Rendkívül rövid idő leforgása alatt ugyanis többet ért el az EU a gazdasági integráció mélyítésében, mint előtte több mint egy évtized alatt. Más kérdés, hogy még ez a szédítő tempó is túl lassú ahhoz, amit a hatékony és gyors válságkezelés megkívánna. Az európai szinten eddig meghozott döntések elsősorban egy jövőbeni újabb válság megelőzéséhez lehetnek jók, ám egyértelműen nem elégségesek a valutaövezet fennmaradását már rövid távon veszélyeztető problémák kezelésére.

A legutóbbi, június végi uniós csúcstalálkozón elfogadott döntések is csak ideig-óráig fejtették ki kedvező hatásukat, akárcsak az előzőek. Azok a bizonytalansági tényezők, amelyek a piacoknak az eurózónába vetett bizalmát végletesen megingatták, ugyanis még nem szűntek meg. A szuverén adósság és a bankrendszer között kialakult ördögi kört nem sikerült megtörni, és a befektetők számára továbbra sem világos, hogy ki, mikor és hogyan áll teljes súlyával a valutaövezet mögé, amikor annak egészét vagy egyes részeit veszély fenyegeti. A politikusok szavahihetősége is végletesen erodálódott, a piacok már csak a tettekben bíznak.

És éppen ez az, ami miatt a következő hónapokban felgyorsulhat annak a konstrukciónak, egy tényleges gazdasági és pénzügyi uniónak a kiépítése, amit az euró létrehozásakor politikai akarat híján megspóroltak az alapító országok. Mindez azonban olyan drámai változásokat idézhet elő az európai demokrácia ma ismert modelljében, olyan mértékű szuverenitásátruházással járhat együtt nemzeti szintről az európai felé, hogy azt sokan ma még elképzelni sem tudják. Éppen ezért legfőbb ideje, hogy a politikusok véget vessenek a süket dumának, és pillanatnyi politikai érdekeiktől mentesen elmagyarázzák választóiknak, hogy miről is van szó, mik is a valódi tétek.

Ebből a szempontból kifejezetten rossz példát mutatott a magyar kormányfő múlt heti tusnádfürdői beszéde, ami a „Brüsszel felelős mindenért” című régi nótát idézte. Mintha az Európai Bizottság és nem az időről időre egyébként valóban Brüsszelben összeülő kormányok döntenének a válságkezelésről. Mintha a magas államadósságért, a bankjaik elnéző felügyeletéért nem őket terhelné a felelősség. Orbán Viktor európai helyzetet elemző szavai hemzsegtek a csúsztatásoktól és az ellentmondásoktól, például amikor Európát önkényesen két részre osztotta, azt a hamis látszatot keltve, mintha Nyugaton minden országnak rosszul állna a szénája. Ám a legnagyobb ellentmondás a retorikájában észrevehetően a követendő úttal kapcsolatos. Orbán azért is kárhoztatja a mumus Brüsszelt, mert személytelen rendszert testesít meg, amelyben nincs felelős a történtekért. De vajon a magyar kormányfő tényleg azt kívánja-e, hogy egy nap Brüsszelnek igazán markáns személyisége legyen például egy európai „pénzügyminiszter” személyében? Pont a nemzetállamok Európája mellett lándzsát törő magyar vezető akarná ezt?
Aligha. Bár akarja-e vagy sem, mégis ez, a „több Brüsszel” a jövő útja.

Kapcsolódó cikkek