A hatóságok az amerikai kukoricatermés felét a rossz vagy nagyon rossz minőségi kategóriába sorolták, a szója esetében közel 40 százalékos az arány. A szárazság azonban nem csak az Egyesült Államokat érinti, hanem Oroszország jelentős részét, Ukrajnát, Mexikót, Kanadát, Kazahsztán és Indiát is, nem is beszélve a Szahel-övezet immár krónikus problémáiról. Emiatt sokan joggal félnek attól, hogy 2008 és 2011 után ismét egy globális élelmezési válság fog bekövetkezni. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) indexe szerint a globális élelmiszerárak a 2011 közepi csúcsértékek után 2012 közepéig átlagosan csökkentek ugyan, az elmúlt hónapban azonban egyértelmű az emelkedés. A Világbank adatai szerint a búza átlagos világpiaci ára június elejétől augusztus elejéig 50 százalékkal emelkedett, a kukoricáé pedig 45 százalékkal.



Az élelmiszerárak ilyen, korábban nem jellemző mértékű ingadozása mélyebb strukturális problémákat sejtet. Az élelmiszerárak ingadozásoktól megtisztított trendje ráadásul már jó tíz éve folyamatos emelkedést mutat. Sokan a klímaváltozást okolják a sorozatos aszályokért és áremelkedésért. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a Föld 7 milliárd lakossal elérte eltartó képességének határait, és egyszerűen képtelenség annyi élelmiszert termelni, amennyire szükség lenne. Közgazdászok azonban inkább úgy érvelnek, hogy az élelmiszerkereslet az elmúlt évtizedben váratlanul megugrott - például az ázsiai fejlődés következtében változó táplálkozási szokások, vagy a bioüzemanyagok előállításához használható nyersanyagok iránti kereslet növekedése miatt -, és ehhez a kínálat csak lassan tud alkalmazkodni. Ezen érvelés szerint az aszályok legfeljebb csak az árak rövidtávú volatilitását (árfolyam-ingadozását) befolyásolják, a hosszú távú trendet nem.

Bármely magyarázatot is fogadjuk el, az árrobbanás világszerte drasztikus hatásokkal jár. Nyilván a drágább élelmiszerárak Magyarországon is jelentkeznek, magasabb inflációt okozva, de elsősorban a fejlődő országok lakosságát, különösen a legszegényebb rétegeket érinti mindez rendkívül súlyosan, akikre hajlamosak vagyunk nem gondolni. A világon közel egymilliárdra tehető azok száma, akik nem jutnak elegendő mennyiségű élelmiszerhez, vagyis éheznek. A fejlődő országok szegényei, akik így is jövedelmük jelentős hányadát költik élelmiszerre, számtalan módon reagálhatnak a növekvő élelmiszerárakra. Egyik lehetőség, hogy gyerekeiket iskola helyett inkább dolgozni küldik, hogy ki tudják pótolni a család csökkenő reáljövedelmét. Nem nehéz belátni, hogy az iskolából való kimaradásnak az érintett gyerekek egész életét megpecsételő hatása lehet. A másik lehetőség az áttérés az olcsóbb, rosszabb minőségű és általában alacsonyabb tápértékű élelmiszerek fogyasztására, ami hosszabb távon a gyerekek maradandó fizikai és mentális visszamaradottságához vezethet. Az élelmiszerárak emelkedése tehát, még ha átmeneti jellegű is, hosszú távon is jelentős hatással van egy szegény ország fejlődési kilátásaira.
És akkor nem is beszéltünk azokról, akik a magasabb árak következtében egyszerűen nem jutnak elengedő élelmiszerhez. A világban átlagosan 10,9 millió öt év alatti gyermek hal meg évente, becslések szerint harmaduknál a halál visszavezethető a krónikus alultápláltságra és éhezésre. Ez ahhoz hasonlítható, mintha hetente történne egy, a 2010-es haiti földrengéshez hasonló természeti katasztrófa. Bár pontos számítások nem állnak rendelkezésre, viszonylag egyértelmű, hogy az élelmiszerárak az elmúlt hónapban tapasztalt drasztikus emelkedése több millió gyerek életét veszélyezteti és életkilátásait teheti tönkre világszerte.

A fejlődő világ éhezőinek megsegítéséből ilyen helyzetekben Magyarországnak is fokozottabban ki kell vennie a részét, elsősorban morális és humanitárius indíttatásból. Hazánk hivatalos humanitárius segélyezésre fordítható forrásai jelentősen megsínylették az elmúlt évek költségvetési megszorításait. A Külügyminisztérium adatai szerint 2011-ben mindössze 10 millió forint állt rendelkezésre humanitárius segítségnyújtásra, ami önmagában nevetséges. Ha beleszámítjuk a különböző nemzetközi humanitárius szervezetekhez befizetett tagdíjat és a nekik tett önkéntes felajánlásokat, valamint korábbi években lekötött, de el nem költött összegeit, illetve a bizonyos katasztrófák (például Japán szökőár és földrengés) miatti kiegészítéseket, a teljes összeg akkor sem haladja meg a 150 millió forintot. Ekkora összegből nem várható el, hogy Magyarország érdemben tudjon reagálni a kialakuló humanitárius katasztrófákra, mint amivel a jelenlegi élelmiszer árrobbanás is fenyeget, az pedig pláne nem, hogy átgondolt stratégia mentén segítse az élelmezési válság által leginkább érintett térségeket. A magyar külpolitika „globális nyitása" keretében márpedig nemcsak a gazdasági hasznokat kell keresnünk, hanem felelős globális szereplőként morális megfontolások alapján is cselekednünk kell. Nem mellesleg mindez hozzájárulna az ország nemzetközi presztízsének növeléséhez.

Szent-Iványi Balázs a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdasági Kar Világgazdasági Tanszékének adjunktusa.

Kapcsolódó cikkek