Egy demoralizáló és egy lelkesítő üzenetet is kapott múlt héten a válságkezeléssel bajlódó Európai Unió és a tizenhét tagú valutaövezet. A rossz hír, hogy az egyik legnagyobb hitelminősítő intézet, a Standard & Poor’s viszonylag hosszú szünet után újra lerontotta Spanyolország adósbesorolását, tovább gyengítve Madrid pozícióit az adósságválság elleni küzdelemben. A pozitív szenzáció, hogy az idén váratlanul az EU-nak ítélték oda a Nobel-békedíjat.

A leminősítés ugyan rövid távon elkerülhetetlenül károkat okoz, ám hosszú távon erős nyomás alá helyezi az európai kormányokat, hogy ne szabotálják el az euró és az EU fennmaradásához szükséges létfontosságú reformokat.

Ami pedig a békedíjat illeti, nem titok, hogy az Európai Unió már hosszú évek óta rajta volt az oslói bizottság listáján. Abban, hogy az idén végre rá esett a választás, nyilvánvalóan szerepet játszott az a félelem, hogy a válság hatására fokozatosan szétesik az európai integráció, és egy páratlanul hosszú békés időszak után Európa ismét instabil térséggé válik.

Az EU a közgazdasági Nobel-díjat már aligha érdemelné ki eddigi válságkezeléséért. Az Európa előtt álló kihívás abban foglalható össze, hogy a jelenlegi békaperspektívából kitörve képes lesz-e újra békeperspektívát kínálni.

HITELESSÉGI TESZT
A Nobel-békedíj odaítélésének és a közelmúltbeli spanyol leminősítésnek ezért az az üzenete, hogy a status quo nem elég, rövid, közép- és hosszú távon többet kell tenni az egységes valuta megmentéséért. Megint közeleg az igazság pillanata, amikor az euróövezetnek és az EU egészének a következő hetekben újabb döntéseket kell hoznia a görög pénzügyi mentőcsomag sorsáról, egy esetleges újabb spanyol mentőövről és a jelenleg félkész állapotban lévő gazdasági és pénzügyi unió befejezésének menetrendjéről.

A mélyebb integráció forgatókönyvének elfogadása hitelességi teszt lesz az egész unió számára, mert olyan intézkedéseket feltételez, amelyek révén a valutaövezet visszaszerezheti a befektetők bizalmát, és végre kievickélhet az adósságválságból. A terv főbb elemeit taglaló időközi jelentést csütörtökön, lapszámunk megjelenését követően vitatják meg az Európai Unió vezetői. Az előjelekből azonban már látszik, hogy hiába ért egyet lényegében mindenki azzal, hogy a gazdasági és pénzügyi unió kiteljesítése a záloga a valutaunió túlélésének, a szükséges lépések mibenlétéről és sorrendjéről a tagállamok között továbbra is nézetkülönbségek vannak. A gondokat tetézi, hogy az integráció további mélyítése a nemzeti pénzügyi, költségvetési, gazdasági és politikai szuverenitás olyan fokú átruházását előfeltételezné, amelynek felvállalásától a kormányok idegenkednek, vagy egyenesen irtóznak a jelenlegi, inkább Európa-ellenes politikai hangulatban.

EURÓPAI KINCSTÁR
Ezt a megtorpanást tükrözi a Herman Van Rompuy európai tanácsi elnök által készített időközi jelentés is, amely a csökkentett ambíciók dacára a Figyelőnek nyilatkozó diplomaták szerint így is „forradalmian új elemeket” tartalmaz. Az egyelőre csak vázlatos terv továbbra is abból indul ki, hogy a teljes körű gazdasági és pénzügyi unióhoz vezető legalább egy évtizedes út első stádiumának az egységes pénzügyi keretnek, közkeletű nevén a bankuniónak kell lenni (a részleteket lásd külön).

A gazdasági és pénzügyi unió forgatókönyve

I. Bankunió
– Egységes bankfelügyeleti mechanizmus
Ellenőrző jogosítványai egy-két éven belül akár az eurózóna mind a 6000 hitelintézetére kiterjedhetnek. A hitelező országok szemében ez lesz a minimálisan szükséges garancia arra, hogy az adósságmegosztás (másokkal szembeni pénzügyi szolidaritás) bármilyen formájába beleegyezzenek. Ez lesz az előfeltétele annak, hogy az állandó válságkezelő alap, az Európai Stabilitási Mechanizmus a jövőben közvetlenül feltőkésíthessen valutaövezeti bankokat anélkül, hogy a költségek az érintett tagországok hiányát és államadósságát szaporítanák. Ha ez megvalósul, sikerül megtörni azt az ördögi kört, ami a szuverén adósság és a bankok között alakult ki, és ami folyamatosan táplálja az adósságválságot.

– Közös európai bankszanálási hatóság és alap és közös európai betétbiztosítási rendszer
Megvalósulása esetén nem lenne értelme átvinni a megtakarításokat egy másik, biztonságosabb országba, mert bankcsődök vagy fizetési nehézségek esetén egy európai rendszer állna jót értük. Addig azonban még számos teendő van, hiszen jelenleg még nemzeti bankszanálási alapok sem működnek minden tagállamban, márpedig ezek hiányában az európai pénzügyi szolidaritásról sincs értelme beszélni.

– Egységes banki szabályozás az EU egészében (tőkekövetelmények)

II. Egységes költségvetési keret
szakasz: a költségvetési politikák ex ante koordinációja a tagállamok között
szakasz: egy embrionális valutaövezeti költségvetés (konjunktúraalap és szerkezeti reformokra ösztönző alap)
szakasz: teljesen egységes költségvetési keret kincstárral

III. Egységes gazdaságpolitikai keret
– A gazdaságpolitikai koordináció további reformja
– A tagállamok és az EU közötti speciális szerződések segítségével a versenyképesség javítását célzó szerkezeti reformok előmozdítása
– A makroprudenciális politika megerősítése

IV. Demokratikus legitimitás és elszámoltathatóság
– A nemzeti hatáskörök európai szintre történő fokozott átruházása megköveteli az európai demokratikus és ellenőrző struktúrák, főleg az Európai Parlament jogosítványainak erősítését.
– A demokratikus legitimitás és a társadalmi támogatottság megszerzése szükségessé teszi a nemzeti parlamentek nagyobb fokú bekapcsolását az európai folyamatokba. A bankunióval egyidejűleg ugyanakkor az egységes költségvetési és gazdaságpolitikai keret fokozatos létrehozása felé is el kell indulni, hiszen csak úgy válnának mindenki – a hitelezők és a hitelezettek – számára nyilvánvalóvá és kézzelfoghatóvá a szorosabb integráció előnyei. Herman Van Rompuy környezetében elismerik, hogy a kormányoknak jelenleg nem fűlik a foguk az újabb költségvetési hatáskörök feladásához, azokon túl, amelyeket az utóbbi időben elfogadtak, illetve jelenleg is tárgyalnak, és amelyek már így is korábban elképzelhetetlen mértékű fiskális és gazdaságpolitikai koordinációt hoznak létre a valutaövezetben. Másfelől Németország, ahol jövő szeptemberben parlamenti választásokat tartanak, ebben a pillanatban hallani sem akar az eurókötvények bevezetéséről.

Mivel azonban valutaunió hosszú távon nem létezhet valamiféle központi költségvetés nélkül, Van Rompuy dolgozata nyíltan felveti egy külön bejáratú, csak az eurózóna céljait szolgáló „költségvetési kapacitás” létrehozásának lehetőségét, amelyet alapvetően két célra használhatnának. Egyfelől konjunktúraalapként, az országokat aszimmetrikusan érő külső sokkhatások enyhítésére; másfelől a versenyképesség javítását célzó szerkezeti reformok ösztönzésére. Arról is szó van, hogy az eurózóna tagjai külön szerződést kötnének az uniós intézményekkel. Ebben korlátozott időtartamú és összegű pénzügyi támogatásért cserébe vállalnák a számukra megfogalmazott országspecifikus ajánlások végrehajtását.

Az elképzelés mindenki számára tartogathat előnyöket. A németeknek azért, mert kiváltaná az eurókötvényeket, az eurózóna déli perifériájának pedig azért, mert a keretből szükség esetén támogatáshoz juthatnának, még mielőtt az utolsó mentsvárhoz, az Európai Stabilitási Mechanizmushoz kellene fordulniuk pénzügyi mentőövért, amit természetesen kemény feltételekhez kötnek.

KÉRDŐJELEK
A valutaövezet válságkezelési terveiben több olyan elem is van, ami alátámasztja a magyar külügyminiszter és mások aggodalmait.

Az euróövezet külön bejáratú büdzséje
Kérdés, nem kíván-e versenyt támasztani az EU27 éppen tárgyalás alatt álló közös keretköltségvetésének. Egyesek – nem csak az eurózónán belül – ugyanis jó néven vennék, ha a többéves pénzügyi keret csökkentése révén megtakarított pénzből finanszíroznák a valutaövezet saját, bár eltérő funkciókat szolgáló kiadásait. Nagy-Britannia például kifejezetten rokonszenvesnek találja azt az ötletet, hogy külön költségvetése legyen a jelenleg tizenhét tagú eurózónának és külön a kívül maradó tíz országnak. Ez a megközelítés azonban nem vesz tudomást arról, hogy a britektől és a dánoktól eltérően a többi kívülálló országnak egy napon be kell vezetnie az eurót, vagyis az ő szempontjukból egyáltalán nem mindegy, hogy „belül” milyen megoldásokat alkalmaznak.

Egységes bankfelügyeleti mechanizmus
A probléma gyökere az lehet, hogy a rendszerhez elvileg a valutaövezeten kívüli országok is csatlakozhatnak. Kedvező elmozdulás, hogy a csütörtökön az uniós vezetők elé kerülő időközi jelentés a bizottság eredeti javaslatától eltérően már az esetlegesen csatlakozó külsős országok esetében is a jogok és a kötelezettségek egyensúlyáról beszél. Ez előrevetíti azt, hogy bankrendszerüket nem éri hátrány amiatt, hogy egyelőre nem tagjai a valutaövezetnek. Ez már biztató jel, bár egyesek szerint ez sem elég. Nicolas Verón, a Bruegel intézet vezető szakértője szerint éppen arra lenne szükség, hogy az eurón kívüli országokra ne vonatkozzanak teljesen ugyanazok a kötelezettségek, amelyek a közös pénzt használókra.A jelentés ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy a tagállamoknak és a piacoknak mézesmadzagként belengetett költségvetési kapacitásból a nagy menetelés végére egy immár teljesen integrált költségvetési keretben egy európai kincstárnak kell majd kinőnie, jól körülhatárolt funkciókkal.

A valutaövezeten belül folyó válságkezelés ugyanakkor felvet néhány komoly dilemmát (lásd a Kérdőjelek című írást). Miközben az egységes valutában osztozó országok érthető és jogos igénye az egyedi megoldások keresése, hogyan lehet például gondoskodni arról, hogy ezek a törekvések ne keresztezzék az eurózónán kívüli országok és az egységes piac érdekeit? Martonyi János magyar külügyminiszter a napokban egy brüsszeli konferencián rámutatott: a kétsebességes Európa már jó ideje realitás, és – mivel ideiglenes állapotot tükröz – nem jelent kockázatot. Ám egy tartós, az EU-n belüli intézmények duplikálásához vezető „kétszintű Európa” már komoly veszélyeket hordoz, például az egységes piac potenciális kettészakításával.

Kapcsolódó cikkek