Az egészségügyi rendszerek hatékonyságának összehasonlításakor célszerű olyan objektív mutatószámokat vizsgálni, amelyek minden országban azonos módon értelmezendők. Erre ad jó lehetőséget az OECD által összegyűjtött adatok köre. A volt szocialista országok az egyéb európai államokkal összehasonlítva szerényebb összeget fordítanak a nemzeti jövedelemből az egészségügyre, a legkevesebbet költők között van Magyarország, csak Lengyel- és Észtország kullog mögöttünk.

Ha az egy főre eső bruttó költségeket nézzük, még rosszabb a helyzet: Szlovákiában is kis híján 40 százalékkal költenek többet az egészségügyre, mint hazánkban, Ausztriában a teljes kiadás majdnem háromszorosa a magyarországinak.

A képet tovább rontja, ha megnézzük, hogy a teljes egészségügyi költségből mennyivel részesedik az állam, illetve mennyit fizet saját zsebből a lakosság. Az egy főre jutó állami ráfordítások 2009-ben Csehországban 70 százalékkal haladták meg a magyarországi adatokat, az osztrák állam abszolút értékben több mint háromszorosát költötte egy-egy polgárára. A saját zsebből történő finanszírozás területén abszolút értékben nem, arányaiban viszont jóval előkelőbb helyen vagyunk. Egy francia vagy cseh állampolgár jóval kevesebbet költ saját zsebből az egészségére, mint a magyar, egy német lakos is csak 50 százalékkal áldoz többet, míg a német állam több mint a magyarországi háromszorosát fordítja polgárai egészségügyi ellátására.

Hazánkban 2009-ben az egészségügyi kiadások majdnem negyede magánforrás volt, jócskán megelőzve Európa legtöbb országát. Ha ehhez még hozzávesszük a sok országban nehezen értelmezhető hálapénzt, kijelenthetjük, hogy valószínűleg dobogós helyen állunk a magánerőből való egészségügyi finanszírozás területén, így további magánforrás-bevonás nem tűnik lehetségesnek, sem célszerűnek.

Az egy főre jutó orvoslátogatások számában is dobogós helyen vagyunk. Míg a legfejlettebb országokban csak 2-4 havonta keresik fel a betegek a doktorukat, Magyarország minden lakosa havonta legalább egyszer megjelenik az orvosánál. El lehet képzelni, hogy ez mekkora terhet jelent az ellátórendszernek.

Az egy főre jutó kórházi ágyak számában is az élmezőnybe tartoztunk 2009-ben 7,1/1000 fős adatunkkal, messze megelőzve kontinensünk számos fejlett országát. Európában csak Németországban és Ausztriában van a miénknél is több kórházi férőhely, azonban Svédországban és Norvégiában közel feleannyi ággyal megoldják az ellátást.

Napjainkban az egyik legtöbb megbetegedést okozza az elhízás: a hölgyek közel fele, a férfiak 60 százaléka túlsúlyos ma Magyarországon. Bár az elhízás nem magyar specialitás, a legfejlettebb országok is hasonló gondokkal küzdenek. A dohányzás területén a helyzet nagyon rossz, a lakosság több mint negyede vallja, hogy napi dohányos, ez az arány a többi országban 20 százalék körül vagy alatta található. Az egy főre jutó alkoholfogyasztás területén is az élmezőnybe tartozunk, még ha az átlagos évi 12 literes adat nem is haladja meg jelentősen a 10 liter körüli átlagot. Mindezek tudatában talán nem is csodálkozunk azon, hogy a rák okozta halálozások területén sikerült az első helyet megszereznünk.

A magyar ellátórendszer másik súlyos problémája a rokkantak számának óriási részaránya. Tekintettel az egészségügyi ellátórendszerek különbségeire, csak magyar adatokat vizsgálunk, és a számok döbbenetesek.

Mi lehet az oka annak, hogy a 21. század első évtizedének közepén a magyar lakosság több mint 10 százaléka rokkant volt? Hogy 2009-ben rokkantnyugdíjakra több mint 600 milliárd forintot költött az ország? A háttérben valószínűleg szociális okok is meghúzódhattak, de sokszor a rokkantosítás indokolt volt. Tény az is, hogy az Egészségbiztosítási Alapból folyósított táppénzkiadások megközelítőleg 108 milliárd forintra rúgtak 2009-ben. Több mint 800 ezer ember használt gyógyászati segédeszközöket (gyse), így ha közülük minden ötödik visszanyerné munkavégző képességét, csak a rokkantnyugdíjakkal számolva éves szinten 100-120 milliárd forintot takaríthatna meg az államkassza.

Ehhez megfelelő gyógyászati segédeszközök állnak rendelkezésre. Ám a más alrendszerekben és kasszákban jelentkező megtakarítások többnyire rejtve maradnak az egészségpolitika előtt, így ma is a további kiadáscsökkentés réme fenyegeti a gyse-ágazatot. Pedig az erre fordított költség elenyésző, az idei terv szerint az OEP 43 milliárd forintot költhet segédeszköz-támogatásra az elérhető megtakarításokhoz és egészségnyereséghez képest. Pedig ha megelőzni nem is tudjuk a betegséget, sérülést, megfelelő eszközök alkalmazásával jelentős számú beteget lehetne visszaterelni a járulékfizetők csoportjába.

Vajon európai összehasonlításban milyen hosszú életre számíthatnak a ma született magyarok? A válasz sokkoló. Nem csak a fejlett országoktól maradunk el jelentősen a várható élettartam tekintetében, Chile és Mexikó is megelőz bennünket, pedig ők nálunk is kevesebbet költenek az egészségügyre. Ez azért is különös, mert a magyar ellátórendszernek átlagos a kapacitása a kórházi ágyak területén, az orvoshoz járásban meg egyenesen a világelsők között vagyunk. A túlsúly és az önpusztító életmód sem ad egyértelmű magyarázatot, hiszen az amerikaiak jóval kövérebbek nálunk, a lengyelek többet dohányoznak, az osztrákok és az írek pedig többet isznak nálunk.

A válasz egyik fele talán a magyar egészségügyi rendszer hatékonyságában rejtőzhet. Megdöbbentő, hogy az OECD-országok átlagához képest közel kétszer annyi honfitársunk hal meg olyan okok miatt, melyek megfelelő prevencióval, korai felismeréssel, megfelelő kezeléssel elkerülhetők lettek volna. A megoldás, mint az esetek döntő többségében lenni szokott, valószínűleg középen van. Bőven akad tennivaló az életmódbeli, életviteli, táplálkozási szokásaink megváltoztatásában, de van tennivaló az egészségügyi rendszerben is. Ezek tudatában talán jobban megérthetjük, hogy miért vágott bele a kormány az intézményrendszer jelentős átalakításába.

Kapcsolódó cikkek