Egyes német lapok szerint képletesen a régi történet játszódott le újra: te is, fiam, Brutus? Vagyis a fiú nevelőapja hasába szúrta a kést, amikor múlt héten az Európai Központi Bank (EKB) kormányzótanácsa a német jegybank határozott rosszallásának dacára zöld jelzést adott a válságországok finanszírozási nehézségeit enyhíteni hivatott új államkötvény-vásárlási programnak.

Egy, csak egy legény volt a 22 fős kormányzótanácsban, aki Mario Draghi jegybankelnök terve ellen szavazott. Bár a nevét nem árulták el, minden kétséget kizáróan Jens Weidmannról, a Bundesbank elnökéről van szó, aki előzőleg számos nyilatkozatban bírálta a készülő akciót (lásd a keretest).

ELTÁVOLODÁS A GYÖKEREKTŐL
„A pénzügyi piacok a Bundesbank halotti torát ünneplik” – állította cikkében a Die Welt című napilap, arra a következtetésre jutva, hogy az EKB elnöke durván szakított a német monetáris politikával. Tény, hogy a frankfurti pénzintézet, amelyet annak idején a Bundesbank arcáról mintáztak, alaposan eltávolodott a gyökerektől, amikor a valutaövezet megmentése érdekében, de feltételekhez kötötten, a befektetők régi kívánságának eleget téve a nehéztüzérség bevetése mellett döntött. 

A német adófizetők pénzének értékállósága felett éberen őrködő Bundesbank már huzamosabb ideje kritikus szemmel nézi a frankfurti pénzintézet zsonglőrmutatványait, amelyekkel mandátumának kereteit feszegeti. Tiltakozásának jeléül az elmúlt egy évben két neves német központi bankár, Axel Weber, a Bundesbank nagy hatalmú elnöke és Jürgen Stark, az EKB főközgazdásza is idő előtt távozott a posztjáról (Ej, ráérünk arra még! – Figyelő, 2012/36. szám).

Ha az európai kontextust nézzük, a jelenlegi német kancellár korábbi gazdasági tanácsadója, Jens Weidmann náluk is magányosabb most, hiszen Angela Merkel a Németországban kezdettől fogva mély gyanakvással fogadott olasz Mario Draghi stratégiája mellé állt vele szemben. De minden relatív, hiszen a német jegybankelnök dogmatikusnak tűnő álláspontjának saját hazájában jóval több támogatója van, mint honfitársainak növekvő eurószkepticizmusa és az egységes valuta megőrzése között lavírozó kancellárénak. „Merkel nagyon nehéz helyzetben van, hiszen saját pártján belül és a lakosság körében is nagy az ellenzéke” – nyilatkozta a Figyelőnek Markus Kerber. Ő annak a közgazdász- professzorokból álló társaságnak (Europolis) a vezéregyénisége, amely szinte folyamatosan bombázza beadványaival a karlsruhei alkotmánybíróságot, alkotmányos hatásköreinek túllépésével vádolva a kormányt az eurózóna válságkezelésében.

A német közvéleménynek és egy évvel a parlamenti választások előtt a közhangulat változására érzékenyen reagáló kormánypárti politikusoknak is egyre inkább elegük van a pénzügyi mentőcsomagok végeláthatatlan sorából, amelyeknek a költségei elsősorban a német adófizetőket terhelik. Egyre többen teszik fel a kérdést: vajon ilyen áron érdemes-e jelenlegi formájában egyben tartani az eurózónát? Az, hogy az Európai Központi Bank a finanszírozási nehézségekkel küzdő déli tagállamok állampapírjainak a másodlagos piacokon történő korlátlan felvásárlásával, értsd bankópréssel akar úrrá lenni a helyzeten, a németek többségének meggyőződésével szöges ellentétben áll. Weidmann szerint ugyanis félő, hogy Frankfurt akciójával végső soron az első számú közellenségnek számító inflációt gerjeszti, miközben a déli országok úgy rászoknak az EKB mentőövére, mint a kábítószerre, és eszük ágában sem lesz végrehajtani a versenyképességük helyreállításához nélkülözhetetlen, húsba vágó reformokat.

Ez ugyanakkor túlságosan sterilnek látszó gondolatmenet. Nem veszi figyelembe azt, hogy az olaszok és a spanyolok az egekbe szökő kamatok formájában nemcsak a saját hibáikért fizetnek már-már elviselhetetlenül magas árat a tőkepiacokon, hanem az euróövezet egészébe vetett befektetői bizalom megrendülése miatt is. Draghi részben éppen ezzel magyarázta a beavatkozás szükségességét a törékeny pénzügyi helyzetben lévő országok mellett. Az államkötvény-vásárlási program ugyan szükséges, de közelről sem elégséges feltétele az adósságválság megfékezésének. Ehhez a többi szálnak is össze kell futnia, így helyre kell állítani a bankok hitelezőképességét, a válságországoknak eltökélten el kell végezniük a házi feladataikat, és be kellene indítani Európában a növekedést. Ilyen értelemben az Európai Központi Bank, akárcsak korábbi akcióival, ezúttal is csak időt vásárolt a politikusoknak ahhoz, hogy megtegyék, ami tőlük elvárható.

A válságkezelés fő terheit vállukra vevő németeknek természetesen sok mindenben igazuk van. Az EKB ötfős igazgatótanácsának korábbi német tagja, Jürgen Stark is egy fontos szempontra hívja fel a figyelmet, amikor azt mondja, hogy a javak tagállamok közötti, eddig sohasem tapasztalt mértékű potenciális újraelosztása következhet be, mindenféle parlamenti kontroll nélkül. A rengeteg alkotmánybírósági beadvány mögött is alapvetően az a jogos félelem húzódik meg, hogy a német adófizetők pénzét ellenőrizhetetlenül más országok szükségleteire fordíthatják.

Két módon lehet ennek elejét venni. Az egyik, hogy Berlin elzárja a pénzcsapokat, magukra hagyja a kétségbeesetten kapálózó tagországokat, és ezzel a valutaövezet széteséséhez asszisztál. Ennek azonban drámai következményei lennének Németország és egész Európa számára is. A másik lehetőség, hogy Németország az egységfolyamatok élére állva fokozatosan teljesen európai szintre helyezi a felelősséget és a szolidaritást, ezzel biztosítva a valutaövezet fennmaradását.

KANCELLÁRI KOCKÁZATOK
Angela Merkel a hosszú ideig a politikájára jellemző fontolva haladással felhagyva úgy döntött, hogy a második megoldást választja. Akkor is, ha az ahhoz vezető út rendkívül göröngyösnek ígérkezik, és a jövő szeptemberi választásokon akár kancellári székébe is kerülhet. „Merkel nem akarja a nevét adni a valutaövezet felbomlásához, ezért inkább a kínkeserves manőverezést választja” – vélekedett lapunknak Markus Kerber, a Berlini Műszaki Egyetem gazdasági tanszékének professzora.

A kancellárnak elődeinél sokkal nehezebb dolga van, ha egyszerre akar jó német és jó európai maradni. A csalódást keltő válságkezelési eredmények miatt ugyanis a német belső dinamika és az eurómentés szempontjai annyira eltávolodtak egymástól, hogy Merkelnek egyre inkább szét kell feszülnie, hogy a kettőt valahogy összetartsa. Ez csak úgy lehetséges, ha a kormány válságkezelési akciói odahaza megkérdőjelezhetetlen jogi alapokon nyugszanak, ami ma nem mondható el. Aligha vitatható, hogy az egységes valuta megmentésének szándéka már nem egy alkalommal olyan megoldásokat szült, amelyek nem férnek be a rendelkezésre álló uniós szerződéses keretekbe. Az EKB legutóbbi döntése az államkötvények másodlagos piaci vásárlásáról is határeset, hiszen a jegybank elvileg nem finanszírozhatja a tagországok államháztartását. A szükség ugyanakkor olykor törvényt bont, ahogy arra egy jegybanki illetékes néhány hónappal ezelőtt brüsszeli tudósítók figyelmét felhívta.

LESZŰKÜLT MOZGÁSTÉR
A német alkotmánybíróság eddig nem kaszált el egyetlen berlini kormánydöntést és azon keresztül a valutaövezeti válságintézkedést sem, noha egymást követő állásfoglalásaiban jelentős mértékben szűkítette a kabinet mozgásterét. Most újra Karlsruhéra vetette vigyázó szemeit fél Európa, amikor a taláros testület tagjai szeptember 12-én, lapzártánkat követően arról a beadványról határoztak, amely a német alaptörvénnyel ellentétesnek szerette volna nyilvánítani az eurózóna leendő állandó pénzügyi mentőalapját, az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM). A 700 milliárd eurós tűzerővel rendelkező ESM hatálybalépéséhez már csak Németország jóváhagyása szükséges. Ha az alkotmánybíróság helyt adna a panasznak, akkor a mechanizmus nem állhatna fel, és ez óriási pusztítást vinne végbe a valutaövezet védelmi vonalaiban. Egy ilyen szenzációra azonban még a beadvány támogatói sem számítottak. A már rutinos keresetbenyújtónak számító Markus Kerber ezúttal is kompromisszumos döntést valószínűsített, ami ugyan nem találja alkotmányellenesnek az Európai Stabilitási Mechanizmust, de különböző feltételektől teszi függővé a jóváhagyását. Ha így lesz, Joachim Gauck német államelnök aláírhatja a ratifikációs dokumentumot, és Berlin uniós partnerei egy időre ismét fellélegezhetnek.




A folytonos alkotmánybírósági beadványok és a szűnni nem akaró jogi huzavona ugyanakkor azt sugallja a kancellárnak, hogy minél előbb tiszta jogi helyzetet teremtsen. Merkel és munkatársai ezért is szorgalmazzák, hogy az EU még az év végén állapodjon meg az uniós szerződések módosításáról. Ez elengedhetetlen feltétele lesz egy többek között a közös adósságkibocsátást (más néven eurókötvényt) is feltételező fiskális és gazdasági uniónak. Ez alapján a későbbiekben módosíthatnák az alkotmányt, amit népszavazásra bocsátanának, abban a reményben, hogy a jelenleg szkeptikus közvéleményt meggyőznék a mélyebb integráció előnyeiről. 

A kancellárnak addig is folytatnia kell a kényes kötéltáncot. Megfigyelők ezzel magyarázzák azt is, hogy ha óvatosan is, de a kancellária miért Draghi oldalára állt a Bundesbank elnökével folytatott vitában. Merkel ugyanis tisztában van azzal, hogy újabb nagy pénzügyi mentőcsomagokat már aligha tudna lenyomni saját koalíciós partnerei és a német törvényhozás torkán. Ezért, ha szívből nem is ért vele egyet, mégis kapóra jön az Európai Központi Bank mély vízbe dobása, amely a bankóprés segítségével átmeneti megoldást kínálhat az olaszok és a spanyolok egyre szorítóbb refinanszírozási problémáira. Addig is, ameddig az ottani reformok hozzájárulnak a piaci bizalom visszatéréséhez. Cserébe a kancellár nem kizártan egykori tanácsadójával, a német jegybank elnökével is összejátszva elérte az EKB-nál, hogy ingyenebéd helyett szigorú makrogazdasági és pénzügyi feltételekhez kössenek minden állampapír-vásárlást. Ezzel nemcsak a déli államokat lehet viszonylag sakkban tartani (bár erről megoszlanak az elemzői vélemények), de a kancellár otthoni kritikusait is le lehet csendesíteni. Végső soron az egész valutaövezet épülésére.

Karlsruhe, a tisztelt bíróság
Túlzás nélkül Európa legbefolyásosabb taláros testülete a 16 tagú karlsruhei alkotmánybíróság, amelynek döntései gyakran a német határokon túl is hatással vannak. A legfőbb bírói testület befolyása egyesek szerint részben azzal függ össze, hogy a németek még a demokráciánál is nagyobb affinitást éreznek a jogállamiság iránt. Tény, hogy a közvélemény nagyobb bizalmat táplál a karlsruhei bírák, mint bármilyen politikai intézmény iránt. Karlsruhe sajátossága abban is áll, hogy normakontrollra vonatkozó széles jogköreinek és kiterjedt társadalmi hozzáférhetőségének köszönhetően az európai integrációs folyamatban is különleges helyet tölt be.  A német alkotmánybíróság 1974-ben a hatáskörök Európának történő átadását a németek alapjogainak tiszteletben tartásától tette függővé. Amennyiben az Európai Bíróság a megítélése szerint ezeket a jogokat megsérti, vissza lehet ezeket követelni. Ez azonban inkább csak elvi lehetőség, a gyakorlatban még nem nagyon volt rá példa. A két bíróságot általánosságban az együttműködés és a kölcsönös tisztelet jellemzi. Ezt a német alkotmánybíróság legutóbbi döntései is alátámasztották (például a lisszaboni szerződés vagy a pénzügyi mentőcsomagok német alaptörvénnyel való összeegyeztethetőségéről), amelyek nem törtek borsot az EU orra alá.Két bank, két eset
Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke egyedüliként szavazott az Európai Központi Bank kormányzótanácsában az ellen, hogy a valutaövezet jegybankja korlátlan államkötvény-vásárlási programot indítson. A kezdeményezés annak ellenére sem nyerte el a német jegybank támogatását, hogy azt feltételekhez kötnék: az ezt kérő országoknak a mentőalapokhoz kellene fordulniuk, és teljes körű makrogazdasági vagy elővigyázatossági programot elfogadniuk a kötvényvásárlásért cserébe. Jens Weidmann szerint azonban Frankfurt túllép a mandátumán, ami az árstabilitás biztosítása lenne. Márpedig a német jegybankár érvelése szerint az EKB a bankóprés révén éppen ennek ellenkezőjét, az infláció növekedését kockáztatja, ráadásul a pénzintézet mérlegét terhelheti, szétterítve a kockázatokat a valutauniós országok adófizetőire, amire nincs joga. Weidmann szerint annak a veszélye is fennáll, hogy a déli tagállamok úgy rászoknak az olcsó pénzre, mint a kábítószerre, és semmi sem ösztönzi majd őket a szükséges reformok és megszorítások végrehajtására. Az Európai Központi Bank 2010 májusában, majd 2011 nyarán összesen 211 milliárd eurót költött már a szorult helyzetben lévő országok állampapírjainak vásárlására, ez így is eltörpül az amerikai Fed 1640 milliárd dolláros hasonló célú kiadása mellett.

Kapcsolódó cikkek