Elképesztő az a gyakorlat, amely az állami szférában a számlák kifizetése kapcsán eluralkodott – mondta megkeresésünkre több építőipari szereplő. Az állapotokat az is jellemzi, hogy aki ezt először a nevét vállalva jelentette ki, cikkünk megjelenése előtt az is visszakozott a nyilvánosságtól. Értelemszerűen az építőiparban a legsúlyosabb a helyzet, az állami megrendelésre dolgozó tervező és kivitelező cégek tucatjai panaszkodnak a nehézkes ügymenetre. Van olyan vállalkozás, amelynek 50 milliós számlája a munka hibátlan elvégzése ellenére 24 hónapja bolyong a hivatalok útvesztőjében. Cikkünkben ezúttal nem a konkrét szereplőket és történeteket, hanem a rendszert szeretnénk bemutatni.

DURVA BECSLÉSEK
A kisebb vállalkozásokat sok esetben ellehetetlenítő állami magatartás az utóbbi években egyre nyomasztóbb lett. Egy kisebb, közutak tervezésével foglalkozó stúdió ügyvezetője szerint az elmúlt egy-két évben vaskalaposak lettek a számlák jogosságát ellenőrző szervnél. „Mindenbe belekötnek, a végtelenségig is el tudják húzni a kifizetés idejét, így cégünk működése is veszélybe került” – érzékelteti a többmilliós kinnlevőségük következményeit. Ismer olyan vállalkozást, amelynek 60 millió forinttal két és fél éve tartozik az állam. A helyzet további fonáksága, hogy az így szorongatott, amúgy is tőkehiányos kkv-nak ilyenkor akár NAV-inkasszót is el kell szenvedniük, és ez jó időre kizárja őket a közbeszerzésekből.

Egy az építőipart alaposan ismerő, név nélkül nyilatkozó felső vezető ennél is tovább megy. Szerinte nem csak a dilettantizmus vagy a hatalmasra duzzadt bürokrácia van a nemfizetés hátterében. A kormányváltás után a – magántőke és az állam együttműködésén alapuló – PPP-konstrukciók és számos nagy megrendelés kifizetését leállították, a pénzcsapok csak mintegy másfél év múlva nyíltak meg újra. A Figyelő információi szerint a PPP-kkel szembeni kormányzati hadüzenet lett a végzete egy korábban a magyar építőipar egyik zászlóshajójának tekintett, több évtizedes múltú, 2009-ben még közel 19 milliárdos árbevételt elérő nagyvállalatnak is.

A Margit híd felújítása. Egyre nyomasztóbb az állam magatartása

Egy forrásunk szerint „Magyarországon van ma egy nagy kör – és az építőiparban ez különösen jellemző –, amely úgy akar üzletet kötni, hogy a tárgyalás elején megfenyeget. Azért kerüljek vele üzleti kapcsolatba, mert félek tőle. Ez borzalmas”. Az erősen ajánlott konstrukcióban jön a lobbista, aki megmondja, ki lesz a nyertes, és mindent a mögötte állók határoznak meg, például, hogy kitől kell venni a homokot, kavicsot. Persze ez a homok rosszabb minőségű és drágább, de ha nem onnan venné a nyertes, elhitetik vele, hogy kiemelt ellenőrzésre számíthat, ami időbeli és anyagi veszteséget okoz. Aki nem áll be a sorba, úgy érzékeli, az átlagosnál jóval gyakoribb nála a minőség-ellenőrzés; közbeszerzési és igazságügyi, esetleg felsőbb szintű döntések nehezítik az életét. Vitatják az elvégzett munka egyes részleteit, így odázva el a kifizetést. Egy fordítva rányomott pecsét vagy egy 100 forintos kerekítési hiba miatt volt úgy, hogy két évig is elhúzták a jogos munkák kifizetését. Közben az adókat persze kíméletlenül bevasalja az állam.

A lánctartozások teljes összegét csak becsülni lehet. Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének konjunktúrafelmérése alapján évente 400 milliárd forintnak megfelelő tartozás képződik. A magánjogi követelésekről azért sincs pontos adat, mert sok cég nem fordul bírósághoz követelései érvényesítése érdekében. Ami az államot illeti, a múlt év végén a központi költségvetési szervek 39, az önkormányzatok 143 milliárd forint – természetesen nem csak építőipari – lejárt adósságot halmoztak fel a Magyar Államkincstár adatai szerint. A központi tartozás az idén intenzíven növekszik az önkormányzati rovására, jórészt a megyei és fővárosi intézmények és ezek adósságainak átvétele nyomán (lásd a grafikont a 13. oldalon). Előbbi a lapzártánk előtt megkapott november végi adat szerint már elérte a 74,1 milliárd forintot.

Építőipari vircsaftok
■ Globális építőipari óriást nem fizet ki a magyar állam, menne a huzavona, amikor összehúzza a szemöldökét a német diplomácia, hiszen a projekten végső soron német állami garancia van, s hogy, hogy nem, megkapja a pénzét a generálkivitelező.
■ Baloldalinak tartott útépítő cég sorra bukik a közbeszerzéseken, hiába olcsóbb olykor több milliárd forinttal az ajánlata. Furcsa ítéletek születnek, hiányos volt az egyik vezető életrajza, nem látható a magyar cégregiszterben, hogy milyen vállalatcsoport van mögötte. Egy ideig küzdenek, majd kivonulnak az országból.
■ Vidéki kiskirály építőipari cége rengeteg építési projektet nyer, mindössze két alkalmazottja van, utána mindent alvállalkozókkal végeztet el, magát a fővállalkozást is, de minden környékbeli projektről leszedi a hasznot.
■ Adott egy elsősorban díszkövezéssel foglalkozó építőipari sikervállalkozó Budapesten. Amikor már feltűnő lenne, hogy mindent ő nyer az egyik kerületben, egyszer csak berobban az ismeretlenségből egy vidéki vállalkozás. Semmilyen cégadattal nem köthető az előbbi vállalkozóhoz, de valahogy mindenki tudja, hogy ennek a társaságnak is ő a szponzora.
■ Sokszor a pályázatokon olyanok nyernek, akik nem is rendelkeznek megfelelő gépparkkal, például a vasúti felújítási munkákhoz szükséges egy elképesztően drága gép, az úgynevezett vasúti géplánc, ilyen csak egy cégnek van, őket azért illik bevenni egy pályarekonstrukcióba. Aki azért sokat nyer, előbb-utóbb vesz is gépeket. „Régen békájuk sem volt, ma már finishert vesznek” – hallottuk egy nagyra nőtt építőipari cégről. A béka egy kicsi raklapemelő szerkezet, a finisher az útépítés legdrágább munkagépe.A FIZETÉSI SÉMA
Mivel a vállalati szférában 3-5 ezer milliárd forintra becsülik a lánctartozás teljes összegét, ennek tehát legfeljebb a tizedéért felelős az állam. Néhány százalék is nagy súllyal esik azonban a latba, az államnak ugyanis követendő mintát kellene mutatnia. „A szülő és a gyerek viszonyához hasonlítanám ezt. Az államnak ugyanis jó példával kellene elöl járnia” – húzza alá egy gazdasági jogra szakosodott ügyvédi iroda vezető partnere.

Külön probléma, hogy az uniós támogatások kifizetési procedúrája alapesetben is több hónap, még akkor is, ha a számlát a megrendelő nem vitatja, és a teljesítési igazolást is kiállították. Az uniós beruházásoknál, amelyek ma szinte egyedül éltetik az építőipart, ezért is terjedt el a 60 napos fizetési határidő a korábbi 30 helyett. A séma a következő:

● A lebonyolító szervezetek elvileg 25 százalékos előleget kaphatnak, de csak maximum 300 millió forintot, ami egy sokmilliárdos beruházásnál nem valami sok.
● A számlákat ezért utólag finanszíroztatják: egy hónapja van a kedvezményezett szervezetnek az alátámasztó dokumentumokkal – mérnök jelentése, pénzügyi ütemtervek, vállalkozó előrehaladási jelentése – kiegészített havi beszámolót és a projekt előrehaladási jelentését elkészíteni.
● A jelentés az uniós pénzeket osztó Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) és a kedvezményezettek között elhelyezkedő közreműködő szervezetekhez kerül, amelyek miután elfogadták, az Államkincstárral utaltatják közvetlenül a vállalkozó számlájára a pénzt.

Látható, hogy a 60 napos határidőből könnyű kicsúszni: ha a párhuzamosan készülő dokumentációkban – akár egy kerekítési hiba miatt – nincs egyezés, a közreműködő szervek vagy hiánypótlást kérnek, ami újabb legalább 10 nap, vagy egyszerűen visszadobják a kifizetési kérelmet. Az irdatlan dokumentációs elvárás kapcsán a legtöbben Brüsszelre, az uniós előírásokra mutogatnak. Bár ez jól hangzó kifogás, de a részletszabályok megalkotása tagállami feladat. Például közreműködő szervezetek létrehozása sem volt kötelező, a legtöbb tagállamban ezzel pont a felesleges bürokrácia miatt nem élnek. Érdekes az is, hogy az elszámolások az állami szervezetek között papíralapon történnek, pedig létezik az NFÜ egységes monitoring információs rendszere, ahol elméletben mindent dokumentálnak.



A legnagyobb problémát a változások kezelése okozza a bürokratikus intézményrendszernek. Márpedig építőipari beruházásoknál ezekkel szinte biztosan számolni lehet. A pótmunkák finanszírozására nem áll rendelkezésre hazai forrás, ha pedig további feladatok vannak, az állami lebonyolító szervek általában pénz nélkül maradnak. Uniós forrásokat próbálnak ilyenkor is felhasználni, hiába járt ez számos alkalommal visszafizetési kötelezettséggel. A vállalkozó ebből annyit érzékel, hogy megrendeltek tőle egy pótmunkát, de annak ellenértékét akár évek múlva sem látja.

ROSSZ PÉLDA
Hasonlóan problematikus a helyzet, ha az uniós elszámolások szempontjából tárnak fel szabálytalanságot az ellenőrző szervek – melyekből akár egy tucat is figyelheti a projektet. A polgárjogilag helyesen megkötött szerződés ugyanis lehet, hogy nem felel meg a számos hazai és EU-s eljárások valamelyikének, és ekkor uniós forrásból nem elszámolhatónak minősülhet a szerződés. Mivel az állami lebonyolítónak megint csak nincs alternatív forrása, egyszerűen nem tud fizetni. Mivel a kivitelezési feladatok, mérnöki tevékenységek egymásra épülnek, a szerződésekben egymásra utaltak, akár egyetlen problémás szerződés is megakaszthat egy beruházást. Ennek állatorvosi lova a 4-es metró története.

A helyzet tarthatatlanságát persze az állami szervek is felismerték, s születtek-születnek is különböző intézkedések, hogy a lánctartozások tovagyűrűzését megfékezzék. Szakemberek szerint jó irány, de elhibázott megvalósítás volt a német mintára 2010-től bevezetett fedezetkezelői szerződés rendszere. Több mint furcsa azonban, hogy az új kormány első intézkedéseinek egyikével a közbeszerzéseket kivette ez alól a szabály alól, ami újabb pofon volt az állami példamutatásnak. Akárcsak a nemfizetés ténye, hiszen ha már az állam sem fizet, miért tegye ezt bárki alvállalkozói felé, akinek az állam tartozik?

2011 végén és idén is két újabb fontos lépés történt, illetve történik. Egy tavaly decemberi kormányrendelet a közbeszerzési törvény alkalmazásakor előírta: a fővállalkozó csak akkor kapja meg a pénzét, ha igazolja, hogy alvállalkozóit rendben kifizeti. Ez a megoldás ugyanakkor nem várt problémákhoz, a minőség eltűnéséhez is vezethet. Így ugyanis az alvállalkozó megzsarolhatja a generálkivitelezőt: ha minőségi kifogást emel, megakadályozza, hogy hozzájusson a pénzhez. Ugyanígy a kemény, 30 százalékos kötbér is lehet hasznos, de jó szándékú cégek is belebukhatnak, hiszen az építőiparban 5-7 százalékos nyereségmarzsok vannak csak. Németországban ezért például mindössze 5 százalék az állami tenderek kötbére. Igaz, ott az üzleti etika is egész más, mint a hazai építőiparban.

Szervi tanács
A lánctartozást visszaszorítani hivatott Teljesítésigazolási Szakértői Szerv (TSZSZ) a Nemzetgazdasági Minisztérium tervei szerint 2013. július 1-jén kezdi meg tevékenységét a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara infrastrukturális támogatása mellett. Vezetőjét és tagjait az igazságügyi szakértők közül nevezik ki. A TSZSZ a tervezési, építési, kivitelezési szerződés teljesítéséből eredő kérdésekben a megrendelő, a kivitelező vagy az alvállalkozó megbízására szakértői véleményt ad. Ez történhet akkor is, ha a teljesítésigazolást nem adták ki, vagy ha ez megtörtént ugyan, de nem fizettek. Eljárása akkor is kérhető, ha a szerződést biztosító mellékkötelezettség – bankgarancia, kezesség, zálogjog – teljesítését a kötelezett jogosulatlannak véli.
A TSZSZ nevében a szakvéleményt háromtagú szakértői tanács adja, tagjait a szerv vezetője jelöli ki. A tanács a szakértői vélemény elkészítéséhez szükséges vizsgálatot a kivitelezés helyszínén végzi el. A terület birtokosa köteles ennek tűrésére, elősegítésére. Amennyiben a helyszíni vizsgálat akadályba ütközik, a tanács a fél kérelmére kezdeményezi a rendőrség bevonását a vizsgálat elvégzésének biztosítására.
A szerv véleménye megelőzi a bírósági eljárást, kiadása után lehetőséget hagyva az önkéntes jogkövetésre. Ennek hiányában a fél kérelmére az eljárás a bíróságon folytatódik, ahol a szakértői szerv véleménye kötelezi a bíróságot ideiglenes vagy biztosítási intézkedés elrendelésére.ESZKÖZ VAGY CÉL?
A másik, friss előterjesztés szerint a Nemzetgazdasági Minisztérium Teljesítésigazolási Szakértői Szervet (TSZSZ) állít fel, amely a problémakör egyik kritikus pontján kíván beavatkozni. A jövő év közepétől induló TSZSZ lényege (a részleteket lásd külön), hogy az építőipari kivitelezés helyszínén ez a független állami szerv vizsgálja, megtörtént-e a szerződés teljesítése; jogos-e a reklamáció, ha igen, mennyiben. Hiszen a fizetés halogatásának egyik legfontosabb indoka éppen a munka hiányossága. Ez esetben azonban nem fordulhat majd elő, hogy kisebb kifogások miatt az alvállalkozó egy fillért se kapjon hónapokig, évekig. Ez ráadásul a magánszférában is kérhető lesz, nem csak a közbeszerzések esetén.



A várt pozitív hatáshoz persze az kellene, hogy a TSZSZ ne egy újabb eszköz legyen a kormányzatnak kedves vállalkozások helyzetbe hozására. Kérdés az is, mennyire segít majd az uniós projektek esetében. Pedig lenne más megoldás is a problémára: a fehér izzásig hevített bürokrácia újabb intézménye helyett az önkormányzatoknak és állami szervezeteknek nyújtott uniós támogatások szerződéseibe kellene beletenni egy olyan pontot, amely a projektgazdák számára kötelezővé teszi egy adott típusú áthidaló finanszírozás igénybevételét az állami kifizetések 60 napot meghaladó csúszásának esetére – állítja Kádas Péter közgazdász, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) elnökségi tagja. Alternatívaként – mivel sokszor e projektgazdák sem hitelképesek – kötelezni lehetne a közbeszerzési eljárások feltételrendszerén keresztül a majdani kivitelezőket ugyanilyen jellegű áthidaló finanszírozási megállapodások (bridge loan, faktoring) megkötésére.

Kapcsolódó cikkek