Hollandiában 2006-ban vezették be a több biztosító versenyén alapuló egészségbiztosítási reformot. Hogy látja hat év után, hatékonyabb lett az ellátás?
– A hat éve bevezetett reform csak a kórházakat és a háziorvosi ellátást érintette, de például a megelőzéssel nem foglalkozott. A versenynek voltak pozitív hatásai, dinamikát hozott a holland egészségügybe, a szakemberek jobban törekedtek az eredményekre, előtérbe került az egészségügyi ellátók teljesítménye. A fő siker: átláthatóbb a különböző szolgáltatók teljesítménye, több információnk van a páciensek tapasztalatáról, szóval jó ösztönzés volt az ellátóknak, hogy fejlesszék a szolgáltatást.

– Csökkentek a költségek a verseny nyomán?
– Még nem derült ki, hogy a modell tényleg csökkenti-e a költségeket. A különböző biztosítók közti versengés stabilizálódott, négy nagy konglomerátum jött létre. Szóval nem olyan nagy a verseny, és az ellátás teljes költsége is tovább nőtt. De fontos megjegyezni, hogy a 2006-os reformot húsz év fokozatos változtatás után vezették be. Nemcsak a verseny megléte az érdekes, de az egész kontextus, hány kórház, hány orvos van, milyenek a visszatérítési mechanizmusok. Ha a költségcsökkentés az egyetlen cél, a verseny ezt nem feltétlenül biztosítja. Ha a transzparencia, a hatékonyság, a jobb eredmények adása a cél, azt a privatizáció garantálhatja.

– Tudatosabbak lettek a páciensek?
– Jobban tudatában vannak annak, hol milyen szolgáltatásokat biztosítanak. A szabad biztosítóválasztás nem igazán eredményezett ténylegesen nagyobb választási szabadságot a pácienseknek, ez inkább eszköz a reputáció menedzselésére. De ha közzéteszik az egyes kórházak teljesítményét, már jobban odafigyelnek az igazgatók a dolgokra. A közönség ma jobban informált, bár arra nincs bizonyíték, hogy ez alapján megfelelőbb döntéseket is hoznak.

– Pár éve Magyarországon is felmerült a több biztosító versenyére épülő modell, de aztán politikai okokból el is vetélt a reform.
– Igen, tudok róla. Lehet vitatkozni azon, hogy ez lett volna-e akkor a megfelelő Magyarország számára. Szerintem a lényeg az átláthatóság, a teljesítmény folyamatos mérése és közzététele, a modell másodlagos. Lehet állami vagy privatizált egészségügyi rendszer, egy vagy több, egymással versengő biztosító, vagy regionális biztosítók, mint Nagy-Britanniában.

– Jelenleg épp átszervezik a magyar kórházi ellátás rendszerét, főleg költségcsökkentési célból.
– Egy egészségügyi rendszer menedzselése nem csak költségkontrollt jelent. Meg kell próbálni megérteni a mechanizmusokat, és hogy miként allokáljuk az erőforrásokat, hogy a legjobb eredményeket kapjuk. Ehhez jó információk kellenek, ismerni kell a kimeneteket.

– Mi lenne a helyes út Magyarország számára?
– Többféle stratégia is működhet, de az biztos, hogy jó információ kell a rendszerről, és ezt használni is szükséges a struktúra fejlesztésére, mérni a teljesítményt, és ellátni a vitázókat jó minőségű információval. Az európai kórházak minőségét vizsgáló tanulmányunkban nem láttunk különbséget a privát és állami kórházak között. Minden csoportban vannak jól teljesítő kórházak, amelyek ismerik a fertőzési arányokat, a komplikációk esélyét, jól tájékoztatják a pácienseket, és így tovább, és vannak kórházak, amelyek ezt nem teszik. Ez nem csak a tulajdontól függ, inkább attól, hogy a fejlődés kultúrája megvan-e a kórházban.

– A magyar egészségügy egyik tartóoszlopa a hálapénz, erről érdekesen rendelkezik a friss munka törvénykönyve: illegális, kivéve, ha az illető kórház úgy rendelkezik, hogy ott a dolgozóknak szabad elfogadni. Ez az engedélyezés nem teszi korrupttá a rendszert?
– Először is ismerni kell az ellátás valódi költségeit. Ennek a hálapénz is része. Persze idővel el kell mozdulni egy olyan rendszer felé, ahol már nincs paraszolvencia. De előbb mérni kell, hogy tisztában legyünk a realitásokkal. A fizetések átláthatósága szükséges, hogy aztán össze tudjuk velük kötni a teljesítményt. A hálapénz mértékének megismerése mindenképpen jó lépés a transzparencia felé. Hogy azután mennyire kell megőrizni, hisz ma strukturális része a rendszernek, ezt még meglátjuk. A megszüntetéséhez mindenképpen bizalmi viszony kialakítása szükséges a páciens és az ellátó között.

– Egy másik felkavaró hír a magyar egészségügyi dolgozók kötelező nyugdíjazásának terve, ha elérték a nyugdíjkorhatárt. Erről mi a véleménye?
– Szükség van minőségbiztosítási mechanizmusokra. Nem bánom, ha idősebb orvosok praktizálnak, de garanciák kellenek, hogy követik a szakirodalmat, képben vannak a legújabb eljárásokkal kapcsolatban. Félnék egy 75 éves sebész kése alá feküdni, ha nincs olyan intézmény, amely gondoskodik az orvosok kötelező továbbképzéséről és ellenőrzéséről. Tehát itt is átláthatóság kell, hogy milyen feltételekkel praktizálhatnak tovább. Számos országban léteznek mechanizmusok az idősebb kollégák teljesítményének felülvizsgálatára, például háromévenkénti vizsga, vagy a kollégák értékelése, vagy a páciensek véleményének megkérdezése. De egy mesterséges korhatár meghúzása nem jó ötlet. Az idősekben rengeteg felhalmozott tapasztalat rejlik, ezt a humántőkét érdemes megfelelően kihasználni.

Kapcsolódó cikkek