is kikényszerít nominális béremelést. Utóbbi viszont a relatív bért emeli meg a nyugat/észak-európai gazdaságok bérköltségével szemben. (Ez mérhető pl. az ULC mutatóval.) Így már érthetővé válik, hogy miért német autót vesznek és holland paradicsomot fogyasztanak a görögök. Mert lehet, hogy a németek, hollandok többet keresnek, mint a görögök, de még ennél is többet termelnek, így a termelékenységhez viszonyított bérük valójában alacsonyabb lesz.

Az eddig felvázoltak következménye, hogy a versenyképtelenebbek többet importálnak, mint exportálnak a közös valuta piacán belül, miközben ezt a túlfogyasztást a külföldi megtakarításokból finanszírozott hitelbőségből finanszírozzák, hiszen a relatíve alacsony kamatok nem megtakarításra, hanem hitelből finanszírozott fogyasztásra ösztönöznek. Ezt a hiteléhséget a hazai gazdaságpolitika nem képes megállítani. (Bár meg lehetne tiltani a bankok felügyeleti eljárása során, de ez sem a közös piaci elveknek, sem a rövidlátó politikai érdekek nem felel meg.)

Mindeközben mi történik a fejlett tagállamokban? Ők gyűjtik be a fejletlenek túlzott importfogyasztásának értékét, és nyerik el a fejletlenebb országok közbeszerzési pályázatait, amelyekhez EU-s forrásokat rendeltek. Az így elért exporttöbbletből és megtakarításokból finanszírozzák a fejletlenebbek olcsó eladósodását.

Megállapítható tehát, hogy Németország nem érdekelt abban, hogy kiebrudaljanak bárkit is az egységes valutaövezetből, még úgy sem, hogy néhány százmilliárd euróval néha vissza kell tőkésíteni az európai bankszektort az országok külső egyensúlytalansága miatt. Főképp, hogy ezt a terhet lehetősége volt megosztania a többi eurózóna tagországgal. (Németország 27,13 százalékot, Franciarország 20,38 százalékot fizetett be.)

A német Statisztikai Szövetségi Hivatal adatai szerint, a német külkereskedelmi többlet 2011-ben Franciaországgal szemben 35,3 milliárd, Olaszországgal szemben 13,9 Spanyolországgal szemben 12,3 milliárd, Görögországgal szemben 3,1 milliárrd Portugáliával szemben 2,3 milliárd euró. Ha az egész euróövezetet összeadjuk, 101 milliárd euró feletti többlettel zárt a német gazdaság egy évben. (Csak Máltával, Szlovákiával és Szlovéniával szemben nem volt többlete.) És ebbe még nem számoltuk bele a hazautalt tőkejövedelmeket. Ezzel szemben például egy mentőcsomag, az EFSF német kezességi hozzájárulása nagyságrendileg 211 milliárd euró körül volt, ami egyszeri kiadás, és nem biztos, hogy a teljes garancia lehívásra kerül.

A német érdekből tehát nem a fejletlenek kizárása következik, hanem a jóval központosítottabb gazdaságpolitikai keretek kialakítása, nevezetesen a fiskális unió megvalósítása, amely benntartja és függőségben tartja a jelenleg eladósodott euró tagországokat. Ez irányba tett jelképes intézményi mérföldkő az júniusi EU-csúcson elhatározott egységes bankfelügyelet kialakítása az euróövezetben. Ezért cserébe aprópénznek tűnik a könnyebb hitelkeret-hozzáférés, amelyért a kötvénypiaci likviditásra szomjazó, eladósodott országok feladták a pénzügyi felügyelet hatáskörét.

Kutasi Gábor a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének adjunktusa.

 

 

Kapcsolódó cikkek