Figyelő: Sok szó esik manapság arról, hogy romlanak a magyar gazdaság növekedési kilátásai. Az okok között a sok megszorítást és adóemelést, illetve az elmaradozó strukturális reformokat szokás emlegetni.

Csermely Ágnes: A régiótól 2004-ben kezdtünk lemaradni, a munkahelyteremtés pedig már egy évtizede leállt. A válság kitörése után 1 százalék alá süllyedt a termelési kapacitások bővülési üteme. A krízis erősíti a tartós munkanélküliséget, kevesebb új munkahely jön létre. Ugyanakkor a kormány törekszik az aktivitási ráta emelésére. A kettő enyhén pozitív szaldót eredményez. A termelékenység növekedése viszont lelassul, ha nincs beruházás, s a termelési eszközök nem áramlanak folyamatosan a hatékonyabb tevékenységek irányába. Tovább rontja a hatékonyságot, ha a vállalkozásoknak pénzügyi nehézségeik vannak, márpedig a válság idején és utána ez a folyamat felerősödött.

Bartha Attila: A növekedés szempontjából nagyon fontos tényező még a munkaerő képzettsége. A legfrissebb hazai kutatások azt mutatják, hogy a szegény családokból érkező gyerekek iskolázottsága alig javul szüleikéhez képest. Korábban az volt a jellemző, hogy a fiatalabb generációk egyre iskolázottabbak lettek, ez növelte a termelékenységet. Ma ez nincs így – vagyis véget érhet a válság, javulhat a hitelezési környezet, de ez a probléma tartósan korlátozza a magyar gazdasági növekedést.

Cs. Á.: Mindeközben a munkaerő kereslete egyre gyorsabban tolódik el a képzettség irányába. Az igényekhez képest alulképzett a magyar munkaerő.

B. A.: Érdekesek a nemzetközi tapasztalatok is. Több olyan ország, amely a válság előtt jól tudta foglalkoztatni az alacsony képzettségű munkaerőt, most szenved. Spanyolországban például az ingatlanpiaci buborékokkal összefüggő építőipari fellendülés és az idegenforgalom felszívta a képzetleneket. Elképzelhető egy olyan stagnálás is, mint amilyen Portugáliában van. Az ottani gazdaság szerkezeti problémáira a válságtól függetlenül sem találtak megoldást, több mint tíz éve már. Létezik azonban pozitív példa is: Lengyelország sikeresebben alkalmazkodott.
Forián Szabó Gergely: Ahogy más területeken, úgy a potenciális növekedésnél is megfigyelhető egyfajta túlreagálása a piacnak. Most mintha leírtuk volna Magyarországot a nullás tartományba. A munkaerő-piaci problémákról volt már szó, én emellett a tőkevonzó képesség romlását hangsúlyoznám. A visegrádi régiótól 7-8 éve leszakadóban vagyunk, ugyanakkor elvben egy kis nyitott gazdaságnak előbb-utóbb vissza kellene térnie a környező országok tempójához.

Cs. Á.: A jegybank sem gondolja azt, hogy tartósan leragadnánk itt, hosszabb távon 2,0-2,5 százalékos növekedési ütemet várunk. A mostani helyzetet itthon is és külföldön is a bizonytalanság jellemzi, nehezen láthatók a jövőbeni jövedelmi kilátások, a befektetők elhalasztják a munkahely-teremtési, beruházási döntéseiket.

B. A.: Nemcsak ördögi, de angyali körök is léteznek. Ha megfordul a bizalmi környezet, hirtelen kiderülhet, hogy Magyarországon léteznek versenyképességi tartalékok, a külkereskedelmi mérleg pedig szinte kellemetlenül jó állapotban van. A magyar gazdaság egyensúlyi problémái megszűnőben vannak; ha a nemzetközi bizalom változik, a fenti tényezők előtérbe kerülhetnek.

F. Sz. G.: Ma Magyarországon élesen elkülönülnek a reálgazdasági beruházások és a pénzügyi invesztíciók. Utóbbiak fellendülésében az általános nemzetközi kockázati éhség és a globális pénzbőség játszik szerepet, ez tereli ide a portfóliótőkét. Most hirtelen felkaptak minket, miközben ugyanez a sztori tavaly decemberben vagy ez év januárjában teljesen eladhatatlan volt. Az idén a világ legjobb befektetése volt a forint vagy a magyar államkötvények. Ezzel együtt még a pénzügyi befektetők is nagyon óvatosak velünk kapcsolatban.

Figyelő: Ehhez képest a Templeton befektetési alap a magyar kötvényállomány hatalmas részét vásárolta meg, így az egyik legnagyobb hitelezőnk lett.

F. Sz. G.: Innentől egy hajóban eveznek velünk; baj esetén ezen alapnak is védenie kell ezt a piacot, hiszen ha ki akarna szállni, akkor azzal a saját befektetéseit értékelné le. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a magyar állam szerzett magának egy védőhálót a Templetonon keresztül. Az alapnak 2014-ben nagy lejáratai lesznek, akkor dönthet arról, hogy kiszáll, vagy továbbra is itt marad. Addig be van szorulva a magyar kötvényekbe.

Figyelő: Ha már a finanszírozásnál tartunk, úgy tűnik, nem vagyunk a Nemzetközi Valutaalapra rászorulva. Kihúzzuk a választásokig, vagy nem?

F. Sz. G.: Ha számszakilag nézzük, akkor a tartalék legrosszabb esetben is elég a jövő év derekáig. Ha azzal számolunk, hogy rövid lejáratú állampapírokat nehéz helyzetben is el lehet adni, akkor kényelmesen elvagyunk a választásokig.

Cs. Á.: A kötvénypiacra az idén bejön körülbelül 2 milliárd euró, a bankszektorból viszont nagyjából 6 milliárd vándorol ki. Összességében tehát a finanszírozási helyzetünk korántsem rózsás. Az IMF–EU-megállapodásnak azonban – ahogy 2008-ban is – része lehetne az, hogy az anyabankok korlátozzák a forráskivonást. Ezzel megteremtődne a hitelezés bővülésének a lehetősége, ami sokat segítene a reálgazdaságon.

Figyelő: Tőlünk több forrást vonnak ki az anyabankok, mint régiós társainktól?

Cs. Á.: A térség bankrendszerei különböző mértékben vannak ráutalva az anyabankoktól származó hitelekre. A cseheknél a külföldi tulajdonosok aránya magas, a hitelezés azonban belföldi forrásokból történt. Onnan nincs mit kivonni. Magyarországról viszont a válság kezdete óta 16 milliárd euró ment ki.

Barcza György: A cseheknél is történik forráskivonás, csak ott nem a hitelek, hanem a betétek csökkentésével finanszíroztatják magukat az anyabankok. Pedig nincs is bankadójuk. Nálunk tulajdonképpen nem is forráskivonásról, hanem a korábbi hitelnyújtás csökkentéséről beszélhetünk. Ezt csak úgy lehetne kivédeni, ha a kelet-európai országok közösen lépnének fel.

Cs. Á.: A gazdaságnak át kell mennie egy adósságleépítési folyamaton. Nem mindegy azonban, ki építi le az adósságot. A válság előtt az állam és a háztartások is túladósodottak voltak. Az utóbbiak esetében figyelembe kell venni az árfolyamkockázatot is. A vállalati szektorra azonban ez egyáltalán nem volt igaz, most viszont rajtuk csattan az ostor. Nem indulnak beruházások, nem jönnek létre munkahelyek, s csődbe mennek amúgy működőképes vállalatok, hiszen sokkal szigorúbbá váltak a hitelezési kondíciók.

B. Gy.: Igen, de ez nem kizárólag a bankadón vagy az ország befektetői megítélésén múlik. Vannak olyan problémák, amelyek az elmúlt 10-20 évben gyűltek fel, most meg leépülnek. Európában a második világháború óta a gazdasági hullámvölgyeket mindig keresletélénkítéssel oldották meg. Ezzel azonban az adósság szintje nem csökkent, ez ma is alapvető probléma. A hitelezés csökkenésének hangsúlyozása pedig jórészt félreértés. A válság előtt hitelből növekedtünk, most ennek a korrekciója zajlik. Ebben az értelemben gyógyul a gazdaság. Hasonló a helyzet nálunk, mint Olaszországban, ahol a lakosság eladósodottsága alacsony, viszont az államé magas. Az eladósodás az elmúlt 60 évben folyamatos volt, sem a klasszikus, sem pedig a keynesi közgazdaságtan nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az IMF sem jelezte a válság előtt, hogy túladósodás lenne.

B. A.: Az adósságcsökkentéssel kapcsolatban felvetném ismét az IMF szerepét. Annál, hogy kihúzhatjuk-e a választásokig a nemzetközi szervezetek segítsége nélkül, szerintem fontosabb, hogy érdemes-e így cselekednünk. Látjuk, hogy a bizalomvesztés milyen viselkedésbeli torzulásokhoz vezet. Már nem csak az a probléma, hogy a bankok nem nagyon kínálnak hitelt, visszaesőben van a kereslet is. Ha arra számítunk, hogy nem lesz gazdasági növekedés, ez önbeteljesítő jóslatként működhet jó darabig. Ilyenkor nagyon fontosak a külső pozitív sokkok.

Lehetne ez akár egy gazdasági fellendülés is, de erre sajnos nincs túl sok esély. Egy IMF-es hitelmegállapodás ezt a negatív bizalmi megítélést tudná megváltoztatni. Olyan rossz üzeneteket tudna visszafordítani, mint amilyen például a bankadó vagy a különadók rendszere volt. Ezeknél kezdetben úgy tűnt, hogy az állam egy átmeneti stabilizáció érdekében alkalmaz kényszerítő, nem szokványos eszközöket, utána viszont a gazdaság várhatóan visszatérhet a normál kerékvágásba. Mára az állam és a pénzügyi szektor között alapvetően megváltozott a bizalmi viszony, s ennek lenyomata a gazdaságban is megmutatkozik. Az IMF-megállapodás azt az üzenetet hordozhatná, hogy eddig tartottak a nem szokványos kényszerintézkedések, ezentúl viszont a szerződések újra kötelező érvényűek. Ennek lenne hatása a reálgazdaságra is.

F. Sz. G.: Kicsit szkeptikus vagyok az IMF-megállapodás reálgazdasági hatásaival kapcsolatban. A nemzetközi szervezetek bekapcsolására sokan egyfajta garanciaként tekintenek, ugyanakkor szerintem téved, aki ezt a hosszú távú kiszámíthatóság biztosítékaként értelmezi. Egy ilyen megállapodást ugyanis viszonylag gyorsan fel lehet rúgni, mint ahogy erre volt is már példa a közelmúltban. Nem hiszem, hogy egy 10-15 évre szóló reálgazdasági beruházási döntésnél ez lenne a fő szempont.

B. Gy.: Külső válságnál jól jöhet az IMF segítsége, ha viszont nincs külső krízis, akkor annak is lehet pozitív megítélése, hogy igen, itt van egy súlyosan eladósodott ország, amely megpróbálja maga kezelni a problémáit. Egy rossz tanulónak sem az segít mindig, ha jobb jegyeket adunk neki és biztatjuk, hanem ha rászólunk: ülj le, és tanulj. Az ázsiai válság idején az ottani országok egyszer kértek IMF-hitelt, ám utána megtanulták, miként lehet a maguk erejéből kezelni a krízishelyzeteket. Magyarország a másik véglet: nem törődtünk a pénzügyi stabilitással, majd az első adandó alkalommal a könnyebb utat választottuk, és hívtuk a Nemzetközi Valutaalapot.

Cs. Á.: Ehhez annyit hozzá kell tenni, hogy 2008-ban a hitelfelvétel segítségével biztosíthatóvá vált a költségvetés finanszírozása, megállt a forint drasztikus és kontrollálhatatlan leértékelődése, és működőképes maradt a bankrendszer. De azzal teljesen egyetértek, hogy jobb, ha a stabilitás kultúrája alapértékké válik, mint ha folyton az IMF-hez fordulunk. Rövid távon azonban a finanszírozási kockázatokat jótékonyan kezelné egy megállapodás.

F. Sz. G.: Ha csak a hiányszámokat nézzük, akkor nem állunk messze a stabilitástól. Belátható távolságban van a fenntartható adósságpálya és az uniós mérce szerinti államháztartási hiány. A 8-10 százalékos deficitről visszajöttünk a 3-4 százalékos sávba, ráadásul rendkívül kedvezőtlen konjunkturális körülmények között. A belső kereslet visszahúzódása nyomán a külső adósságunk is ütemesen mérséklődik. A Magyarországról kialakult képben azonban nem ezek az elemek dominálnak, az országmarketing terén valamit nagyon rosszul csinálunk. Egy nyakig eladósodott és tőkeszegény országnak el kellene tudnia adni a saját sztoriját. Itthon lehet azt mondani, hogy mi majd saját erőből kimászunk, odakint viszont kinevetnek, mert látják, nincs rá pénzünk, külső források nélkül nem tudunk előrébb jutni.

Cs. Á.: Az adósságpálya fenntarthatósága három mutatón múlik. A deficiten, a kamatokon és a növekedésen. Azt láttuk, hogy a kormányzat nagyon elkötelezett az adósságcsökkentés mellett, és próbál egy alacsony államháztartási hiányt tartani. Ugyanakkor az intézkedések között viszonylag nagy súlyuk van a problémát átmenetileg kezelő tételeknek, a gondok egy részét mindig a jövőbe toljuk ki. Az ebből fakadó bizonytalanság tovább rontja azt az üzleti környezetet, amelyet amúgy is lenyom a kedvezőtlen külső környezet és a visszaeső belföldi kereslet. Persze nehéz megmondani, hogy a külső vagy a belső tényezőknek van-e nagyobb súlyuk a növekedés alakításában. A korábbi adósságválságokból minden ország az export felfutásával jött ki. Mindenkinek át kellett esnie egy viszonylag hosszú belső kereslet-visszafogó időszakon. Így szerintem a mi kilábalásunk is elsősorban a nemzetközi konjunktúra javulásától függ. De az ellenszélben még fontosabb, hogy kihasználjuk az egyetlen olyan eszközt, amivel mi tudunk hatni a növekedési kilátásokra. Ezért van szükség a gazdaságpolitika kiszámíthatóságának, befektetéseket vonzó jellegének növelésére.

B. Gy.: Magyarország a hetvenes évektől az átmeneti kiigazítások útját választotta. A magánszektor és az állam eladósodása viszont – ha a privatizációs bevételek nélkül számítjuk – csak rövid időszakokban csökkent. A mostani vezetés ezt igyekszik megfordítani, és – a társadalmi elfogadottság, a görög, a spanyol helyzet elkerülése érdekében – a lakosságra közvetlenül háruló terheket minimalizálja. A kormány megpróbálja javítani a versenyképességet a munkaerő-piaci szabályozás megváltoztatásával, a családi támogatások emelésének célja pedig a népességcsökkenés 30 éves trendjének megfordítása. Ez persze sokaknak sem céljaiban, sem eszközeiben nem tetszik, és a siker sem garantált. Viszont más, mint a korábbi évtizedek húzd meg, ereszd meg politikája.

Az igazi kérdés az, a társadalom megérti és elfogadja-e ezt az irányt, vagy visszatérünk a korábbi struktúrához. A kormányzatnak igenis meg kell mutatnia azt, hogy saját erőnkből úrrá tudunk lenni a nehézségeken. Magyarországnak a progresszív személyi jövedelemadó ásta meg a gödröt, mert az vitte el a lakossági megtakarításokat. A magasabb jövedelműektől vonta el azt a pénzt, amelyet megtakaríthattak volna. Ilyen szempontból nem tartanám rossznak a további szja-csökkentést sem. Számításaim szerint 2011-ben már recesszióba süllyedtünk volna, ha nincs egykulcsos szja. Az egykulcsos adó lényege nem a kereslet élénkítése, hanem annak elősegítése, hogy csökkenjen az ország függése a külső adósságtól.

B. A.: Más szerkezetben is el lehetne érni ugyanilyen államháztartási egyenleget. Meg lehet őrizni az egykulcsos adót, ez világnézeti, politikai kérdés. De lehet az az egy kulcs átmenetileg magasabb. Ez politikai döntés kérdése, nem pedig kényszer. Az adósságleépítés mostani módszerei azért rosszak, mert a gazdasági szereplőket olyan viselkedésre kényszerítik, amelyek alacsonyabb növekedéshez vezetnek, így kevesebb adóbevétel is keletkezik.

Cs. Á.: A magyar adórendszer a kilencvenes évektől kezdve versenyképtelen, régiós összevetésben és belföldi szempontból egyaránt. A szisztéma növelte az adóelkerülést, s csökkentette a termelőkapacitásokat. A kormány első nagy lendülete az adórendszer versenyképességének helyreállítását célozta. Ám ebben a régiós viszonyban, ezekkel a termelési kapcsolatokkal, a feldolgozóiparra alapozott növekedési vízióval nem lehet azt mondani, hogy a társadalmi preferenciáink inkább a déli államokhoz húzzanak, és magasabb adóztatással – főleg a tőke adóztatásával – működjön az ország. Így megint visszajutunk egy kevéssé versenyképes adórendszerhez.



CSERMELY ÁGNES, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója
„A gazdaságnak át kell mennie egy adósságleépítési folyamaton. Nem mindegy azonban, ki építi le az adósságot. A válság előtt az állam és a háztartások is túladósodottak voltak. Az utóbbiak esetében figyelembe kell venni az árfolyamkockázatot is. A vállalati szektorra azonban ez egyáltalán nem volt igaz, most viszont rajtuk csattan az ostor. Nem indulnak beruházások, nem jönnek létre munkahelyek, s csődbe mennek amúgy működőképes vállalatok, hiszen sokkal szigorúbbá váltak a hitelezési kondíciók.



BARCZA GYÖRGY, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. közgazdásza
„A kormányzatnak igenis meg kell mutatnia azt, hogy saját erőnkből úrrá tudunk lenni a nehézségeken. Magyarországnak a progresszív személyi jövedelemadó ásta meg a gödröt, mert az vitte el a lakossági megtakarításokat. A magasabb jövedelműektől vonta el azt a pénzt, amelyet megtakaríthattak volna. Ilyen szempontból nem tartanám rossznak a további szja-csökkentést sem. Számításaim szerint 2011-ben már recesszióba süllyedtünk volna, ha nincs egykulcsos szja.”



BARTHA ATTILA, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont és a CEU Center for Policy Studies kutatója
„A szegény családokból érkező gyerekek iskolázottsága alig javul szüleikéhez képest. Korábban az volt a jellemző, hogy a fiatalabb generációk egyre iskolázottabbak lettek, ez növelte a termelékenységet. Ma ez nincs így – vagyis véget érhet a válság, javulhat a hitelezési környezet, de ez a probléma tartósan korlátozza a magyar gazdasági növekedést.”



FORIÁN SZABÓ GERGELY, a Pioneer Investments igazgatója
„Ha csak a hiányszámokat nézzük, akkor nem állunk messze a stabilitástól. Belátható távolságban van a fenntartható adósságpálya és az uniós mérce szerinti államháztartási hiány. A 8-10 százalékos deficitről visszajöttünk a 3-4 százalékos sávba, ráadásul rendkívül kedvezőtlen konjunkturális körülmények között. A belső kereslet visszahúzódása nyomán a külső adósságunk is ütemesen mérséklődik. A Magyarországról kialakult képben azonban nem ezek az elemek dominálnak, az országmarketing terén valamit nagyon rosszul csinálunk. Egy nyakig eladósodott és tőkeszegény országnak el kellene tudnia adni a saját sztoriját.”

Kapcsolódó cikkek