A négy ország esetét vizsgálva ugyanis látszik, hogy a tünetek nem azonosak. Portugália, és főként természetesen Görögország esetében klasszikus adósságválságról van szó, mely döntően a fiskális politika fenntarthatatlanságából fakad. Ez azt jelenti, hogy ezek az államok hosszú távon is deficites államháztartásokat próbáltak menedzselni: a költségvetés hatalmas kiadásokat vállalt fel, miközben ennek fedezete a bevételi oldalon hiányzik. Talán jól illusztrálja ezt, hogy mind a két ország olyan erőn felüli beruházásokat vállalt fel, mint a portugál labdarúgó EB, vagy az athéni olimpia. Ezzel szemben Spanyolország és Írország nem volt problémás államháztartási szemszögből vizsgálva, mindketten pozitív elsődleges egyenleggel rendelkeztek a válságot megelőző években, sőt, Írország a sikeres költségvetési kiigazítások mintaországává vált. Estükben valójában a bankrendszer válsága, az ahhoz kapcsolódó bankkonszolidációs kényszer, illetve a 2008-as recesszió okozta kiadásnövekedés vezetett a válsághoz.

A fenti levezetésből úgy tűnik, legalább két, egymástól eltérő problémakört kellene vizsgálni. A valóság azonban az, hogy mindkét csoport problémái (természetesen belső gazdaságpolitikai hibák mellett) visszavezethetők arra, hogy a GMU intézményrendszere, belső gazdasági mechanizmusai is kellettek ahhoz, hogy a válság bekövetkezzen. Barry Eichengreen a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamrendszer vizsgálatakor vezette be a dinamikus instabilitás fogalmát. Eichengreen szerint a rendszer szabályrendszerében kódolva volt annak bukása. Véleményem szerint az eurózóna működésébe is hasonló dinamikus instabilitás van kódolva, melynek megoldása nélkül a 2010. óta megfigyelhető problémák újra fognak termelődni.
A GMU esetében ez a dinamikus instabilitás a zóna fejlettebb és fejletlenebb tagjai között újratermelődő egyensúlytalanság, mely a folyó fizetési mérlegek deficites, illetve szufficites pozíciójából vezethető le. Tulajdonképpen a perifériás országok problémái ebben a mutatószámban manifesztálódnak. Kérdés, vajon mi az oka ennek a folyamatnak, és mi lehet a megoldás?
A folyó fizetési mérleg hiánya egy ország szempontjából azt jelenti, hogy tőkeimportőr. Vagyis a deficitet, mely makroökonómiai szempontból a magán-, illetve kormányzati fogyasztás és beruházás összegének (más néven belső felhasználásnak) a GNP-t meghaladó szintjét jelenti, külföldről származó tőkeimporttal kell ellensúlyozni. Ez történhet külföldi közvetlen beruházáson (FDI) keresztül, illetve szerepet kaphatnak a rövid távú, úgynevezett portfoliotőke-áramlások és a külföldről történő hitelfelvételek is. Tekintve, hogy az FDI esetünkben nem volt elegendő a deficit ellensúlyozására, így a válságba került országok az utóbbi két formára is támaszkodtak. Ez a valóságban azt jelentette, hogy vagy bankrendszerükön vontak be külföldi tőkét - például Írország vagy Spanyolország -, vagy pedig - mint Görögországban és Portugáliában is -, a kormányzat kezdett jelentős mértékben külső forrásokat bevonni.
A fenti jelenség önmagában nem feltétlenül problémás, a GMU esetében viszont a zóna sajátosságai miatt egyfelől a jelenség is több bajt okoz, mint általában, másrészt kezelése is jóval nehezebb. A GMU esetében a problémát ott látjuk, hogy az egységes tőkepiacon kialakuló kamatlábakat az Európai Központi Bank által megállapított irányadó kamatláb befolyásolja. Az ECB által megállapított kamatláb viszont nem lesz egyensúlyi kamatláb minden ország számára. Az a kamatláb, melyet az ECB a válság kitörése előtt megállapított, egyszerűen túlságosan alacsony volt a most válságban lévő országok számára, mely nagy mennyiségű külföldi tőke bevonását tette lehetővé. Portugáliában és Görögországban az állam már a GMU csatlakozás ígéretére csökkenő hozamokkal volt képes államkötvények kibocsájtására, és képes volt hosszú időn keresztül finanszírozni egyre növekvő kiadásait. Spanyolországban és Írországban az olcsó finanszírozás ingatlanpiaci és építőipari boomot okozott. Mindehhez ráadásul még az EU-ból érkező transzferek is hozzájárulhattak, felhasználásukhoz ugyanis önerőre volt szükség, mely sok esetben szintén külföldi forrásbevonást jelentett, ráadásul az ebből következő jövedelembővülés egy része is importnövekményt okozott.
Az alacsony kamatláb további következménye a gyors, túlfűtött növekedés lehet, melynek a következménye infláció. Tekintve, hogy már a GMU tagság előtt is rögzített árfolyamrendszert követtek a GMU tagállamok, ez a periférián a „helyi euró" reálárfolyam felértékelődését jelentette. Vagyis a portugál, görög, spanyol vagy ír termékek egyre drágábbakká váltak más GMU tagállamok és a nem Eurót használó EU tagállamok termékeihez képest, de a világ más szegleteiből érkező árukhoz képest is. Ez a versenyképesség romlás tanulmányok szerint különösen érzékenyen érintette a portugál és görög gazdaságot, de a hatás részben megfigyelhető volt Szlovákiában is. Mindez szintén hozzájárulhat az export visszaesésén keresztül a folyó fizetési mérleg hiányhoz.
Az első probléma tehát az, hogy a folyó fizetési mérleg hiány kialakulása is részben az egyes tagállamoktól független okokból következik be. A második pedig az, hogy a mérleghiány eltüntetése jóval nehezebb egy GMU tagországnak, mint egy „mezeinek". A folyó fizetési mérleg hiány eltűnésére a tankönyvek három automatikus mechanizmust ismernek: az árfolyam leértékelődését (emiatt az export növekedését és az import csökkenését); az árszínvonal csökkenését (a mechanizmus hasonló a fentihez); valamint a jövedelem csökkenését. Ezek közül az első a legegyszerűbb lehetőség, noha a biztos siker ekkor sem garantált. Azonban a GMU tagállamoknak nincsen lehetőségük leértékelésre. Így marad számukra a másik két opció. Ezek viszont társadalmi elégedetlenséget szülnek. Az árszínvonal csökkentése, a defláció, vagy ahogyan mostanában nevezik: a belső leértékelés leginkább a bérszínvonalak csökkentésével lehetséges, a jövedelem-csökkentés társadalmi támogatottságának hiányát pedig azt hiszem, nem kell magyarázni. Emiatt aztán a kormányzatok nem-igen hajlanak a krízis gyors kezelésére, és addig várnak, míg a probléma a körmükre nem ég, vagy valamilyen külső hatás a felszínre nem hozza azt.
Hogy mi a megoldás? Egyfelől szükséges lenne, hogy a GMU tagállamokat felügyelő mechanizmusában a költségvetési hiány mellett - sőt, akár helyett - a folyó fizetési mérleg alakulását is figyeljék, illetve valamilyen módon a drasztikus hiányfelhalmozást megakadályozzák. Azonban az igazi megoldás az lenne, ha a kialakulás okait tudnánk felszámolni. Ez viszont azt jelenti, hogy meg kellene szüntetni a tagállamok között jelenleg meglévő nagy fejlettségbeli különbségeket, még jobban összehangolni üzleti ciklusaikat, ezzel alkalmassá tenni a közös monetáris politikát arra, hogy mindenki számára adekvát kamatdöntéseket tudjon hozni. Vagyis: optimális valutaövezetté kellene tenni a GMU-t, mégpedig az eredeti, Mundell-i elveket alkalmazva. Amíg ez nem történik meg, az ismertetett probléma újra és újra elő fog kerülni, újra és újra megkérdőjelezve a GMU létét.

Vigvári Gábor tanársegéd a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdasági Karának Világgazdasági Tanszékén.

Kapcsolódó cikkek