Miért nem működik az eurózóna, mint valutaövezet? Miért alakulhattak ki súlyos feszültségek egyes nemzeti bankrendszerek és államháztartások szintjén? Ezekre a kérdésekre kínálunk - részben hétköznapi, részben pedig a nemzetközi gazdaságtan bevett logikája alapján - némi eligazítást az euróövezet jövőjét befolyásoló, kritikus közelségbe került, szeptemberi-októberi Európai Központi Bank (EKB) és brüsszeli döntések előtt, amellyel a kötvénypiacon és a szuverén adósságválság kezelésében kívánunk irányt mutatni. A tét óriási: az euró és az EU-integráció sorsa.

Optimális valutaövezetről és jól funkcionáló pénzügyi integrációról csak akkor beszélhetünk, ha mind a három piacon, vagyis az áru-, a tőke- és pénz-, valamint a munkapiacon szükséges árazási és közvetítő-kiegyenlítő mechanizmusok „rendeltetésszerűen" működnek. Ha a közös pénz jól megfogható kritériumok szerint áramlik az említett három piac és az országok között, akkor már nagy baj nem lehet. Ez azonban nem teljesül.

Ma az eurózónában és az Európai Unióban meglévő integrációs mechanizmusok - amelyek részben közvetítő-elosztó, részben kiegyenlítő funkcióval bírnak - ebben az euróban denominált, árak által közvetített rendszerben elégtelenül működnek. Ezért inkább csak „transzfer unióról" beszélhetünk és nem egységes piacról. Az eurós pénzfolyamatok eltorzítva közvetítik a versenyképességet is: mind az árukban és vagyontárgyakban, de főleg a pénzügyi eszközökben megtestesült munkákat és teljesítményeket rosszul árazzák. Egy ilyen keretben különösen könnyen alakul ki az, amit „potyautas problémának" nevezünk, vagyis tényleges vagy mérhető teljesítmény-leadás, vagy éppen fizetés nélkül lehet fogyasztani, és túl olcsón lehet szabad forrásokhoz jutni. Az euró-zóna számos közvetítő mechanizmusában is tökéletlen. A sok, szuverén adósság-présbe került tagország között van kicsi, közepes és nagy. Ez a tény, valamint az általános növekedési és munkapiaci problémák egyértelműen „rendszerszintű zavarokat" jeleznek, amelyeket teljesítmény közvetítési-átviteli problémának hívunk.

Ennek belátásához tekintsük az alábbi termelői és fogyasztói teljesítmények között közvetítő, fizikai rendszer analógiát. A hasonlat ugyan jelentős mértékben leegyszerűsítő, ám mégis jól érzékelteti az úgynevezett transzmissziós (átviteli) mechanizmus problémát, vagyis azt, hogy nem jól ellenőrizhető módon folyik a pénz az áru- és tőke-csatornákon. Olyan kép formálódik az áramlások végeredményét tekintve, hogy túl sok az úgynevezett közvetítői veszteség, nagy a holt-teher, számos a rossz irányba áramló, vagy éppen teljesen eldugult pénzmozgás.

E tökéletlenségek illusztrálására képzeljünk el egy több régiót ellátó váltóáramú elektromos hálózatot erőművekkel, elosztó egységekkel, nagyfeszültségű távvezetékekkel és transzformátor állomásokkal, amelyben egy rendszerirányító központ látja el a vezérlőmű szerepét. A rendszerirányítás feladata, hogy az elektromos hálózatba betápláló erőművek által termelt váltóáram folyamatosan rendelkezésre álljon, jó kihasználtsággal és a lehető legjobb áron (vagyis a legolcsóbb termelő legyen legelöl az áramkínálatban). A legfontosabb irányító feladat, hogy az áramkínálat viszonylag kis eltéréssel találkozzon az elektromos áram keresletével. A termelő-elosztó-felhasználó mechanizmus a váltóáram-termelés ismert fizikai törvényein alapul, maga a rendszerirányítás, a teherelosztás és felhasználás koordinálása pedig nem más, mint a piaci igények, az áram kínálat és az áram kereslet összehozása fizikai értelemben úgy, hogy mindkét oldalon az árak jelentik a legfontosabb bemeneti és kimeneti paramétert.

Aligha kell elmondani, hogy egy ilyen rendszerirányító mechanizmus, amely folyamatos kiegyenlítést is biztosít, nagyon alapos tervezést és szoftver-támogatást igényel, csak a betáplált energiát lehet elfogyasztani ugyanis. Egy ilyen, a „közgazdasági modellekhez képest" kirívóan egyszerű eszközökkel kontrollálható piaci rendszer is össze tud omolni: kialusznak a fények, leállnak a liftek és bekövetkezik a rettegett áramkimaradás, a „black-out". Az euró-zónával kapcsolatban ilyet nem vízionálunk, de nem is zárhatjuk ki ennek lehetőségét.

Ha a képzelet egy nagy ugrásával megpróbáljuk az euró-zónát úgy felfogni, mint nem elektromos vezetékek, hanem bankrendszerek, utak és kommunikációs rendszerek hálózatával összekötött nagy egységet, egy közös valutával fizető gazdasági integrációban találjuk magunkat. Ismétlem, csak a koordinációs és a pénzáramlási folyamatokat szervező feladatok nehézségére gondolunk akkor, amikor ezt az analógiát kínáljuk. Belátom, ez önmagában is kíván még további absztrakciót. Mégpedig azért, mert egy 17 országból álló, eltérő méretű, más és más kulturális hagyományokkal, munkakultúrával, intézményekkel rendelkező országcsoportot egyazon integrációs tömörülésben tartani egy olyan pénz, az euró közvetítésével, amelynek kínálata eleve problémás, nos, ez sokkal, de sokkal nehezebb koordinációs és kiegyenlítő feladatot jelent, már a tiszta elmélet szintjén is. Sőt, a koordinációs gyakorlatban számos egyéb, előre nem is kalkulálható, a véletlenszerűséggel, vagy külső sokkokkal összefüggő kínálati-elosztási konfliktusok is keletkezhetnek.

Ám mit is jelent az eurózóna hétköznapjaiban ez a „tudományoskodónak" tetsző kifejezés, tudniillik az átviteli mechanizmus probléma? A rövid válasz: a pénz nem oda megy, ahova kellene, tehát oda is megy, ahova nem kellene. Ha az elektromos rendszer analógiájánál maradunk, akkor úgy is felfoghatjuk az eurózónát, mint olyan országokat, és persze azok kormányait, vállalataik együttesét, amelyeknek mindegyike megjelenik az áru-, a tőke- és a pénzpiacokon, vagy mint nettó kereső, vagy mint nettó kínáló. Ezeknek a keresleteknek és kínálatoknak kellene találkoznia az előbbi két piacon egyszerre úgy, hogy nettó felesleg, vagyis olyan kínálat esetén, amely nem talál gazdára, folyamatosan lehessen kereskedni. Az elmondottak alapján még elméletileg sem egyszerű az úgynevezett összegzési vagy aggregációs probléma megoldása, ám durva leegyszerűsítéssel megtehető. Az említett piacok közötti átjárást végeredményben a pénz közvetíti, valamelyest abban az értelemben, ahogy az elektromos vezetékben az áram folyik az erőművek és a fogyasztók között. Belátom, ez komoly leegyszerűsítés, ám az analógia vonzereje miatt talán mégis vállalható. Lássuk miért!

Régóta elfogadott piacgazdasági tétel, hogy az említett mindhárom piacon (vagyis az áru, a vagyontárgy és a munkapiacon) nem lehet egyszerre túlkereslet,vagy éppen túlkínálat. Ha például az áruk és a vagyontárgyak piacán túlkereslet van, azt egy pénzpiaci túlkínálatnak kell kompenzálnia. Vagy fordítva: az áru-túlkínálatot csak ellenkező előjelű pénzkereslet kompenzálhatja. Az ugyanis több száz éves tapasztalat, hogy az adott jövedelemmel vagy árut vagy hozamot termelő vagyontárgyat veszünk, vagy készpénzt tartunk. Hharmadik lehetőség nincs, az adófizetést most nem számítjuk ide. Vagyis a három piacon kialakult túlkeresletek vagy túlkínálatok összege csak zéró lehet, ebben rejlik az elektromos rendszer analógiája, ahol muszáj elfogyasztani a felkínált váltóáramot, mert azt tárolni nem lehet. A kötvénypiacon kialakult túlkínálatot valakinek fel kell szívnia, és a mögötte lévő, már elköltött pénzt ki kell váltania, mert különbennagy baj lesz. Ezért javasolják sokan az EKB és az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) állami kötvény vételi erejének növelését. Az átviteli technika-korrekció tehát rendben is lenne, de ez a javítás valakiknek nagyon sokba kerülne. Az átlag német, holland vagy finn adófizetőt azonban ez a kvázi „tudományos" magyarázat nehezen fogja meggyőzni.

Magas István a BCE, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára,
a CEU Business School külsős professzora.

a BCE, a Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára,
a CEU Business School külsős professzora.

Kapcsolódó cikkek