A világon kitermelt aranynak közel háromnegyedét az ékszeripar használja fel. Egy arany karikagyűrűhöz szükséges nyersanyag kinyeréséhez mintegy húsz tonna kőzetet kell kitermelni. A Worldwatch Institute (WI - Világfigyelő Intézet) szerint az 1997-ben előállított 2 402 tonna arany 725 millió tonna törmeléket eredményezett.

Ráadásul nem ártalmatlan hulladékról van szó, a visszamaradt anyag tele van nehézfémekkel, savakkal és oldószerekkel, amelyek kimosódhatnak vagy a levegőbe kerülve távoli területeket is elszennyezhetnek. Az egyik legveszélyesebb felhasznált anyag a higany. A WI adatai szerint jelenleg mintegy ezer tonna higanyt használ fel ez a szektor világszerte.

A legkönnyebben hozzáférhető aranykészletek már lassan kimerültek. Ez arra készteti a bányatársaságokat, hogy egyre távolibb és érintetlenebb területekre hatoljanak be a nemesfémért.

Az aranykitermelést jelentősen befolyásolja a nemesfém világpiaci ára. Öt évvel ezelőtt az arany ára mintegy 300 dollár volt unciánként, ezért számos területen felhagytak a kitermeléssel. Mivel napjainkban az ár igencsak megugrott – mintegy 600 dollár/uncia – az eddig kevésbé értékesnek tartott lelőhelyek is felértékelődtek a kitermelők szemében.

Jó példa erre, a Porgera aranybánya, Pápua Új-Guinea esőerdejében, amely olyan ingoványos környezetben található, ahol az esős időszakban szinte lehetetlen járni, így a kitermelés csak magas nyersanyag ár mellett éri meg. Ugyancsak extrém körülmények uralkodnak a pár éve működő Nalunaq aranybányánál, Grönland első aranykitermelő helyén.

Az aranybányászat az utóbbi évtizedben a legszegényebb – afrikai, dél-amerikai - országok menedéke lett. Az Arany Világtanács (WGC) jelentése szerint a súlyosan eladósodott országok aranyexportja mintegy megduplázódott az elmúlt évek során. Ez azonban nem jelent feltétlenül meggazdagodást az adott országnak, ugyanis ezek az államok, az egyoldalú gazdasági szerkezet miatt, erősen függnek a nemesfém világpiaci árától.

Extrém magashegységi környezet
Az Andokban, a Huasco-völgyben tervezett Pascua-Lama bányában a beruházó kanadai cég, a Barrick Gold Corporation tervei szerint évente mintegy 750000 uncia aranyat termelnének ki húsz éven át, ami 600 dolláros unciánkénti ár mellett évenként 450 millió dollárt hozna. Ez a bánya működése alatt összesen 9 milliárd dollár bevételt jelentene. Az aranyon kívül pedig még mintegy harminc millió uncia ezüsthöz és ötezer tonna rézhez is hozzájutnának évente.
A terület a chilei-argentin határon, mintegy ötezer méter magasan fekszik az Andokban. A tervezett bánya területének közel öt százaléka három gleccser alatt található. A bányatársaság korábban azt tervezte, hogy az érintett területről áthordják a jeget egy másik közeli jégnyelvre, de a nemrég megválasztott új chilei kormány megtiltotta ezt a beruházónak.

A világ számos más aranybánya-beruházásához hasonlóan ez is heves helyi és nemzetközi tiltakozást váltott ki a környezetvédők és a lakosság részéről. Jelen esetben az egyik legfőbb ellenérv a gleccser pusztulása, elszennyeződése volt, hiszen ez jelenti a térség ivóvízbázisát. A másik kritikus pont, hogy a bánya földrengésveszélyes területen van, így a feldolgozáshoz használt zagytározókban és a szennyvíztározókban lévő (nehézfémes) szennyezőanyag könnyen kiszabadulhat, és elöntheti a környező területeket.

Bőkezű ígéretek

A beruházó tervei szerint az aranyat cianidos technológiával nyernék ki az ércből. Ez a technológia világszerte elterjedt, és összesen mintegy 180 tonna cianidot igényel évente. Nem megfelelő kezelés és baleset esetén a zagytározókból kiszabaduló cianid elszennyezheti a közeli vizeket és a talajt. Ilyen eset zajlott le 2000 elején, amikor a romániai Nagybánya közelében lévő aranybánya szennyvíztározója átszakadt, és a Lápos patakon keresztül mintegy százezer köbméter cianiddal szennyezett víz jutott a Tiszába.

Nemcsak a víz, hanem a szél szállító munkája is fokozza a veszélyt, hiszen a lerakókról, szállító járművekről kifújt szennyező anyag könnyen eljut távolabbi területekre is.

A vállalat ígéretet tett arra, hogy nagy hangsúlyt helyeznek a szennyvízkezelés és a cianidos technológia ellenőrzésére, valamint a szállítás körülményire. Mintegy 60 millió dollárt fordítanak arra, hogy a szigorúbb észak-amerikai normának megfelelően építsék ki a biztonsági rendszert szemben a megengedőbb chilei szabályozással.

A környezetvédők és a helyi lakosság pedig – mint a legtöbb esetben - nem tehet mást, mint reménykedik, hogy a cég betartja ígéretét, és a „zöldre festett” technológia sikeresen működik majd.