A fehérjekutató
PONGOR SÁNDOR ■ 59 éves ■ Olaszországban él ■ Bioinformatikus ■ Az Európai Bioinformatikai Egyesület elnöke, a trieszti Nemzetközi Génsebészeti és Biotechnológiai Központ bioinformatikai részlegének vezetője
a tizenöt éve egy olasz falucskában élő kutató 1981 óta dolgozik és oktat külföldön. Magyarországi kötődését megtartva sokat időzik Leányfalun és – munkájából következően – Szegeden, de szülővárosában, Budapesten is mindmáig otthon érzi magát. Vallja, az ember identitása megmarad, bárhová is veti a sors. Az 1980-as évek elején alakulófélben lévő új tudományággal az Egyesült Államokban kezdődött szoros kapcsolata; a New York-i Rockefeller Universitytől kapott meghívás után lehetősége nyílt a bioinformatika megszületése körül bábáskodni. Vegyészmérnök végzettségével később a gyorsan fejlődő diszciplína európai központjába, Triesztbe pályázott, s 1989 óta az olasz városban vezeti a Nemzetközi Génsebészeti és Biotechnológiai Központ általa alapított fehérjekutató és bioinformatikai részlegét. Munkacsoportjával a világon elsőként fejlesztették ki a fehérjék szerkezeti egységeinek szekvencia-adatbankját, amely nélkülözhetetlen egy organizmus teljes örökítőanyagának elolvasásához. Jelenleg ő tölti be az Európai Bioinformatikai Egyesület elnöki tisztét.  „A Magyar Tudományos Akadémia és az Európai Akadémia ugyanabban az évben választott tagjai közé, de amikor az európai szakmai szövetség elnöke lettem, az idehaza nem volt hír, Olaszországban viszont igen. Talán büszkék akartak lenni a városukra, a régióra.” Pongor Sándor 1991 óta az olaszországi központban Európa legnagyobb múltra visszatekintő bioinformatikai oktatásában és a hazai képzésben is főszerepet vállal.


A konok festőnő
REIGL JUDIT ■ 84 éves ■ Franciaországban él ■ Festőművész ■ Az egyetlen magyar származású kortárs festő
Párizs környéki aprócska lakásában egyre gyakrabban zavarja meg a csörgő telefon Reigl Juditot az alkotói elmélyülésben. A festőnőnek mind nehezebb elzárkóznia a nyilvánosság elől, hiszen a 37 alkotását jegyző párizsi Centre Pompidou után tavaly az egyik legjelentősebb európai modern gyűjtemény, a londoni Tate Modern is megszerezte egy munkáját. Sőt, az utóbbi években a gyűjtők és az aukciós házak is felfigyeltek rá, s az idén valósággal körberajongták képeit a párizsi Grand Palais-ben megrendezett Salon des Collectionneurs vásáron. Hét sikertelen kísérletet követően Reigl Judit 1950-ben jutott át végre a vasfüggönyön. „Elhagytam egy politikai rendszert, hogy azután egyhez se tartozzak. Sem kivándorló, sem menekült nem vagyok. Útlevél, bevándorlási engedély, minden pénz és személyi adatok nélkül, valóban szabadon vágtam át a kukoricaföldeken, hogy megkezdhessem új életemet” – emlékszik vissza a művész, aki a határtól gyalogszerrel veselkedett neki a Párizsba vezető útnak.
Még a legínségesebb időkben sem érdekelte, hogy eladhatók-e a képei. Függetlenségét megőrizve – ecset helyett egy függönyrúdból hajlított eszközzel, majd egy acélpengéjű karddal – pusztán az ösztöneitől hajtott, eufórikus állapotban kezdte alakítani a maga kedve szerint a festéket. Férfias erőtől sugárzó munkái a hatvanas évekre végül meghozták számára a nemzetközi elismerést egy New York-i kiállítás formájában. „Reigl Juditot nem lehet bekategorizálni, mert ő egész egyszerűen a Festő” – írja róla négy évtizeddel később Jean-Paul Ameline, a Pompidou központ művészettörténésze.
Magyarországon azonban még ekkor sem vett róla tudomást a művészettörténet. Ezt a festőnő azzal magyarázza, hogy a magyar gondolkodás még mindig elmaradott, s ez alól a művészeti élet sem kivétel. Külföldi sikerei ellenére a mai napig nem vásárolt tőle egy magyar múzeum sem, így a hazai közgyűjteményekben található egyetlen Reigl-képet ő maga adományozta tavaly a Ludwig Múzeumnak.
Azt, hogy annyi év közöny után végül szülőhazájában is felfigyeltek rá, csakis a konokságának köszönheti. Ugyanis 2005-ben azzal hívta fel Makláry Kálmán műgyűjtő-galériavezetőt, hogy visszavásárolná tőle egy képét, mivel úgy véli, az alkotás avatatlan kezekbe került. A beszélgetés végül a visszájára fordult, és Maklárynak sikerült rávennie a művésznőt, hogy érdemes megrendeznie első önálló hazai kiállítását a Műcsarnokban.●
 a Tate Modern gyűjteményében

 

Kapcsolódó cikkek