Waterloonál a brit gyalogság nagy nehézségek árán tartotta magát Napóleon seregeinek rendíthetetlen rohamai ellen, miközben Wellington a porosz felmentő erők érkezését várta. David Cameron stratégiai repertoárja is hasonló, hisz az EU-val való merész hazárdjátékának kimenetele lényegében Merkel állásfoglalásán múlik.

Cameron életének talán legjelentősebb beszédét mondta el, aminek értékét a német reakciók árazták be. Tapintható megkönnyebbülés volt érezhető a Downing Streeten, amikor Berlin csendben áldását adta a beszédre. Merkel kancellár külön hangsúlyozta, hogy személyesen is nagy jelentőséget tulajdonít Nagy-Britannia szerepének Európában. Elmondása szerint nyitott az „igazságos kompromisszumokhoz" vezető komoly tárgyalásokra a britekkel.

Várható volt, hogy a két konzervatív vezető szolidaritást mutat majd egymással. Ugyanakkor Merkel méltóságteljes válasza, és Laurent Fabius francia külügyminiszter diplomatához méltatlan lekezelő megnyilvánulása közt nem is lehetne egyértelműbb a kontraszt. Fabius „főnöke", Franciaország jelenlegi szocialista elnöke, Hollande pedig még csak nyilatkozatra sem méltatta a beszédet. Ez nem újkeletű jelenség, ugyanis a britek az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozási kérését (1963) elutasító De Gaulle óta Franciaország minden ilyen lehetőséget megragad arra, hogy éreztesse, szerintük a britek nemkívánatos betolakodók az ő nagy tervükben. Bár Németország igyekszik jó viszonyt ápolni Franciaországgal, de Angliára kiemelt szövetségesként tekint. Nem csak azért, mert egy egységes Európára törekednek, hanem azért is, mert segíthetnek fenntartani az egyensúlyt az EU-ban a Németország vezette északi, és a franciák dominálta déli régió között.

Cameron lényegében mindaddig számíthat Németország támogatására, amíg meg nem kérdőjelezi az EU létének értelmét. Azonban a beígért referendummal, melynek tétje, hogy az ország része kíván-e maradni az EU-nak, épp ezt a kártyát játszotta ki. Hasonló szavazásra egyedül a britek részéről volt eddig példa: két évvel a csatlakozásuk után, 1975-ben szavaztak arról, hogy tagjai kívánnak-e maradni a közösségnek.
Cameron erősebb tárgyalási pozícióban hozta magát, ugyanakkor felerősítette a német politika egyik legfőbb hajtóerejét is. Németország a múlt században kétszer is átélte, ahogy valutája összeomlik, és az ebből fakadó félelem lett a vezérlő erő az euróválságra való reakcióik mögött. A nemrég meghozott döntés, hogy Németország aranytartalékainak egy részét hazaszállíttatják New York-ból csak részint vezethető vissza gyakorlati indokokra.

Ahogy a Niebelung kincsnek Wagner gyűrűeposzában, úgy az aranynak is hatalmas pszichológiai jelentőssége van. A pénzügyi romlástól való mélyen gyökerező félelem a magyarázat arra, hogy a németek miért takarékoskodnak sokkal jobban a briteknél. Ez az aggodalom (angst) a magyarázat arra is, hogy Németország miért nem bízik annyira saját magában, hogy referendumot tartson.
Európa megkérdőjelezésével Cameron a háború utáni új német identitástudatot kérdőjelezte meg. Miután alárendelték magukat ennek a hozzáállásnak, és feláldozták az erős márkát is az Unióért, így nem veszik túl jó néven a panaszokat a brüsszeli direktívákkal kapcsolatban.

A jelenleg felvázolt, a fiskális uniót erősítő egyezmény úgy tűnik, zöld utat kap, és méginkább a peremre szorítja az angolokat és a cseheket, akik úgy döntöttek, hogy nem lesznek részesei. Bár négy év a politikában manapság egy kisebb évezred, de már látszanak a körvonalai annak az egyezménynek, amit Merkel Cameronnak kínál majd. Merkelé és Németországé az utolsó szó, azaz Anglia az EU-n belül csak annyira kaphat szabad kezet, amennyire a németek engedik majd.

Wellington nem győztesen tért vissza Waterlooból, és bár Cameron megnyert pár csatát a föderalisták ellen, de a háborúban nem diadalmaskodhat. Erre most Margaret Thatcher sem lenne képes. Európa tartalmát az adja, hogy a németeknek új haza kell. Hacsak a britek nem akarják, hogy Európa az ő otthonuk is legyen, menniük kell majd.

Daniel Johnson a Standpoint szerkesztője.

Kapcsolódó cikkek