Banki illetéket számos tagállamban bevezettek, azok mértéke azonban a magyar válságadóhoz képest elenyésző, főként pedig a többi érintett tagországban alapvetően más az adóztatás tárgya. A legfontosabb különbség, hogy az európai banki illetékek úgynevezett korrektív adók, vagyis ezeknek csak egyik és nem is a legfontosabb célja az adóbevétel elérése. Elsődlegesen ugyanis az adózói magatartás befolyásolására irányulnak. Bevezetésük során a rendszerszintű kockázatok kezelhetőségét tartják szem előtt, a bankok túlzott kötelezettségvállalását, az idegen tőke túlságos igénybevételét, a tőkepiaci hiperaktivitást igyekeznek visszafogni. A magyar banki különadónak ehhez semmi köze, célja ugyanis csupán adóbevétel elérése. Pénzügyi tranzakciós adót szintén alkalmaznak néhány uniós államban, ezek azonban kivétel nélkül a tőkeforgalomra irányulnak, a magyar tranzakciós adó ezzel szemben éppen a fizetési műveleteket sújtja. Érdemes a bevezetendő magyar tranzakciós illetéket a pénzügyi tranzakciós adóról (FTT – financial transaction tax) szóló uniós irányelvjavaslattal összevetni (lásd táblánkat).

FISKÁLIS CÉLOK
A bevezetett magyar banki különadó és a bevezetendő magyar pénzügyi tranzakciós illeték olyan fiskális intézkedés, amellyel szemben fölvethető a tőkeszabadság meg nem engedhető korlátozásának a problémája. A pénzügyi szektort terhelő adók nyilvánvalóan rontják a piaci szereplők versenyképességét, és jelentős relokációs kockázatot rejtenek magukban. Feltétlenül korlátozzák a tőkemozgási szabadságot, amennyiben a piachoz való hozzáférést szűkítik, és ezért a tőkeszabadságot illuzórikussá tehetik. A tranzakciós illeték esetében a fizetési forgalom feltételeinek drasztikus megváltoztatása a tőkemozgást is illuzórikussá teheti. Azt is föl lehet vetni, hogy a tárgyalt magyar adók által érintett fizetési műveletek tisztán belföldi helyzethez kötődnek. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy a magyarországi bankszektor túlnyomórészt külföldi tulajdonban van, így a tagállami adók a határon átnyúló szabadságok kérdését nyilvánvalóan érintik. Az adóztatás tagállami hatáskör, a tagországnak azonban adóztatási hatalmát a közösségi joggal összeegyeztethető módon kell gyakorolnia. Tagállami korlátozás igazolható ugyan közérdekkel, de az EK Bíróságának állandósult gyakorlata szerint az adóbevételek növelése nem fogadható el valamely alapvető közösségi szabadság korlátozása igazolásának eszközeként. Nemzeti szabályozás csak akkor korlátozhatja a tőke szabad mozgását, ha azt valós és nyomós közérdek igazolja, és az nem diszkriminatív vagy protekcionista jellegű. A nemzeti szabályozás továbbá csak akkor igazolható, ha alkalmas az általa követett célok megvalósítására, és nem haladja meg az ezen célok eléréséhez szükséges mértéket, vagyis megfelel az arányosság követelményének. Ezek a feltételek nem állnak fenn.

NEM EXTERNÁLIA
A sérelmezett magyar adók nem externáliákra irányulnak, vagyis nem a transzparenciahiányt és volatilitást okozó tőkepiaci hiperaktivitás elriasztását célozzák, hanem a különösen hátrányosan érintett adózók normál tevékenységére hatnak. A banki különadó nem alkalmaz megkülönböztetést az idegen tőkével való ellátottság, a pénzügyi hiperaktivitás vagy a származékos pénzügyi termékekkel végzett műveletek tekintetében, mégpedig sem az adómértéket, sem pedig az adóalap meghatározását illetően. A tranzakciós illeték a fizetési műveletekre rak külön terhet, amelyek zökkenőmentes lebonyolítása alapvető a különféle szereplőknél, különböző címen és időpontban korábban született kötelezettségek feloldásában, illetve a piaci szereplők likviditásának biztosításában. Ez az illeték tehát nemhogy azt sújtaná, ami externália, hanem azt akadályozza, ami kívánatos. Az arányosság vizsgálata során a tranzakciós illetékkel szemben felhozható az is, hogy alaptalan illetéknek nevezni, megfizetésével szemben ugyanis az állam nem nyújt ellenszolgáltatást, mint például akkor, ha illetékfizetés ellenében valamilyen hatósági nyilvántartást végez el.

DISZFUNKCIÓK
A tranzakciós illeték esetében az aránytalanság sajátos problémája rendeződik azzal, hogy a fizetési műveleteknél hatezer forintos fix korlátot, sapkát vezetnek be, nem büntetve így azokat a nagyvállalatokat, amelyek likviditásuk napi kezelése során nagy összegben fizetési tranzakciókat bonyolítanak le. Az elfogadott törvény ismeretében is kijelenthetjük ugyanakkor, hogy továbbra is fennmaradnak alapvető problémák. A Magyar Nemzeti Bankra (MNB) és a Magyar Államkincstárra felső korlát nélkül kiterjesztett adó sérti a jegybanki függetlenséget és az államháztartás monetáris finanszírozásának tilalmát, torzítja továbbá a jegybank nyílt piaci műveletek révén megvalósítandó monetáris politikáját. Bár a kormány várakozásai szerint az MNB áthárítja az adó terhét a partner kereskedelmi bankra, ezt a jegybank vonakodik megtenni, mert akkor mintegy 2,5 százalékkal csökkenne a betétek után az MNB által fizetendő nettó kamat, és ez maga után vonná a jegybanki alapkamat hasonló mértékű csökkenését is. Ez utóbbi viszont a monetáris politika nem kívánt fellazításához vezetne. Ha a jegybank nem hárítja át az adóterhet, értelmetlennek látszik az adó, amelynek terhét az MNB veszteségfinanszírozása formájában automatikusan az államháztartás viseli; bár az adó éves átmeneti bevételt jelentene az államháztartásnak, ez azonban nem valódi bevétel. A felső korlát hiánya fölveti az MNB-vel szemben a diszkrimináció és a fizetőképesség szerinti adóztatás elve megsértésének problémáját is. Eleve bizarr egy olyan állami szervezetet megadóztatni, amely nem alanya a társasági adónak, és amelynek nyereségét az állam automatikusan elvonja, veszteségét viszont pótolja. Adóztatni olyan gazdasági szereplőt kell és lehet, amely az államtól független, az MNB nem ilyen.

PÓTLÁSI IGÉNY
Ha az EKB mint a legfőbb európai monetáris hatóság kifogást emel, az MNB megadóztatása miatt kieső bevétel pótlásáról kell gondoskodni, ez sapka alkalmazása mellett lehetetlennek látszik. A pénzintézeti különadó bevezetése előtt a magyar bankoknál a banki eszközökre vetített adóteher beleillett az OECD-átlagba, 0,4 százalék körüli értékkel. Ez 2011-ben fölment 0,8 százalékra, ezzel Magyarország listavezető lett. A pénzügyi tranzakciós illetékből 2013-a tervezett bevétel 283 milliárd, ugyanakkor a pénzügyi szervezetek különadójából 2013-ra tervezett bevétel 72 milliárd forint. Ez összességében nyilvánvalóan olyan nagyságrendű adóteher, hogy még ha a jegybank által becsült, az MNB-re eső 100-120 milliárd forintos bevétel ki is esik (amit persze valahogy pótolni kell), vitathatatlan a tőkeszabadság korlátozása, amihez képest a további kérdés már csak az igazolhatóság lehet.
Az OECD szerint a jó bankadó ösztönöz a tőkeakkumulációra, a betételhelyezésre és a kockázatos eszközöktől való megszabadulásra. A tervezett magyar tranzakciós adó egyenként és összességében is alkalmatlan ezen ösztönző hatások kiváltására. Anticiklikus is csak akkor lehetne, ha rendszerszintű kockázatokat célozna meg, de ahhoz értékpapír-műveleteket kellene adóztatni, az alkalmazott magyar adóra pedig ez nem áll, ugyanis fizetési műveletekre irányul. A pénzpiaci mozgás zavartalansága annyira fontos, hogy a pénzpiacok jól működő gazdaságban a fiskális politika számára lényegében tabut jelentenek. Ezt törte meg a magyar tranzakciós illeték. Nem válik javunkra.

Fölvethető továbbá, hogy a banki különadó és a tranzakciós illeték nemcsak a határon átnyúló tőkeforgalom megzavarására alkalmas, hanem hátrányosan érintheti az Európai Monetáris Unió működését, illetve abban Magyarország részvételét. Magyarország az Európai Monetáris Unió részese, habár átmenetileg derogáció hatálya alatt áll, amíg nem lép be az euróövezetbe. A kérdéses adók óhatatlanul befolyásolják a monetáris politikát, hiszen nem zárható ki, hogy az alkalmazott adók olyan mértékű terhelést jelentenek a pénzügyi piacok szereplői számára, hogy veszélyeztetik az európai monetáris rendszer zavartalan működését. Súlyos mulasztás, hogy az európai monetáris hatóságokkal elmaradt a konzultáció, és vészjósló, hogy az EKB korábban a magyarnál sokkal jobb belga pénzügyi adó tervét is elvágta még 2004-ben.

TOVÁBB TORZÍT
Lehetséges igazolási alkalom, ha egy különadó alkalmas a debt biasnek nevezhető anomália kezelésére, vagyis arra, hogy enyhíteni lehet az adózás azon torzító hatását, hogy a saját tőke nagyobb adóterhet visel, mint a kölcsöntőke az osztalék kettős adóztatása miatt. A globális pénzügyi válságban ugyanis ez a torzító hatás hozzájárult az olyan pénzügyi innovációk elterjesztéséhez, amelyek a kölcsöntőke preferálásán alapultak, ami viszont fokozta a válság pusztító hatását. A magyar különadók és a bevezetendő tranzakciós illeték teljességgel alkalmatlanok ennek a problémának a kezelésére, sőt, a banki különadó, de különösen a pénzügyi tranzakciós illeték egyenesen fölerősíti azt a torzító hatást. Ez azért van, mert az adó a fizetési műveletekre külön terhet rak, amelyek funkciója pedig a korábban valamilyen címen létesített fizetési kötelezettség feloldása. A banki különadóval sem sokkal jobb a helyzet, amely differenciálás nélkül a banki mérlegfőösszeg szerinti eszközöket világviszonylatban páratlanul magas adóval sújtja, függetlenül attól, hogy a vállalkozás nyereséges vagy veszteséges-e. Ezzel oly mértékben gyöngíthet el pénzügyi vállalkozásokat, hogy azok még anyabanki tőkepótlás esetén is képtelenek hasonló színvonalon ellátni feladataikat, mint korábban tették. Az ilyen gazdaságpolitika aláássa a befektetői bizalmat, ami végső soron az állam számára is megdrágítja a forrásszerzést. Ezáltal az egész társadalom károsodik.
Hogyan lehetett volna megfelelő módon adót bevezetni? Alkalmas gazdaságpolitikai eszköz lehet a pénzintézeti tevékenységek nagy részéhez kapcsolódó tárgyi áfamentesség pótlására szolgáló különadó, ahogy az OECD is javasolja. Dániában és Franciaországban például a bérköltségre vetnek ki a tárgyi adómentes szolgáltatás volumenével arányosan adót. A kieső adóbevételek pótlására egyébként az OECD a vagyonadók kiterjesztését és az ökoadók emelését javasolta.

Kapcsolódó cikkek