A 97 éves korában, decemberben elhunyt Albert Otto Hirschman elsősorban elméleti kutatóként vonul be a közgazdaságtudomány történetébe. Számtalan tanulmánya jelent meg, melyek köznapi nyelven, a laikusok számára is könnyen emészthető stílusban értekeznek nemcsak fejlődésgazdaságtani, hanem más társadalomtudományi (politikai, filozófiai) kérdésekről is. Életművében tehát főként nem adatgyűjtemények és mikroökonómiai eredmények találhatóak, hanem olyan nagyszabású gondolatok, amelyek még sokáig hatással lesznek az utókor gondolkodásmódjára - mind a fejlődésgazdaságtanban, mind a közpolitikában.

Hirschman leghíresebb könyvei közé tartozik a Kivonulás, tiltakozás, hűség (1970), és Az érdekek és a szenvedélyek (1977). Előbbiben azt tárgyalja, hogy miként reagálnak az érintettek a vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására. A könyv a kivonulási opció logikáját vázolja fel, ami például azt magyarázza, hogy miért tartózkodunk egy termék vásárlásától, vagy egy szolgáltatás igénybevételétől. Továbbá azt is vizsgálja, hogy az így megélénkült verseny milyen hatást gyakorol a kormány teljesítményére.

Hirschman a tanulmányban arra a megállapításra jut, hogy a verseny (például az oktatás - mint szolgáltatás - terén) nem oldja meg az összes problémát, és főként az adott szolgáltatás legambiciózusabb, legtanultabb, leggazdagabb felhasználói „vonulnak ki", a „bennmaradók" pedig még kevésbé igényesek, még szegényebbek, még tanulatlanabbak lesznek. Hirschman szerint a kivonulás lehetősége gyengíti a tiltakozás hatékonyságát is, azaz a menedzsment viselkedését kritizáló visszajelzések, egyeztetések egyre kisebb mértékben képesek alakítani a szervezet működését. Néhány esetben azonban éppen a hűség szükséges ahhoz, hogy az embereknél változást lehessen elérni.

Az érdekek és a szenvedélyek: Politikai érvek a kapitalizmus mellett annak győzelme előtt című könyv elsősorban politikai filozófiai értekezés. Rámutat arra, hogy a kapitalizmus felemelkedését összetett ideológiai átalakulás kísérte, és nemcsak bizonyos anyagi körülmények megváltozása tette lehetővé, mint azt a marxista és a neoklasszikus felfogás feltételezi. Megvilágítja, hogy valóra váltak a korai modern gondolkodók (Montesquieu, James Steuart, Adam Smith) elképzelései a békésebb, civilizáltabb kereskedelmi társadalomról, és hogy az anyagi érdekek hajszolása pozitív erővé alakult, ami féken tartja és korlátozza az erőszakos és romboló emberi szenvedélyeket.

Hirschman ugyanakkor nemcsak elméleti kutató volt, hanem a közgazdaságtan gyakorlati alkalmazásában is számos figyelemreméltó eredményt ért el. Latin-Amerikában többek között Kolumbiát és Brazíliát - nemzetközi intézmények felhatalmazásával - hasznos gazdaságpolitikai tanácsokkal látta el.
Albert Hirschman a progresszió elkötelezett híve volt. Hitt a gazdasági fejlődésben, a társadalmi átalakulásban, a javak igazságos elosztásában és a jóléti államban. Ugyanakkor realista gondolkodóként belátta, hogy a társadalmi változások megvalósulása nehézkes és összetett folyamat.

Hirschman nem rokonszenvezett a forradalmi változásokkal - inkább a demokratikus kormányok által vezetett lassú, de fokozatos fejlődést tartotta kívánatosnak. Az 1960-as években ezt a megközelítést próbálta népszerűsíteni Latin-Amerikában is, ahol sokan a kubai mintára végrehajtott forradalmi változásokat vélték üdvözítőnek. Hirschman azt hangoztatta, hogy bár a demokratikus átalakulás lassú, és ezért talán kevésbé meggyőző, ám végeredményben összehasonlíthatatlanul előnyösebb a társadalom számára.

A reakció retorikája (1991) című, egyik legutolsó könyvében áttekinti, és rendszerezi azon konzervatív („reakciós") és reform-ellenes szereplők legfőbb stratégiai lépéseit és érveit, akik az utóbbi kétszáz év politikai diskurzusát meghatározták.

Albert Hirschman a közgazdaságtudomány immár azon klasszikusai közé tartozik, akinek munkássága nemcsak a kortárs tudóstársadalmat termékenyítette meg, hanem a klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan bírálata által hosszú időre meghatározza a társadalomtudományok fejlődését.

Yosihiro Francis Fukuyama amerikai filozófus, politikai közgazdász. A történelem végéről szóló klasszikus tételében azt állította, hogy a hidegháború lezárásával végérvényesen eldőlt az egymással versengő társadalmi rendszerek közti elsőbbség kérdése: a demokratikus kapitalizmus globális viszonylatban is kihívó nélkül maradt. A Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézetének nemzetközi politikai gazdaságtan professzora és a Nemzetközi Fejlesztési Program igazgatója.

Kapcsolódó cikkek