brusszel


Történelembe zárt költségvetés

Figyelő Online - Csery Péter
2013.01.23  10:09   
mail
nyomtatás
Tavaly év végén az Európai Unió tagállamainak vezetői hosszú tárgyalások után teljesítették a minimumot: tető alá hozták a 2013-as EU-s büdzsét. A legégetőbb kérdést ily módon sikerült kompromisszumos úton megoldani (amennyiben nem született volna megegyezés a jövő évi költségvetésről, akkor a kifizetések a 2012-es szinten maradtak volna a megállapodásig), viszont az Unió jövőjét érdemben meghatározó hosszú távú, többéves pénzügyi kerettervről nem sikerült konszenzusos döntést hozni.
A sorozatos egyeztetések eredménytelensége a fejlett és a felzárkózó államok közötti érdekkonfliktusra vezethető vissza, ráadásul a magországok és a periféria állandó nézetkülönbségeit csak fokozták a gazdasági válság fejleményei: a gazdagabb országok még kevesebbel akarnak hozzájárulni a lemaradottak felzárkóztatásához, míg a szegényebb országok az EU-s többletforrásoktól is várják a krízis enyhülését. Az elosztási problémák azonban egyáltalán nem újkeletűek, hanem az egységes európai költségvetés 1970-es megszületéséig nyúlnak vissza.

Költségvetések a válság és a bővítés szorításában
Az első komoly konfliktust - némileg hasonlóan a mostani helyzethez -egy súlyos gazdasági válság idézte elő. Az 1970-es évek olajkrízise ugyanis nyomás alá helyezte a nettó befizető országokat, hogy valamiképp csökkentsék a közös büdzséhez való hozzájárulásaikat, vagy legalább kiharcolják, hogy utólagos kompenzációban részesülhessenek. Az agresszív diplomáciai manővereknek köszönhetően mindezt a legnagyobb nettó befizető tagállamnak, az Egyesült Királyságnak sikerült elérnie (pl.: a britek fizették be a közös költségvetés ÁFA-bevételeinek 17,4%-át).

Az Európai Közösség (EK) 1976-ban fogadta el azt a rendeletet, amely később a brit visszatérítési jog alapjait biztosította, s amely megnyitotta az utat Margaret Thatcher kormányfő „I want my money back" politikája előtt. A „Vaslady" eme következetesen kemény, a diplomáciában szokatlanul éles és megalkuvás nélküli politikáját végül siker koronázta, habár két alkalommal is költségvetési válságba sodorta az EK-t, mivel Németország az 1980-as évek elején kétszer is megtagadta a brit kompenzáció finanszírozását.

A másik tényező pedig, amely olyan mértékű fiskális bizonytalanságba sodorta a Közösséget, hogy az már a legalapvetőbb integrációs célokat is veszélyeztette, nem volt más, mint a bővítés soron következő szakasza. Görögország 1981-es csatlakozása után, 1986-ban Spanyolország és Portugália is felvételt nyert az EK-ba, ami komoly többletfinanszírozási igényt generált a közösségi politikák költségvetési fejezeteiben.

Az EK büdzséjére tehát egyre nagyobb pénzügyi nyomás nehezedett, ami kiélezte a vitát a tagállamok között a közös költségvetés fenntarthatóságáról, a pluszforrások bevonásának módjáról, valamint a redisztribúció mértékéről és mikéntjéről. Összességében a gazdasági válság és az integráció mélyítése olyan kihívásokkal állította szembe az EK-t, amelyet már nem lehetett többé megkerülni vagy a „szőnyeg alá söpörni", vagyis a sok-sok megválaszolatlan kérdés -mint annyiszor az európai integráció történetében -kikényszerítette az elkerülhetetlen reformok bevezetését.

A többéves pénzügyi tervek korszaka
A Jacques Delors vezette Európai Bizottság ebben a vészjósló helyzetben megtalálta a megoldást arra, hogy a tagállamok rövid távú fiskális érdekeire alapuló terméketlen vitákat, miként írhatná felül a stratégiai együttgondolkodás. A többéves pénzügyi kerettervek rendszerének megalkotásával persze a tagállami konfliktusokat és a viták „forrópontjainak" tekinthető közös strukturális és agrárpolitika visszásságait és a támogatások gyakran igazságtalan rendszerét nem sikerült végérvényesen felszámolni. Ennek következtében pedig a tagállami érdekkonfliktusokat sem küszöbölték ki, de legalább korlátok közé szorították: a politikai küzdelmek nem évenkénti „iszapbirkózásban" folytatódtak, amelyek egyre nehezebben zárultak konszenzussal, hanem öt, majd hét évenként csúcsosodtak ki a pénzügyi tervek elfogadásakor.

Azzal, hogy költségvetés tervezésének reformja sem az agrárpolitikai támogatások anomáliáit, sem a strukturális-kohéziós transzferek problémáit nem kezelte érdemben, történelmileg konzerválta, „megmerevítette" a tagállamok ellentétes érdekpozícióit. Azt láthatjuk, hogy a közös agrárpolitika körül évtizedek óta a kis agrárszektorral bíró országok (tradicionálisan ilyen az Egyesült Királyság), illetve a rendszer által kevésbé preferált termékeket előállító gazdaságok és a támogatások haszonélvezői között ciklikus „szemellenzős" vita folyik, amiben a rendkívül erős agrárlobby is a rendszerkonzerváló dinamikát erősíti. Mindösszesen a költségvetés egyéb fejezeteinek felduzzasztásával csak annyit sikerült elérnie a Bizottságnak, hogy arányaiban csökkenjen a közös agrárpolitikai támogatásokra szánt összeg.

A strukturális-kohéziós kiadások struktúrája pedig a fejlettségi, versenyképességi törésvonal menti küzdelmeket örökítette tovább az EU-n belül. A dél-európai és a keleti bővítések során tagokká váló országok („kohézió barátai" csoport) és a fejlett államok érdekellentéte nem, hogy enyhült volna az elmúlt évtizedekben, hanem épp ellenkezőleg, kiváltképpen a válság hatására csak még jobban a felszínre kerültek.

A helyzet furcsaságát az adja, hogy mindkét fél érvrendszere teljesen legitim: a gazdag országok szerint a krízis idején az EU-nak is csökkentetnie kell a kiadásait, csak úgy, mint minden nemzetállamnak, a periféria viszont azzal érvel, kohéziós források csökkentése végleg „romlásba" dönti gazdaságaikat.

Meglátásom szerint a vitában egy igen fontos kérdés megválaszolásával tehetünk igazságot: mi szolgálja jobban a „közös Európa" ügyét, az európai integráció túlélését és a közösségi identitás megőrzését? A válasz csakis a kohéziós kiadások legalább szinten tartása, reálértékének megőrzése lehet. Ráadásul azt is fontos kiemelni, hogy a kohéziós támogatások egy olyan kölcsönös függőségen alapuló gazdasági közösségben, mint az EU, aligha maradnak kizárólag a kedvezményezett országoknál, hiszen a transzferekből finanszírozott programok kivitelezői gyakran a magországok vállalatai, vagyis némi profit a finanszírozó országokhoz is „visszacsorog".

Összességében megállapítható, hogy a különféle logika mentén szerveződő érdekkoalíciók küzdelme végigkíséri az egységes költségvetés történetét. A pénzügyi vitákat még az egyébként nagyhatású és előremutató Delors I-II reformcsomag sem tudta áthidalni, de legalább a konfliktusokat 5-7 évenkénti csomópontokba sűrítette össze. A jelenlegi, a válság által különös kiélezett költségvetési vitában a legerősebb elvi, erkölcsi ütőkártya -a jólétet magában hordozó, egységes Európa ígérete -azonban, mint már oly sokszor ezelőtt, ismét a kohéziós országok kezében van.
Kapcsolódó cikkek
mail
nyomtatás

Hozzászólások

Le Pen az EU-s népszavazásról

Marine Le Pen államfővé választása esetén megvárja a német és az olasz parlamenti választások eredményét, mielőtt népszavazást ír ki.

Megszavazták a "CEU-törvényt"

A jövőben akkor működhet oklevelet adó külföldi felsőoktatási intézmény Magyarországon, ha működésének elvi támogatásáról államközi szerződés rendelkezik.

Újabb vizsgálat tárgya a Hungast

Mégsem jön létre a menza cégek tervezett fúziója. Egyelőre nem vásárolja meg a Hungast Zrt. a Sodexot, mert nem teheti. A Gazdasági Versenyhivatal közbelépett.

Szíriai fegyveresekkel állt kapcsolatban a szentpétervári merénylő

A felrobbantott pokolgép hasonló volt ahhoz a másikhoz, amelyet később a Ploscsagy Voszsztanyija metróállomáson hatástalanítottak.



Félelmek és tények

Lánczi Tamás személyes álláspontja

Családi pótlék itt és ott

Kiszelly Zoltán nézőpontja

Pontozással nyert az EU

Kína igen ügyesen Oroszországot használja fel saját érdekei előmozdítására

A holland választás tanulságai: „jó” populizmus és mélyreható vita

A hollandok elmúlt 15-20 éve azt mutatja meg nekünk, hogy az olykor késhegyre menő vitáknak komoly hozadéka van

top200