Kétszeresen hálálta meg az idén a kukorica az öntözésre költött minden egyes forintot Felső-Bácskában. Legalábbis Vancsura József, a Febagro Felső-bácskai Agrár Zrt. vezérigazgatója, a Gabonatermesztők Országos Szövetségének elnöke úgy számol, hogy amennyit az idén öntözésre költött a társaság, annak kétszeresét kapja vissza az árbevételben, mert hektáronként 3-5 tonnával több lett a termés. Sőt, a rendkívül kemény aszályban azokon a területeken, ahol nem tudott a gazdaság öntözni, hektárra vetítve néhol csak 1,5 tonna a termés, de ahol öntöztek, esetenként a 8-at is eléri. Busásan megtérült tehát a vízpótlás hektáronként és alkalmanként – 60 milliméterrel számolva – átlagosan mintegy 100 ezer forintos költsége.

VISZI A PÉNZT
A szükséges műszaki létesítmények és csatornák hiányában azonban a gazdaság a 4300 hektáros területének mindössze 10 százalékát képes öntözni, és a szomszédos vállalkozásoknál is hasonló vagy még rosszabb is a helyzet. Csak a Duna, Tisza, Maros vagy valamelyik csatornapart közelében gazdálkodók számára adatik meg a mesterséges vízpótlás lehetősége.

A felső-bácskai helyzet azonban még így is sokkal jobb az átlagosnál. A Gabonaszövetség csaknem 3000 tagja mintegy 1,5 millió hektáron gazdálkodik, de ebből csak 50 ezer hektár az öntözött. A csaknem 6 millió hektár országos szántóterületből pedig alig több mint 180 ezer van berendezve öntözésre. Ebből azonban a túl nagy költség miatt mindössze 60-70 ezer hektáron juttatták ki a vizet a rendkívüli aszályban.

Vancsura József számítása szerint pedig legkevesebb egymillió hektárt lenne jó itthon öntözni ahhoz, hogy az aszály idején is kellő terménytartalékokat képezhessen az ország az élelmiszer- és takarmányellátásra. Ezért is üdvözli, hogy a kormány öntözésfejlesztési programot indít.

A társaság újabb, nagyobb beruházással is csatlakozni akar a programhoz, ahogyan a szövetségbe tartozó gabonatermesztők zöme is. A Febagrónál saját zsebből évek óta tart az öntözés fejlesztése, a meglévő önjáró Linear rendszer korszerűsítése. A következő három évben már a hatékony csepegtető öntözőberendezés telepítését tervezi a cégvezető az elavult, vízágyúszerű öntözőgépek helyett.


Hogy az idén többletprofitot hozó vízpótlás ellenére a gazdák többsége még a rendelkezésre álló öntözési kapacitásokat sem használta ki, arra a nagy költség a magyarázat, amit ráadásul nem is tudnak érvényesíteni a terményárakban. A vevő nem fizet többet azért, mert öntözött területről származik a termés. Pedig az öntözés eszközrendszere akkor is viszi a pénzt, amikor nincs rá szükség, mert bőséges az égi áldás. Vancsura József szerint hektárra vetítve évente mintegy 20-30 ezer forintos költség a cégnek az öntözési infrastruktúra fenntartása, a beruházás utáni amortizáció, a csatornák, kutak, öntözőberendezések, szivattyúk karbantartása, állagmegóvása és a vízdíj. A rendszer működőképességének ellenőrzéséhez ugyanis évente egyszer-kétszer akkor is kell legalább 10-10 millimétert öntözni, ha amúgy a növényeknek erre nem lenne szükségük.

ÁLLAMI FELADAT
Az egy év múlva induló öntözési stratégia hangsúlyos eleme, hogy az állam látja el az öntözéssel kapcsolatos közfeladatokat, szolgáltatja a vizet. A program azonban annyit ér majd, amennyit a gazdák igénybe vehetnek belőle, amekkora területet öntözni tudnak majd, de a növekedésnek korlátot szab a magas vízdíj. Vancsura József ezért tartaná segítségnek, ha a felhasznált víz díját valamilyen mértékben és formában megtérítené az állam a gazdáknak.

Fehér Ferenc, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének ügyvezető elnöke szerint azonban az öntözés – szemben a vízkárelhárítással – piaci alapokon áll. Aki öntözni akar, annak a vizet meg kell fizetnie. A jelen elképzelés szerint a vidékfejlesztési tárca hatáskörében marad az összes öntözőcsatorna és öntözési létesítmény, ezt vagyonkezelésbe adja feltehetőleg a vízügyi igazgatóságoknak, amelyek üzemeltetői szerződést kötnek a vízgazdálkodási társulatokkal.

A hazai 83 társulatból azonban mindössze 13 – főleg Békés, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád megyében – tud a vízrendezési, vízkár-elhárítási alapfeladata mellett nagy mennyiségben öntözővizet is szolgáltatni. A szakember szerint mégsem a kapacitással van baj, hiszen a társulatok jelenleg is ki tudnak juttatni 600 millió köbméter öntözővizet egy-egy idényben, de ennek az idei rendkívüli aszályban is csak a harmadát vették igénybe. Fehér Ferenc szerint tehát a probléma a mezőgazdaság versenyképességével, igényével van. 
Az nem a társulatokon múlik, hogy a gazdáknak megérje igénybe venni az öntözővizet, hogy a költségeit be tudja építeni a termények árába.

AKADÁLYOZÓ KÖZHANGULAT
Az infrastruktúra ráadásul a vízjogilag engedélyezett 200 ezer hektárnál sokkal nagyobb arányú öntözéshez is elegendő, és még tovább is növelhető. Az infrastruktúra kapacitását az határozza meg, hogy a folyókban van-e elég víz, van-e elegendő tározókapacitás és elég nagy-e az ellátórendszer. Ez alapján a kiskörei tározóból lett Tisza-tó duzzasztási szintjét sokkal magasabbra lehetne emelni, a Keleti-főcsatornát bőségesen el lehet látni többletvízzel, megfelelő duzzasztással a Körösökben is vissza lehetne tartani a jelenleginél több vizet.

Ha még több vízre lenne szükség, mert fél-egy millió hektár öntözése a cél, akkor viszont több száz- vagy ezermilliárdos, gigantikus beruházással kell számolni. Hogy pontosan mennyivel, az a helyi adottságokon múlik, de olyan térségben, ahol az öntöző főművekből kiszolgálható vízmennyiség adott, viszonylag olcsó lenne az öntözés fejlesztése. Ahol viszont nemcsak a területet kell berendezni, hanem a többletvízkészletet is meg kell teremteni és odavezetni, ott nagyon drága mulatság. Új duzzasztókra lenne szükség például Csongrádnál. Az ellentétes igényeket viszont a szakember szerint nehéz kiszolgálni. Ha az ország több vizet akar visszatartani, ahhoz több tározó és duzzasztó kell, ezeket a beruházásokat viszont akadályozza a tározó- és duzzasztóellenes közhangulat.

Komplex megközelítés
Láng István akadémikus, klímakutató üdvözli a kormány öntözési stratégiájának tervét. Szerinte ugyanis a célja összevág a saját akadémiai kutatásainak megállapításaival, így reméli, hogy megoldást hoz a nyolcvanas évek óta fennálló, az éghajlatváltozással egyre fenyegetőbbé váló problémára. Arra azonban ő is figyelmeztet, hogy az öntözési program nem egyenlő az aszálystratégiával, annak egy kisebb, de jelentős része. Az utóbbihoz az öntözés mellett a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó talajműveléstől, növénytáplálástól és a kellő talajtani információktól kezdve a meteorológiai rendszereken keresztül a megfelelő gép-, fajta-, vetőmaghasználatig nagyon sok területet kell összehangolni. Az aszálystratégiának elegendő tárolási kapacitást is létre kell hoznia, és ehhez műszaki beruházásokra lesz szükség. Nem szabad azonban csak a folyókkal érkező vízkészletre építeni, hiszen az ország területének 90 százalékán a légköri csapadékot lehet csak hasznosítani. Jó kezdeményezés tehát az öntözési stratégia, az alapok jók, de komplexebb módon kell gondolkodni a gyakorlati lépéseken, mint korábban.

Kapcsolódó cikkek