Giavazzi értékelése szerint Olaszország helyzete merőben eltér Spanyolországétól, ezért nem szabad együtt fordulniuk az európai pénzügyi stabilitási eszköz (EFSF), valamint az Európai Központ Bank (EKB) segítségéért. Olaszország elkerülheti a külső beavatkozást, mivel jobb helyzetben van a spanyoloknál.

Egyrészről az olaszoknál nem dőltek be tömegesen az ingatlanpiacon a jelzáloghitelek, másrészről a nettó külkereskedelmi mérleg egyensúlyban van. Fontos szempontként emeli ki Gavazzi azt is, hogy míg az olaszok 3,4 százalékos GDP arányos elsődleges többlettel rendelkeznek, ugyanezen mutató a spanyoloknál hiányt mutat. Ráadásul a külföldi kézben lévő hitelállomány néhány hónap alatt 45 százalékról 34-re csökkent. Másrészt az olasz szakértői kormány stabil felhatalmazással rendelkezik, mellyel képes az országot átlendíteni a nehéz időszakon.

Amennyiben a spanyolok segítséget kapnak az EFSF-től és az EKB-tól, azzal az olasz államkötvények újra nyomás alá kerülhetnek. Ennek elkerülése végett Giavazzi azt javasolja, hogy csökkentsék a közép- és hosszútávú kötvénykibocsátást. A lejáró kötvények tovább görgetése helyett azokat az állam piaci részesedéseinek értékesítéséből, valamint a meglévő ingatlanállomány egy részének kiárusítása révén kellene törleszteni. Hangsúlyozza, hogy ezen intézkedések csak ideiglenes megoldást jelentenének, de egy nyugalmasabb periódust biztosítanának az országnak. A privatizáció eddig távol állt az olasz gazdaságpolitikától, de a kialakult helyzetben a külső beavatkozás lehetőségét kiváltaná.

A fenti érvelést Wyplosz azzal támadja, hogy bár szakszerű gazdasági intézkedéseket tett a jelenlegi szakértői kormány, Olaszország egyensúlya mégis tarthatatlan, így valószínűtlen, hogy önállóan talpra tud állni.

A csőd szelét érezve minden ország igyekszik tagadni nehézségeit, így az olaszok is arra figyelmeztetnek, hogy ők nem Spanyolország. Valójában igazuk van. Kétségtelen, hogy Olaszország pénzügyi szerkezete különbözik a spanyolétól, viszont ugyancsak elvesztették a piaci kamatlábak melletti finanszírozás lehetőségét.

Amint arra az elmúlt évtizedek válságai (Chilétől Görögországig), valamint Obstfeld és Krugman is rámutattak, a válság kibontakozásához elegendő, ha egy ország sebezhető, s a gyengeség ragályként szétterjed a gazdaságban. Olaszországban jelenleg rossz a költségvetés helyzete, ám a költségvetési mérleg egyensúlytalansága elkerülhető lett volna, hogyha az eurózóna többi országában nem lett volna válság.

Olaszország sebezhetőségének oka az államadóság, ami egészen az éves GDP 110 százalékáig szökött fel. A recesszió beköszöntével az adóbevételek egyre csökkentek, a GDP arányos adóságállomány pedig elkezdett növekedni. Ráadásul Mario Monti első fiskális megszorító programja is csak felgyorsította ezt a folyamatot. Az adóság várhatóan csak akkor fog csökkenni, ha visszatér a gazdasági növekedés. Monti limitált strukturális reformjai egy kisebb fellendülést okoztak, de ez még évekbe telik, amíg érzékelhetővé válik.

Ha a forráshiány eléri az olasz bankokat is, és állami újratőkésítésre lesz szükségük, az tovább növelné az államadósságot, így viszont Olaszország is elveszítheti a piaci finanszírozást, ami kiárusítási hullámot indíthat el.

Az Európai Központi Banknak érvényt kell szereznie az euró megmentése érdekében vállalt szerepének. A bankok és a kormányok számára is végső mentsvárként kell helytállniuk, különben akár a „zászlóshajó", Németország is bajba kerülhet.

Francesco Giavazzi (1949) Európa vezető olasz makroökonómusa, a Monti-kormány tanácsadója, a Bocconi Egyetem professzora. A Massachusetts-i Technológiai Intézet (MIT) vendég professzora, valamint a washingtoni székhelyű nemzetközi Gazdasági és Politikai Kutató Központ (CEPR) munkatársa.

Charles Wyplosz (1947) a genfi Graduate Institute professzora, az interkontinentális ballisztikus rakéta (ICMB) program koordinátora, a CEPR kutató munkatársa.

Kapcsolódó cikkek