Az EU GDP-jének alig 1 százalékát kitevő közös büdzsé csupán aprópénz ahhoz képest, amit a tagállamok nemzeti szinten évről évre elköltenek. A valutaunió tagjai pedig ennek az összegnek a többszörösét bocsátották minden zokszó nélkül az elmúlt két-három évben a bajba jutott országok megsegítésére. Mindezek alapján elsőre nehezen érthető, hogy miért esnek mégis egymás torkának a tagállamok a 2014–20 közötti uniós költségvetés sokkal kevesebb pénze miatt.


Pedig létezik logikus magyarázat. A sok tízmilliárd eurót elérő pénzügyi mentőöveket főleg állami garanciák (és hitel) formájában nyújtják, miközben a közösségi kasszába valódi pénzt kell befizetniük, ez ráadásul növeli a költségvetési hiányt és az államadósságot. A jelenlegi, véget nem érőnek tűnő gazdasági és pénzügyi válságban a kormányok még inkább úgy érzik, mintha a fogukat húznák, amikor az EU-politikák 2014 és 2020 közötti finanszírozásáról tárgyalnak. Fokozottan érvényes ez az úgynevezett nettó befizetőkre (lásd a keretest), akik nemes egyszerűséggel 100 milliárd eurót lefaragnának abból az 1025 milliárd eurós büdzsékeretből, amelyet az Európai Bizottság egy évvel ezelőtti vitaindító javaslatában indítványozott.

SPÓROLÁSI KÉNYSZER
A tapasztalat azt sugallja, hogy az előreláthatólag az év végén célegyenesbe forduló pénzügyi vita, mint eddig mindig, ezúttal is kompromisszummal zárul a cechet elsősorban álló, illetve az abból hozzájárulásukon felül részesülő tagállamok között. „Ha megállapodást akarunk, akkor bele kell nyugodnunk abba, hogy faragunk a Brüsszel által javasolt költségvetésen” – jelentette ki a Figyelőnek nyilatkozva egy az előző dán elnökség munkájában részt vevő diplomata. Arra a kérdésre, hogy körülbelül mekkora vágásra számít, forrásunk a következő választ adta: „Ha kisebb lesz a csökkentés, akkor az úgy 20 milliárd mínuszt jelent, ha nagyobb, akkor elérheti a 100 milliárd eurót is.”

Az egymillió forintos kérdés ezek után az, hogy vajon milyen kiadásokon spórolnak majd a tagállamok. Az uniós költségvetés két legnagyobb önálló tétele még mindig a közös agrárpolitika (a teljes büdzsé 35-40 százaléka) és a szegényebb országok és régiók felzárkózását előmozdítani hivatott kohéziós politika (a teljes büdzsé 30 százaléka), ezért elvileg ez a két terület tűnik a legideálisabb célpontnak. A mezőgazdasági lobbi hagyományosan erős érdekérvényesítő képessége és a gazdáinak érdekeit körömszakadtáig védő Franciaország jóvoltából az első számú jelöltnek a mostani pénzügyi vitában éppen az a kohéziós politika tűnik, amely a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott országok első számú növekedési forrása. Ennek alátámasztására José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke nemrég éppen Magyarországgal példálózott, amikor azt mondta, hogy nálunk 2009 óta az uniós büdzséből érkező transzferek nélkül nem lettek volna közpénzből finanszírozott beruházások.

HÉTMILLIÁRDOS MÍNUSZ
Annál fájóbb most, hogy nincs még egy uniós tagország, amely a következő tervezési időszakban több kohéziós forrást veszítene el az Európai Bizottság javaslata alapján a jelenlegi, 2013-ban véget érő hétéves költségvetéshez képest, mint Magyarország. A Brüsszel által javasolt koordináták között 20-21 százalékkal (több mint 5 milliárd euróval) csökkennének a hazánk számára elérhető regionális fejlesztési támogatások a következő hétéves periódusban. És ez még a legoptimistább forgatókönyv, hiszen a néhány napja a javaslaton végrehajtott technikai kiigazítás hatására az első becslések szerint már 27 százalék, hétmilliárd euró lenne a bukta. Ekkora összegről már önmagában is nagy érvágás lenne lemondani, hát még úgy, hogy egyetlen más tagállamnak sem kellene még csak megközelítőleg sem hasonló veszteséget elkönyvelnie!

Janusz Lewandowski, a javaslatot jegyző lengyel költségvetési biztos a Figyelőnek korábban adott interjúiban már több ízben is kifejtette, hogy senki sem akart Magyarországnak ártani, egyszerűen a körülmények, mondjuk úgy, szerencsétlen összejátszása vezetett a jelenlegi eredményhez. A hazánk számára rendkívül hátrányos pénzügyi allokációnak két fő oka van. Az egyik: az Európai Bizottság azért, hogy a lengyel kohéziós források növekedésének határt szabjon, valamennyi tagállam számára egységesen a GDP 2,5 százalékában húzta meg az elérhető felzárkóztatási támogatások felső határát. Ez a GDP arányában több mint 1 százalékkal alacsonyabb a hazánk által 2007 és 2013 között igénybe vehető kohéziós források felső szintjénél. De, hogy a baj ne járjon egyedül, Brüsszel – egyébként a szabályoknak megfelelően (lásd a keretes írást) – magyar kormányzati illetékesek szerint irreálisan alacsony, a kiigazítás után már csak 0,8 százalékos növekedést jelzett előre Magyarországnak a következő évekre. Jóval alacsonyabbat például a már öt éve egyfolytában recesszióban és kilátástalannak tűnő helyzetben lévő Görögországnál. Az alacsonyabb támogatási felső határ a rendkívül alacsony GDP-mutatóval együtt adta ki a magyar szempontból katasztrofális végeredményt.

A VESZTESÉGEK MINIMALIZÁLÁSA
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Budapest 2007 és 2013 között a valós növekedése által indokoltnál jóval több felzárkóztatási forrásra, mintegy 25,7 milliárd euróra tarthat igényt, noha egyelőre nyitott kérdés, hogy ebből mennyit sikerül felhasználni. Annak idején ugyanis az Európai Bizottság erősen túlbecsülte a magyar növekedési potenciált, és állítólag Brüsszel jóindulata is kellett ahhoz, hogy a hétéves időszak felénél tartott felülvizsgálat során éppen ezért ne vegyenek el tőlünk pénzeket. Most akár úgy is fel lehet fogni, hogy fordult a szerencse, és ezúttal nem jártunk jól.

A felzárkóztatási források közel 30 százalékának elvesztése ugyanakkor így is példátlan és indokolhatatlan is lenne. Azt ugyanakkor négyszemközt magyar köztisztviselők is elismerik, hogy nincs értelme álmodozni a 2007 és 2013 közötti felzárkóztatási források visszaszerzéséről. Ezért az előttünk álló fél évben a veszteségek minimalizálása lesz a cél. Legalábbis ami a gyorsabb felzárkózáshoz szükséges forrásokat illeti, hiszen más tekintetben egyáltalán nem olyan rosszak a kilátások. Az agrártámogatások számottevő csökkenésétől ugyanis nem kell tartani, így hazánk a következő hét évben is egészen biztosan a közösségi büdzsé nettó haszonélvezője lesz.

A kohéziós politika területén sem borítékolható a kudarc, sőt, ellenkezőleg. Az Európai Unióban régi íratlan szabály, hogy senki sem nyerheti agyon magát, de abszolút vesztesek sem lehetnek. Annál is inkább így van ez, mert a többéves keretköltségvetésről egyhangúlag lehet csak dönteni a kormányokat tömörítő tanácsban. A magyar miniszterelnök a legutóbbi EU-csúcs után kilátásba is helyezte, hogy végső esetben akár a költségvetési alku megvétózására is kész lesz, ha nem veszik figyelembe Budapest jogos igényeit. Orbán Viktor a csúcson a búcsúzó dán soros elnökséget is bírálta azért, mert az általa elkészített tárgyalási keret nem orvosolta a magyar sérelmeket.

A Figyelőnek nyilatkozó dán források ugyanakkor vitába szálltak a magyar kormányfővel, azt állítva, hogy egyetlen nemzet problémáinak sem szenteltek olyan nagy figyelmet, mint éppen a magyarokénak. Koppenhága a tárgyalási keretben valóban javasolt egy lehetséges megoldást, ami a magyarhoz hasonló esetben eltérést tenne lehetővé felfelé, a GDP-arányosan 2,5 százalékos felső támogatási határtól. Dán részről úgy okoskodtak, hogy mondjuk 2,99 százalékos szint esetén már csak 5 százalékos lenne a kiesés. Hazai szakértők szerint ugyanakkor ezzel a küszöbértékkel csak felére csökkenthető a veszteség, a támogatások szinten tartásához GDP-arányosan 3,44 százalékos felső határra lenne szükség.

Budapest ezért a tárgyalások hátralevő részében egy általános jellegű biztonsági hálóért fog küzdeni, ez azt garantálná, hogy az előző pénzügyi kerethez képest egy bizonyos szintnél ne lehessen alacsonyabb a 2014 és 2020 között elérhető kohéziós források összege. Ha ez nem sikerülne, vagy a könnyítés nem elégítené ki a magyar kormányt, akkor szokás szerint alighanem a nagy költségvetési alkudozás utolsó óráiban, feltehetően a decemberi EU-csúcson kell majd egyedi kedvezménnyel javítani a mérlegen.


Ám addig is a kormánynak minden követ meg kell mozgatnia az ebben az időszakban rendelkezésre álló források nagyobb fokú lehívása érdekében. Ellenkező esetben nyomós érveket adna azoknak a kezébe, akik a kohéziós politika fogyókúrára fogásában érdekeltek.

Kohéziós számtan
A bizottság javaslatában szereplő kohéziós allokációk a javaslatok elfogadásakor rendelkezésre álló legfrissebb adatokon, vagyis a 2006–08-ra vonatkozó átlagos regionális GDP-n, a 2007–09-es regionális oktatási és munkaerő-piaci adatokon, a 2007–09-re érvényes átlagos GNI-n, valamint a 2011. tavaszi makrogazdasági előrejelzéseken és az azokat kísérő középtávú előrejelzéseken alapultak.

A frissebb adatok közzétételét követően e javaslatokat aktualizálni kell: a jogosultságot meghatározó hároméves átlag a regionális GDP vonatkozásában a 2007–09-es időszakra, a GNI esetében pedig a 2008–10-es időszakra tolódik. Továbbá az azon tagállamokra vonatkozó maximális keretösszegeket, amelyekre a nemzeti GDP 2,5 százalékos határértéke alkalmazandó, a 2012. tavaszi előrejelzések és az aktualizált középtávú prognózisok alapján számítják ki.

Most még dől a pénz
Az EU27 rangsorában az ötödik helyen állunk az uniós pénzek felhasználásában – közölte a múlt héten egy budapesti konferencián Petykó Zoltán, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnöke. Érdekesség, hogy a kormányfő úgy tudta, hatodikak vagyunk. „Úgy tűnik, Petykó Zoltánnak egyetlen éjszaka sikerült elérnie, hogy Magyarország egy hellyel előrébb lépjen”– mondta Orbán Viktor. 2007–13 között a rendelkezésre álló keret 8209 milliárd forint, ebből eddig 6283 milliárdot sikerült lekötni, és 2700 milliárd forintot fizettek ki ténylegesen. A miniszterelnök szerint egyébként továbbra is nehézkes és bonyolult a pályáztatás, még a legegyszerűbb pályázatok esetében is 600 nap, mire a projekt megvalósul, s a pályázó hozzájuthat az elnyert támogatáshoz. Bejelentette, hogy 2013-tól gyökeresen átalakul az EU-pályáztatás. A pályázók számára még több könnyítést vezetnek be, általánossá teszik például a 30 százalékos előleg fizetését.

Ez azt jelenti, hogy a támogatás 30 százalékához már azelőtt hozzájuthat a nyertes pályázó, hogy bármilyen számlát benyújtott volna. (Ez a szisztéma egyébként a szocialista kormányok idején már létezett.) 50 milliárd forintos alapot hoznak létre az önkormányzati és állami szféra számára, hogy az életképes pályázatok önerő híján ne hiúsuljanak meg, illetve minél előbb elinduljanak. Essősy Zsombor, a MAPI Magyar Fejlesztési Iroda Zrt. vezérigazgatója szerint a cél eléréséhez, azaz a közel 100 százalékos pénzfelhasználáshoz további radikális, akár fájdalmas döntésekre lesz szükség. A MAPI vezérigazgatója lapunknak úgy vélte, „5500 milliárd forintnyi uniós forrás vár még kifizetésre, és mindössze három és fél évünk maradt arra, hogy ehhez a pénzhez hozzáférjünk. A jelenlegi ütemet tartva évente 1000 milliárdot tud kifizetni az NFÜ, tehát ahhoz, hogy 2013 végéig Magyarország lehívja a számára biztosított összes uniós forrást, mielőbb be kell indítani a már meghirdetett, a további gyorsítást szolgáló kezdeményezéseket.”
Cseke Hajnalka

Kapcsolódó cikkek